Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1962-04-11 / 15. szám

Szomszédom rám nézett, abbhagyta az oktatást s éppen csak odavetette: — Ideje lesz, hogy vattával bedugja a fülét, mert hamarosan leszálláshoz készü­lődünk. Ked­dettünk,közd atáink­. A moszkvai startot az jelezte, hogy a gépben finom reszketés töltött meg min­dent. Az ablakon keresztül a baloldali szi­vart figyeltem, de nem vettem észre sem­mit. Aztán egy pillanatra még láttam a vnukovói repülőtér épületeit, amint ép­pen elbújtak a ködben. Máris felhőben jártunk. Szürke, sötét folt tapadt az ab­lakokra, és a szárnyak végét is elnyelte a köd. Később minden átmenet nélkül napfény szaladt végig az utastermen. A köd alattunk gomolygott, gyorsan meg­keményedett, és fehér buborékos szap­panhabbá változott. Hamarosan ez is ott­simult és fodros, behavazott sztyeppe lett belőle. A láthatár szélén különös alakú hegyek gyűrődtek a magasba és napsugár csillogott rajtuk, ötven perc múlva szom­szédom kinézett az ablakon és közölte, hogy most hagytuk el Kujbisevnél a Vol­gát. Semmit sem láttam. Húsz perc múlva kijelentette, hogy az Urál fölött vagyunk. Biztosan igaza volt, mert fél óra múlva, mikor azt mondotta, hogy elértük az Aral­­tengert, szétszakadt alattunk a felhő­dunyha és messze lent, a mélyben, csak­ugyan víz csillogott. A dunyhafoszlányok beleestek és olyanok lettek, mint hópama­csok a tenger tükrén. Kis, fekete pont törte a vizet és apró, finom fodrokat hú­zott maga után, hajó úszott a tengeren. A horizont irtózatos naggyá nőtt, a tenger tükre felkapaszkodott az ég tetejére, vagy az borult a vízre, nem lehetett megálla­pítani, eltűnt a láthatár. Aztán változott a kép. Kékesbarna föld vánszorgott csigalassúságban a mélyben Mintha megállt volna a TU—104-es, alig mozdult valami körülötte. Tízkilométeres magasságból nem rohant, nem suhant a táj, hanem nagyon-nagyon lassan ment nyugat felé. De hát hol is akadt volna olyan pont, amely biztos partot jelenthe­tett volna? Sem város, sem hegy, sem folyó, csak türkizkék, csipkézett homok, néhol fehérzöldes asztalsima, kiszáradt tó­­medrek, élettelen szik. Alulról Kizil-kum, a vörös homok birodalma, az Éhség­puszta tekintett felénk. Aztán zöldes, sö­tét pacnik, félországnyi termőföldek la­pultak a mélyben. A teremtés csak a vizet tagadta meg tőlük. A kiszáradt folyómed­reket mintha mesebeli óriáskígyó hagyta volna a homokban. Egyik-másik tóba tor­kollott, de a vizet ellopta a forróság, és sóval hintette be helyét. Több mint egy órát repültünk, de az életnek semmiféle jele sem jutott el hoz­zánk. Pedig nem is olyan messze, talán néhány száz kilométerre csak, fúrótornyok emelkedtek az égnek, és parányi ember­kék olajat sajtoltak a szikkadt föld testé­ből. Mások méteres vascsöveket ágyaztak a szikbe és homokba, s a buharai földgázt továbbították az uráli gyárak felé. Még odébb délre, csatornákat és víztárolókat építettek. De a végtelen kék straitag és rózsaszín horizont eltakart mindent. Egyet­len sötét, vékonyka vonal látszott, nevet­séges semmiség, ceruzavonás — a híres sivatagi vasútvonal. Semmiség, pedig ezer és ezer gép és sok ezer ember építette éve­kig. Fent még csillogott a napfény, de a si­vatag már mélybarrát kendőbe burkoló­zott. Először a földön kúszott az éjszaka, de mire Taskent lámpái fölé értünk, a nyugati égbolton is csak halvány, fehér sáv mesélt arról, hogy a nap három órá­val hamarabb fejezte be útját, elbújt a sötétség elől, és 180 percet ellopott éle­tünkből. Mire földet értünk, ragyogó neon­őzön és rózsaillat várt. A sivatag fővárosában, Taskentben kigyúltak a fények. (Folytatjuk) Gábor Áron hogy Miami közelében egy fé­lig eszméletlen kislányt pillan­tottak meg, aki egy üres cuk­ros ládába kapaszkodva há­nyódott a tengeren. Kimentet­ték, azonnal kórházba szállí­tották, s mielőtt bármit is kér­deztek volna tőle, bekötözték súlyos égési sebeit, amelyeket a tűző naptól és a maró sós víztől szenvedett Az elgyötört kislány magához térít, s elmon­dotta­, hogy Terry Dupperrault­­nak hívják. Szüleivel és kis öccsével jachtkirándulásra in­dult a Bahama-szigetekre. Egy éjszaka revolverlövés riasztotta fel álmából. Felte­kintett, s Harvey kapitányt pillantotta meg, aki revolver­rel a kezéből lépett be kabin­jukba. Lelőtte édesapját, édes­anyját, majd kis öccsét. Ekkor váratlanul sarkon fordult és el­rohant. Terry felfutott a fedél­zetre. Látta, amint a kapitány mentőcsónakba száll, elevez, de még visszaikiált: »-Ne félj, a hajó mindjárt elsüllyed!­« És a hajó, fedélzetén a holt­testekkel máris féloldalra dőlt Terry a tengerbe esett. Két­ségbeesett erőfeszítéssel tar­totta magát a felszínen. Sze­rencséjére meg tudott kapasz­kodni egy üres cukros ládában, amely a vízbe sodródott Négy napig markolta görcsösen a lá­dát, míg végre Miami közelé­ben partra vetődött Amikor Tony megmenekülé­se nyilvánosságra került, Har­vey kapitány öngyilkosságot­­ követett el, mert tudta, hogy vége a játéknak. A nyomozás így már csak a halottról tudta kideríteni, hogy valóságos tö­meggyilkos volt. Nemcsak a Blue Bald utasait pusztította el Ez a jacht már a negyedik hajó volt melyet elsüllyesztett , előző két felesége is titokzatos körülmények között halt meg. Mind a kettő után jelentős biz­tosítási díjat vett fel. Ha a kis Terry nem menekül meg cso­dával határos módon, a kedé­lyesen mosolygó Harvey kapi­tány most azon törté a fejét, hogyan küldje a tenger fene­kére az ötödik hajót is. A kis Terry megmenekült. A sérü­­léseket talán kiheveri, de a szörnyű megrázkódtatást soha

Next