Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-04-11 / 15. szám
MÁTRAI-BETEGH BÉLA: tettes ügyesen dolgozott, nagy szakmai gyakorlattal és óvatosan. Egy gyilkosság rendszerint fölfordulással jár, sietős rendellenséggel, szétdúlt szobával, a tettes azonban ezúttal csakugyan nem hagyott széjjel semmit a gyilkosok szokásos holmijából. Sem áruló zsebkendőt, sem leszakadt kabátgombot, lábnyomot, hajszálat nagy ujjlenyomatot, még véres késit sem, mert tettét elővigyázatosan, puszta kézzel követte el. Rendszerető, pedáns ember volt. A színhelyen bűnjelként csak az áldozat maradt, de az ilyesmi a legképzettebb gyilkosoknál is elkerülhetetlen. Ám ez a bűnjel sem árulkodhatott már. Csöndesen hevert a pamlagon, megfojtva, kificamodott fejjel. Néhány perccel ezelőtt még fiatal hölgy volt és gazdag, most nem maradt semmije. Vagyonából is kifosztották, a fiatalságából is. Szegény volt és időtlen, mint a többi halott. A tettes érezte, hogy bűncselekménye hibátlan, a maga nemében tökéletes alkotás. Ezt valahogyan ösztönösen megsejtik az alkotók. Elégedett vett, boldog és kicsit fáradt, mint a művészek, életük főművének befejezése után. Ehhez a mesteri gyilkossághoz, pontosan tudta, nem lehetett volna semmit hozzátenni, mint a remekművekhez, sőt, ami az adott esetben még ennél is sokkal fontosabb, elvenni sem lehetett belőle semmit. Nem volt abban semmi fölösleges, semmi oda nem illő, semmi, ami ne tartoznék szorosan a tárgyhoz. Nem volt odavetve benne hányavetien egyetlen nyomravezető jel vagy gondatlanul ottfelejtett használati tárgya a gyilkosnak, semmi, ami az összhatást megzavarhatná. Ez a gyilkosság csak a lényeges alkatrészekből állt: színhelyből és áldozatból, ami untig elég. Minden más csak elterelné a figyelmet. Zárt, egységes és szűkszavú bűncselekmény volt, mellékes körülmények és hulladék nélkül. Elégedettségében a tettes hazafelé menet megcsörgette zsebében a rablótt pénzt és az ékszereket, s úgy érezte szinte, mintha valamiféle pályadíjat nyert volna művével. Beült egy vendéglőbe, békésen megvacsorázott, s fölhajtott rá két kupica kellemes szilvóriumot. Ennyi jutalmat, nézete szerint, igazán megérdemelt. A bűntényt még aznap este fölfedezték. Az újságok másnap hírt adtak róla, s az eset meglehetős feltűnést keltett. Az áldozat ugyanis nemcsak gazdag volt és fiatal, hanem eléggé közismert személyiség is. Utazásairól, amelyeket Indiában, a Távol-Keleten és Afrikában tett, időnként nem túlságosan érdekfeszítő, csevegő hangú útinaplókat adott ki, s így némiképpen írónőnek számított. Rejtélyes halála tehát rendőri ügyön felül társaságbeli esemény is lett, mint abban az időben egy-egy bál, divatbemutató vagy jótékonysági bazár. A nyomozás a tizedik napon át is ott tartott, ahol az elsőn, a tettes kilétét nem sikerült megállapítani. A rendőrök és a detektívek nem kaptak szimatot, nem volt egy jel, amely a gyanú irányát mutatta volna, a gyilkost semmiféle nyom el nem árulta. Dühöngve bár, de kénytelenek voltak elismerni, hogy a tettes értette a dolgát: úgy követte el a bűncselekményt, mintha a tett színhelyén mit sem tettek volna, úgy gyilkolt, mintha bűnügyi szempontból nem is történt volna gyilkosság. De sajnos — és ez volt a bökkenő — mégiscsak ott volt az egyetlen, de legdöntőbb bűnjel: a megfojtott hölgy, megmásíthatatlanul, s ez a kétségtelen tünet, hiába, gyilkosságra vallott. Halálával az áldozat jobban izgatta a nagyközönség képzeletét, mint az életében írt utazási könyveivel. A zuglapok és a pletykaújságok, mivel a nyomozás semmiféle konkrét eredménnyel nem járt, jobb híján és tettes híján a meggyilkolt hölgy régi magánügyeivel traktálták az igen tisztelt olvasót. Folytatásokban közölték szegényke életrajzát, meg a fényképeit, melyek az áldozatot hol elefántháton, hol meg teniszpályán ábrázolták egy maharadzsa társaságában. Részletesen megírták a boncolás eredményét, amelyből egy sereg indiszkrét dolog derült ki. Az például, hogy a hölgynek nem volt mandulája, hogy néhány évvel a halála előtt plasztikai műtétet végeztek az orrán, meg azt, hogy volt egy különleges, egzotikus bőrbetegsége, amelyet a trópusokon szerzett, s azt is, hogy hajlamos volt a Basedow-kórra. Lelki és testi titkokat árultak el az áldozatról, mert a jelen esetben legfontosabb titkot, a gyilkos kilétét nem tudták elárulni. — Milyen helyes, fitos kis orra volt szegénykének — mondogatták egymásnak a fodrásznál a nők, akik személyesen ismerték az áldozatot, s ezzel némiképp ők is érdekesekké váltak, hisz a szenzációból egy sugár így rájuk is esett. Ki hitte volna, hogy ez az orr nem volt a sajátja, hanem sebésszel csináltatta! Ejnye, ejnye. Ilyesmiken kérődzett a társaságbeli közvélemény, mikor a gyilkosság közvetlen izgalma kezdett lassanként elhomályosodni. Közönség és nyomozás kezdett beletörődni, hogy a tettesnek, aki a tett színhelyén egyetlen nyomot sem vesztett, nyoma veszett. Közben a tettes nyugodtan éldegélt. A mesterek önelégültségével vette tudomásul, hogy alkotása csakugyan sikerült, s ezt a sajtó és rendőrség egyaránt elismeri. Művével bebizonyította, hogy ha egy gyilkos, vagy akár egyszerű, közrendű betörő nem hagy gondatlanul áruló jelet, ujjlenyomatot szanaszét a tett színhelyén vagy az áldozatán, a bűncselekményről nem lehet megállapítani, ki követte el. Kézjegy nélkül a mű felismerhetetlen, épp ez teszi a bűn mesterművévé, ellentétben másféle remekművekkel. A tettes hiú lett és magabiztos, s már azon volt, hogy új színhely és új áldozat után néz. Egy reggel, kézmosás közben — mert ő is, mint a legtöbb gyilkos, mosta kezeit — csuklóján észrevett egy halványpiros foltot. Mikor néhány nap múlva a vállán és a térdén is megjelent ilyen kiütés, megijedt és orvoshoz szaladt. Az orvos tüzetesen megvizsgálta, hümmögött és megkérdezte: — Járt a trópusokon? A tettes elmosolyodott: — Még külföldön sem, doktor úr. — Pedig ez trópusi betegség. Különleges forróégövi bőrbaj, nemrég olvastam is róla valahol, talán egy orvosi szaklapban. Nézze csak, a bőrfoltok jellegzetesen olyan alakúak, mint egy-egy ujjlenyomat. Elmosódó kontúrok és rovátkák. Igen, kétségtelenül ez az. Látja, itt a kezén? Pontosan, mint egy ujjlenyomat. Érdekes, hogy a mi éghajlatunk alatt is előfordul. A tettes kíváncsian nézegette Ál testén az ujjlenyomatokat, s mert rendkívül féltette az egészségét, aggódni kezdett. — Veszélyes ez? — Nem. Csak hosszadalmas és kellemetlen. Később viszketni is fog. Lehetőleg kerülje a kézfogást, mert ragályos. De röntgennel jól kezelhető. Jöjjön ki holnap a klinikára, meg akarom mutatni néhány kollégámnak is, mindjárt megkapja az első besugárzást. Kétszer járt a tettes a klinikán, röntgenkezelésen. Harmadszorra letartóztatták. Az orvos elmondta különleges esetét egy társaságban. Valaki emlékezett rá az újságokból, hogy ilyesféle furcsa bőrbaja volt a meggyilkoltnak is. Jelentették a rendőrségnek, a tettest elcsípték. Nem is próbált tagadni. Ült a zárkában és azon tűnődött, hogy néha nem is a tettes hagy nyomot maga után a tett színhelyén. Előfordul, hogy az áldozat és a bűn jelöli meg a tettest különös ismertetőjellel. Az hagy néha ujjlenyomatot rajta, s ez ellen még a bűnözés mesterei sem tudnak védekezni. A bűn jelet tesz a bűnösre, s egy napon megjelenik a tettesen az áldozat finom, alig látható ujjlenyomata. Ezen gondolkozott a cellában, vakarózott néha és várta az ítéletet. ^ (Reich Károly rajza) 16