Ország-Világ, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1960-12-07 / 49. szám
versenyben, amelyben Georgij Vlagyimirovics Kaluzsin és Vaszilij Fjodorovics Nozdrevatih jelenleg az első helyen áll, nem arról volt szó, hogy ki a leggyorsabb mozdonyvezető, illetve sofőr a Szovjetunióban, hanem arról, hogy kik azok, akik legjobban kihasználták a gépet, amelyet az állam reájuk bízott. A verseny hosszú évek óta folyik és sok millióan vesznek benne részt. Igaz, volt olyan idő is, mikor a versenyfeltételeket nem tartották be, de akkor háború volt, és Kaluzsin szerelvényét kétszer bombázták szét az ellenséges repülők, Nozdrevatih gépkocsiját pedig háromszor lőtték szitává. De aztán minden folytatódott a régiben, csak az iram lett sokkal nagyobb s a hősi halált halt apák helyett fiaik másztak föl a mozdonyra vagy ültek a kormánykerék mögé. A verseny első díja nem jelent milliókat vagy drága filmszerződést. A győztes csak abban különbözik a többiektől, hogy zubbonyán kis aranycsillagot visel, vagy az autó szélvédő üvegje mellett háromszögletű piros zászlót pattogtat a szél s rajta csak annyi áll: A Szovjetunió kiváló gépkocsivezetője a ferencvárosi rendezőpályaudvar automatatornyában csak néztek a magyar vasutasok, mikor Kaluzsin mozdonyvezető, a Szocialista Munka Hőse nem kérdezett semmit, hanem sorra elmondta, hogy melyik automatagépnek mi a feladata és hogy történik a vagonok szétosztása. — Nálunk, a Donyec-medencében, a debolcovói rendezőben is pontosan ilyen — mondja nevetve — s különben is egy mozdonyvezetőnek mindenhez kell értenie, ami a vonalon, vagy az állomásokon végbemegy. Aztán hamarosan eljön az az idő, hogy nyugdíjba megyek és belépek a veterán-brigádba ... — Hát az micsoda? — adja fel a kérdést Vojt József, a váltóautomatagép kezelője. — A veterán-brigád? Az, amitől minden vasutas a legjobban retteg. A nyugdíjas öregek ugyanis rendszeresen kijárnak a rendezőkbe, depókba, állomásokra, sőt kiutaznak a vonalakra is, és ellenőrzik, hogy a fiatalok jól, végzik-e munkájukat. Pénzbüntetést vagy levonást ők nem adnak, csak egyszerűen félretolják az ügyetlenkedőt, maguk vezetik a mozdonyt, irányítják a forgalmat s közben úgy elmondják a véleményüket, hogy az ember sohasem felejti el... Az igazi szaktársalgás a fűtőházban kezdődik, mégpedig tolmács nélkül. Ahol nem értik a szót, ott a szaktudás segít, hisz számukra olykönnyű megállapítani, hogy a gép megkapta-e mindazt, amivel az ember tartozik neki. — Mert hiszen azon múlik az egész — veszi át a szót újra Kaluzsin — hogy szereti-e a gépet a gazdája vagy sem. Aki nem szereti, nem babusgatja a gépet, amelyet rábíztak, abból sosem lesz igazi mozdonyvezető. A nagy, erős mozdony csak technika és pénz kérdése s egy gyerek is elvezeti. A lényeg ellenben az, hogy mennyi ideig és hány vagont lehet utánakapcsolni? Ha a mozdony mindent megkap, ami jár neki, háromezer tonnát könnyen elvisz, méghozzá 70—80 kilométeres sebességgel és százezer kilométer után sem kívánkozik a javítóműhelybe. Az enyém például — teszi hozzá szerényen — százhuszonhétezer kilométert futott egyetlen hiba nélkül. — Na és mennyit keresel? — érdeklődik Cipra Károly mozdonyvezető. — Hát. .. megélünk, 3000—3500 rubel között változik havonta. De hát lakbérre nem kell, mert saját házunk van — négyszobás, aztán a kert meg a tehén is segít. Autóbuszra sem költök, mert vettem egy Volgát. Ugyanis szeretünk Sztálinéba meccsre és színházba járni...ozdrevatih, a Szovjetunió legjobb sofőrje, a Pillangó utcai Autóközlekedési Vállalat telepére látogatott el. Tolmácsra itt sem volt szükség, mert a sofőrnyelv nemzetközi és Vaszilij Fjodorovicsot nem lehetne magyarul eladni. 