Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1962-04-11 / 15. szám

AHOL ÉSZAK ÉS DÉL TALÁLKOZIK Szándékosan korábban mentem Maszk­ig vában a vnukovói repülőtérre. Esett, hideg szél fújt. A betonmező szürkén csil­logott, s legalább ötven TU és IL vára­kozott startra. Hatalmas tartályautókból éppen ebédet osztottak nekik. Kitűnő ét­vágyuk volt, némelyiknek a tele ciszterna is kevésnek bizonyult. Mikor jóllaktak, belekapaszkodtak egy teherautóba és ki­húzatták magukat az állomás elé, felvet­ték az utasokat és elrepültek. Egy óra alatt tizenegy gép startját néztem végig. Három a Kaukázusba repült, ugyanannyi nyugatnak vagy északnak tartott, hét pe­dig a 6000—8000 kilométeres szibériai for­dulókra indult. De hiába iparkodtak, számuk mégsem csökkent. A magasságos égből legalább annyi érkezett, amennyi elhagyta Moszk­vát. Az első Norilszkból jött. Utasai rövid bundában, viharkabátban, vidáman kö­szöntötték a fővárost. Náluk reggel 17 fo­kos fagyot mutatott a hőmérő. Aztán begurultak a betonra a déli já­ratok. Az Alma Ata-i utasok közül senki sem felejtette otthon az almásneccet, kó­­guszdiónyi Jonathánok dudorodtak ben­nük. Alma Atából alma nélkül érkezni éppoly isten ellen való vétek, mint... mondjuk a tokaji szüretről józanul visz­­szatémi. A taskentiek sásból font kosa­rakkal cipekedtek, hüvelyknyi szemű sző­lőt hoztak. De az ashábádi türkmének sem érkeztek üres kézzel moszkvai roko­naikhoz. Hosszú, zöld tököket szorongat­tak, nem egy közülük húsz kilót is nyo­mott. A tökök természetesen dinnyék vol­tak, méghozzá kőkemények, mézédesek és fehér bélüek. Akkor nem értettem, miért cipeked­­nek, mikor a GUM tele van szőlővel és almával s talán csak tíz kopejkával mé­rik drágábban, mint Taskentben vagy Alma Atában. Egy hónappal később ma­gam is hatalmas ládikóval bajlódtam. Kora reggel Ashabádban ébresztett vele egy ismerősöm. Taskentből hozta, és egy budapesti barátjának küldte. — Sajátke­zűig szedtem — hangsúlyozta — este már kézbesítheted is Budapesten. —Miért ne? Mindössze hétezer kilométer az egész. A taskentiek, Alma Ata-iak, ashabá­­diak viszont már nem voltak oly vidá­mak, mint a norüszkiak. Fázósan hajtot­ták fel kiskabátjuk gallérját, és gyors léptekkel keresték a büfét, ahol forró teát adnak. Reggel 30 fok melegben indultak útnak. Furcsa dolog az ilyesmi. Két barát kö­zül az egyik reggel elindul Jerevánból, a másik északról, mondjuk Kalimáról, és délben Moszkvában veregetik egymás vál­lát. Az őket elválasztó tízezer kilométe­res válaszfal órák ailatt omlik le. A szovjet légijáratok közönsége két nagy táborra oszlik. Egyik részük a TU— 104-eseket dicsőíti, a másik az IL 18-asok­­ra esküszik. Tőlem is megkérdezte bőrka­bátos szomszédom: — Melyiket szereti? — Én a körúti hatost — válaszoltam. Magyarázkodásra már nem volt idő, el­indultunk egy TU—104-eshez. Idegenkedve mentem a fedélzetre, mert IL—18-as szur­koló vagyok. Hogy miért? A válasz sze­rintem igen egyszerű és érthető. Az IL— 18-at négy légcsavar húzza, emeli és a gyermek is érti, hogy miként repül és mi tartja a levegőben. A TU—104-es ellen­ben két hatalmas, vágott végű szivart szo­rongat a hóna alatt, és hogy azokban mi történik és miért nincs légcsavarja, azt az Arai-tengerig magyarázhatta szomszé­dom, egy repülőömagy — teljesen ered­ménytelenül. Szorgalmasan bólogattam, majd mikor felcsillant szeme abban a hit­ben, hogy a technikának ez az újdonsága végre megtalálta helyét agyamban, csend­ben megjegyeztem: — De miért nincs légcsavarja? Tízszer kfométeres váte^zfcl TÖMEGGYILKOSSÁG A TENGEREN A Blue Bell jacht kecsesen kisuhan a kikötőből, hogy halaiba vigye utasait Süliem Harvey, a Blue Bell, a szép, karcsú, kétárbócos jacht kapitánya kiadta az in­dulási parancsot. A jacht ke­csesen siklott a tengerre, fe­délzetén a vidám Dupemault­­családdal: apával anyával, a tizenegy éves Terryvel és az ötéves kis FreddeL Velük tar­tott Mary, a kapitány felesége is. És néhány nap múlva a jacht viharba került, elsüllyedt s egyedül Harvey kapitány me­nekült meg a szörnyű pusztu­lásból. A tragédiát bejelentette a hatóságoknak, továbbá a biztosító társaságnak, amely­nél felesége húszezer dollárra volt biztosítva baleset ellen. A közvélemény sajnálkozott, megrendült, s a biztosító már fizetni készült- Ekkor történt, Julian Harvey, a bizalomgerjesztő mosolyú tengeri tőmeggyilkos

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék