Ország-Világ, 1961. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-05 / 27. szám
Aratnak a Turmülkn Aratnak a magyar MEZŐKÖN, kalászba érett az őszi árpa. A gabonatengerben kombájnok birkóznak az esőtől földre tepert kalászokkal. Megremeg a levegő az izzó földek fölött, az ég kéken simul a végtelenbe. A sződi templom toronyórája delet kongat. Tompán érkezik a hang ide, a Tarcsai-dűlőbe. VERŐFÉNY PERZSELI a sárga táblát, ötvenhárom hold van itt egy tagban. Soha nem gondolták a sződiek, hogy ezen a kizsarolt földön megveti lábát az őszi árpa. De gondolt rá Lévák József, a Haladás Termelőszövetkezet elnöke és Palásti János agronómus. Esztendeje tizenegy mázsát arattak le holdanként. Idén tizenhárom-tizennégy mázsát várnak a Tarcsai-dűlőtől. EGY KOMBÁJN KÉT NAP ALATT ötvenhárom holdon aratta le a gabonát. Igaz, Cservenák Zoltán, a kombájnos előbb kelt, mint a nap és később feküdt, mint a csillagok. De hát így volt ez mindig aratás idején. AZAZ MÉGSEM EGÉSZEN ÍGY. Most a gépészeken kívül embert alig látni a sződi határban. A kombájn vágja a gabonát, rendekbe rakja, kévékbe köti, elcsépeli. Zetorok járnak a nyomában, és máris viszik az árpát a raktárba. Harmincmázsás teherrel is legyűrik a nehéz utat. A SZORGALMAS, GONDOS MUNKÁNAK BEÉRETT A GYÜMÖLCSE. A televény nem hagyja cserben a dolgozó embert. Hűséges hozzá. Az eső térdre kényszerítette sok helyen a gabonát, kihúzta a gyomot a földből, de a föld mégis jó termést ígért országszerte. HÁROM ÉS FÉLMILLIÓ HOLDON ARATJÁK A SZŐKE KALÁSZOKAT. A sződi Haladás Tsz birtokán mindössze kétszázharminc holdon. Dübörögnek a kombájnok, csattognak a Zetorok. A CK—3 óriás lapátkereke késsor alá hajtja az érett kalászokat. Nem zeng aratódal, mégis ünnepélyes az aratás. A gépek zenéje hömpölyög szélesen a közös gabonamezőkön. Kenyérillatot kavar fel a szél... GÁL ZOLTÁN Munitiban a rendramtsa szovjet kombájn a tarcsai dűlőben (Kotnyek Antal felv.) Ótok. F alaki gyutacsot talált Miskolc határában, Szirma környékén. Földmunkák közben bukkant elő a gyilkoló szerszám. Aki megtalálta, felismerte. És odadobta a temető melletti árokba, a kakukkfű közé. Ott lapult aztán a Halál követe és várta, míg újra megtalálja valaki. Nem kellett sokáig várnia. Jött a három Hajdú gyerek: Sanyi, Misi és Margit. Kosár volt a kezükben, füvet szedtek a nyusziknak. Misi mindjárt megpillantotta a különös formájú valamit. Csodálkozva kerekedett el a villogó, fekete szeme — ilyet még soha nem látott... Mutatta is mindjárt a tizenkét éves bátyjának: az is csak megbámulta. Abban mindenesetre megállapodtak, hogy kincset találtak! Bele is tették nyomban a kosárba, füvet raktak a tetejére és megindultak hazafelé. Útközben megbeszélték, hogy a titok övék marad. Nem kell róla beszélni senkinek! Mert a felnőttek beleszólnak mindenbe és csak elrontanák a mulatságot. Vacsora után kimentek az ól mögé és ott csavargatták, próbálták, a szerszám csak nem akart kinyílni. Ekkor határozták el, hogy másnap elviszik az iskolába is. Reggel Sanyi ügyesen odarakta a könyvei mellé és a tízperces szünetben néhány meghitt pajtásukkal is megbámultatták. Aznap délután szokatlanul sok gyerek játszott Hajdúék udvarán. Többször elővették rejtekhelyéről a TITKOT, az egyik fiú ajánlotta is, hogyha nem nyílik magától, verjék széjjel a baltával, de Hajdú mama túlságosan sokat tartózkodott az udvaron. Aztán bealkonyodott, a gyerekeket vacsorázni hívták, s Misi csalódottan nézett utánuk: sajnos, csak holnap tudják meg mi rejlik a titok belsejében ... Kedvetlen volt, még rá is ripakodott a szomszédok kislányára, hogy miért dobálja át a kerítésen a labdáját? Az édesanyjuk közben hozzálátott a vacsora főzéséhez. A két kisfiú összenézett: itt az alkalom! Talán nem is baj, ha a pajtások kimaradnak a mulatságból. Elvégre a három Hajdú testvér találta meg, legyen az övék az elsőbbség! Misi ünnepélyesen előhozta a Titkot, ráhelyezte a favágó tuskóra, aztán magasra emelte a baltát és lesújtott... Óriási robbanás hallatszott. Az anya előrohant a konyhából és szembetalálkozott Sanyival, aki véresen tántorgott a fal mellett. Aztán meglátta Misikét. Ott ült a favágó tuskó mellett a földön, karjából, lábából patakzott a vér, és elhaló hangon suttogta: — Édesanyám... Jaj, segítsen, édesanyám... Az asszony felkapta Misikét és kirohant vele az utcára. Szomszédok jöttek, rokonok, senki sem tudta, mi történt. Valaki elsietett, hogy a mentőkért telefonáljon. Az asszonynak ekkor villant az eszébe Margitka. Igaz is, hol van a hatéves kicsi Margit? A vérző, már-már eszméletét veszítő fiúval a karján, visszavámszorgott az udvarra. A kislány élettelenül hevert a homokozódomb mellett. Az édesanyja most őt kapta karjába. Szörnyű seb tátongott a nyakán, ott hatolt be egy repeszdarab, s meg sem állott a gerincéig ... Mire a mentők megérkeztek, már ott tolongott az egész falu Hajdúék szalmatetős kis háza körül. És aztán már minden olyan volt, mint egy véres, szörnyű ballada ... Először Sanyikét emelték hordágyra. Aztán Misi fölé hajolt az orvos. Az édesanya közben karjára kapta a kislányát... — Ezt is nézze meg, doktor úr... Megnézte. És csak legyintett. Misiké felett is lemondó, szomorú legyintés mondta ki a kegyetlen diagnózist... Aztán szépen lefektették a két halott gyereket egymás mellé a sezlonra. A mentők sietve adtak egy injekciót az ájult anyának és elrobogták Sanyikéval a megyei kórházba, azóta ott küzdenek az életéért ... .. . Tizenhat esztendő múltán üzent hát megint a HÁBORÚ. Elküldte gyilkoló követét három egészséges, szép kisgyermekért. Ügynöke is volt: az emberi közömbösség, nemtörődömség. Amelyik csak úgy odahajította azt a szörnyű szerszámot a kakukkfüves árokba, a pipacsok közé, ahonnan rövid volt az út a rozmaring illatú kis temetőig ... Csak a szüleik számára lesz hosszú, könnyes, tövises. Sebzetten vánszorognak rajta, amíg csak élnek ... SZEKERES ILONA -45