Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-04-11 / 15. szám
Szomszédom rám nézett, abbhagyta az oktatást s éppen csak odavetette: — Ideje lesz, hogy vattával bedugja a fülét, mert hamarosan leszálláshoz készülődünk. Keddettünk,közd atáink. A moszkvai startot az jelezte, hogy a gépben finom reszketés töltött meg mindent. Az ablakon keresztül a baloldali szivart figyeltem, de nem vettem észre semmit. Aztán egy pillanatra még láttam a vnukovói repülőtér épületeit, amint éppen elbújtak a ködben. Máris felhőben jártunk. Szürke, sötét folt tapadt az ablakokra, és a szárnyak végét is elnyelte a köd. Később minden átmenet nélkül napfény szaladt végig az utastermen. A köd alattunk gomolygott, gyorsan megkeményedett, és fehér buborékos szappanhabbá változott. Hamarosan ez is ottsimult és fodros, behavazott sztyeppe lett belőle. A láthatár szélén különös alakú hegyek gyűrődtek a magasba és napsugár csillogott rajtuk, ötven perc múlva szomszédom kinézett az ablakon és közölte, hogy most hagytuk el Kujbisevnél a Volgát. Semmit sem láttam. Húsz perc múlva kijelentette, hogy az Urál fölött vagyunk. Biztosan igaza volt, mert fél óra múlva, mikor azt mondotta, hogy elértük az Araltengert, szétszakadt alattunk a felhődunyha és messze lent, a mélyben, csakugyan víz csillogott. A dunyhafoszlányok beleestek és olyanok lettek, mint hópamacsok a tenger tükrén. Kis, fekete pont törte a vizet és apró, finom fodrokat húzott maga után, hajó úszott a tengeren. A horizont irtózatos naggyá nőtt, a tenger tükre felkapaszkodott az ég tetejére, vagy az borult a vízre, nem lehetett megállapítani, eltűnt a láthatár. Aztán változott a kép. Kékesbarna föld vánszorgott csigalassúságban a mélyben Mintha megállt volna a TU—104-es, alig mozdult valami körülötte. Tízkilométeres magasságból nem rohant, nem suhant a táj, hanem nagyon-nagyon lassan ment nyugat felé. De hát hol is akadt volna olyan pont, amely biztos partot jelenthetett volna? Sem város, sem hegy, sem folyó, csak türkizkék, csipkézett homok, néhol fehérzöldes asztalsima, kiszáradt tómedrek, élettelen szik. Alulról Kizil-kum, a vörös homok birodalma, az Éhségpuszta tekintett felénk. Aztán zöldes, sötét pacnik, félországnyi termőföldek lapultak a mélyben. A teremtés csak a vizet tagadta meg tőlük. A kiszáradt folyómedreket mintha mesebeli óriáskígyó hagyta volna a homokban. Egyik-másik tóba torkollott, de a vizet ellopta a forróság, és sóval hintette be helyét. Több mint egy órát repültünk, de az életnek semmiféle jele sem jutott el hozzánk. Pedig nem is olyan messze, talán néhány száz kilométerre csak, fúrótornyok emelkedtek az égnek, és parányi emberkék olajat sajtoltak a szikkadt föld testéből. Mások méteres vascsöveket ágyaztak a szikbe és homokba, s a buharai földgázt továbbították az uráli gyárak felé. Még odébb délre, csatornákat és víztárolókat építettek. De a végtelen kék straitag és rózsaszín horizont eltakart mindent. Egyetlen sötét, vékonyka vonal látszott, nevetséges semmiség, ceruzavonás — a híres sivatagi vasútvonal. Semmiség, pedig ezer és ezer gép és sok ezer ember építette évekig. Fent még csillogott a napfény, de a sivatag már mélybarrát kendőbe burkolózott. Először a földön kúszott az éjszaka, de mire Taskent lámpái fölé értünk, a nyugati égbolton is csak halvány, fehér sáv mesélt arról, hogy a nap három órával hamarabb fejezte be útját, elbújt a sötétség elől, és 180 percet ellopott életünkből. Mire földet értünk, ragyogó neonőzön és rózsaillat várt. A sivatag fővárosában, Taskentben kigyúltak a fények. (Folytatjuk) Gábor Áron hogy Miami közelében egy félig eszméletlen kislányt pillantottak meg, aki egy üres cukros ládába kapaszkodva hányódott a tengeren. Kimentették, azonnal kórházba szállították, s mielőtt bármit is kérdeztek volna tőle, bekötözték súlyos égési sebeit, amelyeket a tűző naptól és a maró sós víztől szenvedett Az elgyötört kislány magához térít, s elmondotta, hogy Terry Dupperraultnak hívják. Szüleivel és kis öccsével jachtkirándulásra indult a Bahama-szigetekre. Egy éjszaka revolverlövés riasztotta fel álmából. Feltekintett, s Harvey kapitányt pillantotta meg, aki revolverrel a kezéből lépett be kabinjukba. Lelőtte édesapját, édesanyját, majd kis öccsét. Ekkor váratlanul sarkon fordult és elrohant. Terry felfutott a fedélzetre. Látta, amint a kapitány mentőcsónakba száll, elevez, de még visszaikiált: »-Ne félj, a hajó mindjárt elsüllyed!« És a hajó, fedélzetén a holttestekkel máris féloldalra dőlt Terry a tengerbe esett. Kétségbeesett erőfeszítéssel tartotta magát a felszínen. Szerencséjére meg tudott kapaszkodni egy üres cukros ládában, amely a vízbe sodródott Négy napig markolta görcsösen a ládát, míg végre Miami közelében partra vetődött Amikor Tony megmenekülése nyilvánosságra került, Harvey kapitány öngyilkosságot követett el, mert tudta, hogy vége a játéknak. A nyomozás így már csak a halottról tudta kideríteni, hogy valóságos tömeggyilkos volt. Nemcsak a Blue Bald utasait pusztította el Ez a jacht már a negyedik hajó volt melyet elsüllyesztett , előző két felesége is titokzatos körülmények között halt meg. Mind a kettő után jelentős biztosítási díjat vett fel. Ha a kis Terry nem menekül meg csodával határos módon, a kedélyesen mosolygó Harvey kapitány most azon törté a fejét, hogyan küldje a tenger fenekére az ötödik hajót is. A kis Terry megmenekült. A sérüléseket talán kiheveri, de a szörnyű megrázkódtatást soha