1944—45-ben járt Magyarországon. Megnézi az autókat, műhelyeiket, aztán régi sofőrszokás szerint, fehér asztal mellett folyik a barátkozás. Magyar részről Moldován István kiváló gépkocsivezető viszi a szót, mégpedig oroszul, ő is a kormánykerék mögött ült a háborúban és ott ragadt rá az orosz szó. A gépkocsimárkákat gyorsan letárgyalják, hisz nem ebben van a titok nyitja. A munka és a bérrendszer a beszélgetés középpontja s úgy tárgyalnak róla, mintha mindig is ismerték volna egymást s csak nagyon régen nem találkoztak volna. Nozdrevatih huszonöt éve autóvezető. Hordott fát Szibériában, szenet a Donbasszban, vasércet az északi-sarkvidéken, búzát a szűzföldeken s most Moszkvában, a délnyugati, új városrész építésén dolgozik. — Nincs is szebb a sofőrmesterségnél — fordul a társasághoz — s ha százszor újra kezdhetném, százszor is sofőr lennék. Az autó — fiúk — több mint egy gép, esze, lelke van, csak beszélni kell vele tudni, és érteni, hogy mit mond, mit lélegzik. A vállalatunknál hárman vagyunk egy gépen, de sohasem csapjuk be a másikat, de az autót sem, hisz becsület és bajtársiasság nélkül nem lehet dolgozni. Téglát, cementet, homokot hordunk az építkezéshez. Tízórás váltásban dolgozunk, de minden harmadik nap pihenő. Az az autó, amelyen most járunk, százezer kilométert futott tavaly teherrel — javítás nélkül. — Ez igen magas szám — jegyzi meg Moldován István. — Hát nem éppen rossz, de ez nemcsak a sofőrtől, hanem a munkavezetőktől is függ. Szervezés kérdése az egész. A mi vállalatunknál nem futnak üresen a kocsik, oda-vissza teherrel járunk. Természetesen ilyen megterhelés mellett nagyon kell ügyelni az autóra. Végeredményben ez a kenyerünk, de a szenvedélyünk is. A legutóbbi kocsim háromszázezer kilométert futott generáljavítás nélkül. A generálozás különben sem divat már, kifutotta a kocsi a háromszázötvenezer kilométerét, leírják ócskavasnak és megy az öntödébe. — Te azt kérdezted, mennyit keresünk? — fordul az egyik fiatal magyar sofőrhöz. — 3200— 3400 rubelt havonta, de előfordul több is. Ez a tonnák és kilométerek számától függ, meg saját magunktól. Norma túlteljesítéséért egyenes arányban, százalékszerűen növekszik a többletdíj, de három hónaponként a műhiba nélküli vezetésért is jutalmat adnak; prémium jár az üzemanyag megtakarításért, a kerékgumi kíméléséért és természetesen a vállalati terv túldolgozása után is. Nozdrevatih felemeli poharát s a tundráik, tajgai utak sofőrjeinek hagyományos köszöntésével búcsúzik magyar barátaitól: »Igyunk azokra, akik most úton vannak! ...« GÁBOR ÁRON * MOST IS ÚTON VANNAK. — Ez az agyközpontja egy rendezőpályaudvarnak — ismerteti a ferencvárosi vagonelosztó működését Georgij Vlagyimirovics Kaluzsin Gépkocsivezetők egymás között. Vaszilij Nozdrevatih (középen) Moldován Istvánnal (balról) beszélget (Tiszavölgyi József felv.) 18