Ország-Világ, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-07 / 49. szám

versenyben, amelyben Georgij Vlagyimirovics Kaluzsin és Vaszilij Fjo­­dorovics Nozdrevatih je­lenleg az első helyen áll, nem arról volt szó, hogy ki a leggyor­sabb mozdonyvezető, il­letve sofőr a Szovjet­unióban, hanem arról, hogy kik azok, akik legjobban kihasználták a gépet, amelyet az állam reájuk bízott. A verseny hosszú évek óta folyik és sok millióan vesznek benne részt. Igaz, volt olyan idő is, mikor a ver­senyfeltételeket nem tartották be, de ak­kor háború volt, és Kaluzsin szerelvényét kétszer bombázták szét az ellenséges re­pülők, Nozdrevatih gépkocsiját pedig há­romszor lőtték szitává. De aztán minden folytatódott a régiben, csak az iram lett sokkal nagyobb s a hősi halált halt apák helyett fiaik másztak föl a mozdonyra vagy ültek a kormánykerék mögé. A ver­seny első díja nem jelent milliókat vagy drága filmszerződést. A győztes csak ab­ban különbözik a többiektől, hogy zubbo­nyán kis aranycsillagot visel, vagy az autó szélvédő üvegje mellett háromszögletű pi­ros zászlót pattogtat a szél s rajta csak annyi áll: A Szovjetunió kiváló gépkocsi­vezetője a ferencvárosi rendezőpá­lyaudvar automatator­nyában csak néztek a magyar vasutasok, mi­kor Kaluzsin mozdony­­vezető, a Szocialista Munka Hőse nem kérde­zett semmit, hanem sor­ra elmondta, hogy me­lyik au­tom­a­tagépnek­ mi a feladata és hogy történik a vagonok szétosztása. — Nálunk, a Donyec-medencében, a debolco­­vói rendezőben is pontosan ilyen — mondja ne­vetve — s különben is egy mozdonyvezetőnek mindenhez kell értenie, ami a vonalon, vagy az állomásokon végbemegy. Aztán hamarosan eljön az az idő, hogy nyugdíjba megyek és be­lépek a veterán-brigádba ... — Hát az micsoda? — adja fel a kér­dést Vojt József, a váltóautomatagép ke­zelője. — A veterán-brigád? Az, amitől minden vas­utas a legjobban retteg. A nyugdíjas öregek ugyanis rendszeresen kijárnak a rendezőkbe, depókba, állomásokra, sőt kiutaznak a vona­lakra is, és ellenőrzik, hogy a fiatalok jól, vég­­zik-e munkájukat. Pénzbüntetést vagy levonást ők nem adnak, csak egyszerűen félretolják az ügyetlenkedőt, maguk vezetik a mozdonyt, irá­nyítják a forgalmat s közben úgy elmondják a véleményüket, hogy az ember sohasem felejti el... Az igazi szaktársalgás a fűtőházban kez­dődik, mégpedig tolmács nélkül. Ahol nem értik a szót, ott a szaktudás segít, hisz számukra oly­­könnyű megállapítani, hogy a gép megkapta-e mindazt, amivel az em­ber tartozik neki. — Mert hiszen azon múlik az egész — veszi át a szót újra Kaluzsin — hogy szereti-e a gé­pet a gazdája vagy sem. Aki nem szereti, nem babusgatja a gépet, amelyet rábíztak, abból sosem lesz igazi mozdonyvezető. A nagy, erős mozdony csak technika és pénz kérdése s egy gyerek is elvezeti. A lényeg ellenben az, hogy menn­yi ideig és hány vagont lehet utánakap­csolni? Ha a mozdony mindent megkap, ami jár neki, háromezer tonnát könnyen elvisz, méghozzá 70—80 kilométeres sebességgel és százezer kilométer után sem kívánkozik a ja­vítóműhelybe. Az enyém például — teszi hozzá szerényen — százhuszonhétezer kilométert fu­tott egyetlen hiba nélkül. — Na és mennyit keresel? — érdeklődik Cipra Károly mozdonyvezető. — Hát. .. megélünk, 3000—3500 rubel között változik havonta. De hát lakbérre nem kell, mert saját házunk van — négyszobás, aztán a kert meg a tehén is segít. Autóbuszra sem köl­tök, mert vettem egy Volgát. Ugyanis szeretünk Sztálinéba meccsre és színházba járni...­ozdrevatih, a Szovjet­unió legjobb sofőrje, a Pillangó utcai Autóköz­lekedési Vállalat telepé­re látogatott el. Tol­mácsra itt sem volt szükség, mert a sofőr­­nyelv nemzetközi és Vaszilij Fjodorovicsot nem lehetne magyarul eladni. 1944—45-ben járt Magyarországon. Megnézi az autó­kat, műhelyeiket, aztán régi sofőrszokás szerint, fehér asztal mellett folyik a barát­­kozás. Magyar részről Moldován István kiváló gépkocsivezető viszi a szót, még­pedig oroszul, ő is a kormánykerék mö­gött ült a háborúban és ott ragadt rá az orosz szó. A gépkocsimárkákat gyorsan letárgyal­ják, hisz nem ebben van a titok nyitja. A munka és a bérrendszer a beszélgetés kö­zéppontja s úgy tárgyalnak róla, mintha mindig is ismerték volna egymást s csak nagyon régen nem találkoztak volna. Nozdrevatih huszonöt éve autóvezető. Hordott fát Szibériában, szenet a Don­­basszban, vasércet az északi-sarkvidéken, búzát a szűzföldeken s most Moszkvában, a délnyugati, új városrész építésén dolgo­zik. — Nincs is szebb a sofőrmesterségnél — for­dul a társasághoz — s h­a százszor újra kezd­hetném, százszor is sofőr lennék. Az autó — fiúk — több mint egy gép, esze, lelke van, csak beszélni kell vele tudni, és érteni, hogy mit mond, mit lélegzik. A vállalatunknál hár­man vagyunk egy gépen, de sohasem csapjuk be a másikat, de az autót sem, hisz becsület és bajtársiasság nélkül nem lehet dolgozni. Téglát, cementet, homokot hordunk az építkezéshez. Tízórás váltásban dolgozunk, de minden har­madik nap pihenő. Az az autó, amelyen most járunk, százezer kilométert futott tavaly teher­rel — javítás nélkül. — Ez igen magas szám — jegyzi meg Moldován István. — Hát nem éppen rossz, de ez nemcsak a so­főrtől, hanem a munkavezetőktől is függ. Szer­vezés kérdése az egész. A mi vállalatunknál nem futnak üresen a kocsik, oda-vissza te­herrel járunk. Természetesen ilyen megterhelés mellett nagyon kell ügyelni az autóra. Vég­eredményben ez a kenyerünk, de a szenvedé­lyünk is. A legutóbbi kocsim háromszázezer kilométert futott generáljavítás nélkül. A ge­nerálozás különben sem divat már, kifutotta a kocsi a háromszázötvenezer kilométerét, leír­ják ócskavasnak és megy az öntödébe. — Te azt kérdezted, mennyit keresünk? — fordul az egyik fiatal magyar sofőrhöz. — 3200— 3400 rubelt havonta, de előfordul több is. Ez a tonnák és kilométerek számától függ, meg saját magunktól. Norma túlteljesítéséért egye­nes arányban, százalékszerűen növekszik a több­letdíj, de három hónaponként a műhiba nél­küli vezetésért is jutalmat adnak; prémium jár az üzemanyag megtakarításért, a kerékgumi kíméléséért és természetesen a vállalati terv túldolgozása után is. Nozdrevatih felemeli poharát s a tund­ráik, tajgai utak sofőrjeinek hagyományos köszöntésével búcsúzik magyar barátaitól: »Igyunk azokra, akik most úton van­nak! ...« GÁBOR ÁRON * MOST IS ÚTON VANNAK. — Ez az agyközpontja egy rendezőpályaudvar­nak — ismerteti a ferencvárosi vagonelosztó működését Georgij Vlagyimirovics Kaluzsin Gépkocsivezetők egymás között. Vaszilij Nozdre­­vatih (középen) Moldován Istvánnal (balról) beszélget (Tiszavölgyi József felv.) 18

Next