Ország-Világ, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-03 / 11. szám

*»kígyónő« a legbájosabb asszony volt. Alakit valaha láttam. A lakókocsija f ** melletti napos teraszon ült, sombrero­­szerű szalma kalapban ... szerény háziasz­­szonynak látszott. Három gyermeke lent a terasz alatt eredeti módon szórakozott —, »neandervölgyi emberit játszottak. A két kisebbik, egy fiú és egy lány játszotta a neandervölgyi pár szerepét, míg a leg­nagyobb, 8 éves, szőke kis csibész, a kö­vér Susy fiát alakította, ő volt a modern kutató, aki a neandervölgyieket megtalálta. Mindenáron ki akarta akasztani húgának állkapcsát, Hogy gy­űjteményét gyarapítod vele. „ A kígyónő« többször kopogott sarkával * /X a terasz kövén, mert a vad ordítozás megkezdett beszélgetésünket majdnem el­fojtotta. A piros virágú gerániummal díszí­tett alacsony korlát mögül felbukkant az idősebb fiú feje, és durcásan kérdezte: — Tessék? — Ne kínozd már tovább! — mondotta az anyja, miközben szelíd, szürke szemé­ben enyhe nevetést fojtott el —, játssza­tok bunkert, vagy rombolósdit! A fiú unottan mormolt valamit, ami úgy hangzott, mint »Hülyeség!«, majd lesza­ladt a többiekhez és felkiáltott: — Tűz van, ég a ház! Sajnos nem figyelhettem tovább, ho­gyan folyt a rombolósdi, mert a »kígyónő« most valamivel élesebben szemezett velem­­, széleskarimájú kalapja árnyékában, amelyen keresztül melegen és vörösen tű­zött a nap, túl fiatalnak látszott ahhoz, hogy három gyerek anyja lehessen, és na­ponta öt előadáson, mint kigyónő, igen ne­héz feladatot teljesítsen. — Mit tud?... — kérdezte az asszony. — Semmit — mondtam én. — Semmit, abszolút semmit. Tekintsen engem a sem­mi képviselőjének. — Maga — folytatta nyugodtan — való­színűleg feketéző volt. — Igen — feleltem. Vállat vont. — Nem nagyon akad itt munka. Mindenesetre, ha valamiben hasz­nát is vehetnénk, itt dolgozni, csakis dol­gozni kell, értette? — Hölgyem — válaszoltam — talán túl­ságosan rózsásnak képzeli egy feketéző éle­tét ... Én úgyszólván a fronton voltam. — Hogyan? — és újra kopogott sarká­val a terasz kövén, mert a gyerekek most meglehetősen hosszan tartó, vad bömbö­­lésbe kezdtek. A korlát mögül újra meg­jelent a fiúcska feje. — Nos? — kérdezte kurtán. — Játsszatok menekülősdit! — mondta az asszony nyugodtan. — Meg kell lép­netek az égő városból... érted? — A gyerek feje ismét eltűnt, és a nő azt kér­dezte: — Hogyan? Nem veszítette ő olyan könnyen el a fo­nalat. — Egészen elől — mondtam —, egészen elöl voltam. Gondolja, hogy könnyű ke­nyér volt? — Jó. No és most? • • — Valamilyen foglalkozást szeretnék, ta­lálni. Nem vagyok lusta, egyáltalán nem vagyok lusta, asszonyom. — Bocsásson meg — mondta. — Finom profilját ekkor felém fordította, és be­kiabált a kocsiba: — Carlino, nem forr még a víz? — Egy pillanat — kiáltott egy közönyös hang — éppen töltöm. — Iszol te is? — Nem. — Akkor hozzál két csészét, kérlek. — Maga bizonyára iszik egy csészével? — És megkínálhatom egy cigarettával? A terasz alatt az üvöltés most már oly vad lett, hogy egy szót sem értettünk egy­más szavából. A kigyónő a gerániumom lá­dák fölé hajolva, lekiáltott: — Most meneküljetek, gyorsan, gyor­san ... az oroszok már a falu határában állnak... — A férjem — szólt hátra fordulva — ugyan nincs itt, de személyzeti kérdések­ben természetesen én... Carlino szakított félbe bennünket, vé­kony, csendes, sötét hajú fiú, fején haj­hálóval, csészéket és kávés­ kannát hozott. Bizalmatlanul pillantott rám. — Miért nem akarsz inni? — kérdezte tőle az asszony, amikor az rögtön menni készült. — Nincs kedvem — morogta, és eltűnt a kocsiban. — Személyzeti kérdésekben meglehető­sen önállóan döntök, mindenesetre azon­ban valamihez értenie kell. — Asszonyom — kezdtem alázatosan —, talán tudok kereket olajozni, vagy sátrat lebontani, traktort vezetni, vagy a pofozó óriásnak a képemet tartani... — Traktort vezetni — mondta a nő — nem semmi, és kereket olajozni már szinte művészet... — Vagy fékezni — tettem hozzá —, ha­jóhintát fékezni. — Gőgösen húzta fel a szemöldökét, és először tekintett rám kis­sé megvetően. — Fékezni — szólt hűvösen — az már tudomány. Azt hiszem, maga mindenkinek kitörné a nyakát. Carlino fékező. — Vagy ... — készültem újabb ötlettel előhozakodni, de egy kis sötét hajú lányka, homlokán forradással, igyekezett fel a kes­keny lépcsőn, amely engem egy hajó ol­­dallépcsőjére emlékeztetett. Anyja ölébe vetette magát, és elkeseredetten zokogta: — Meg kell halnom . .. — Hogyhogy? kérdezte a »kígyónő« rémülten. — Nekem kell a menekülő gyereknek lennem, aki megfagy, és Frédi el akarja szedni a cipőmet és mindenemet.. — Hát persze — mondta az anya — ha menekülősdit játszotok. — De nekem — mondta a gyerek­­—, mindig nekem kell meghalnom. Mindig én vagyok az, akinek meg kell halnia. Ha bombázást játszunk, vagy kötéltáncost, mindig csak nekem kell meghalnom. — Mondd meg Frédinek, én üzenem, hogy most ő haljon meg, most rajta a sor. — A kislány elfutott. — Vagy mit? — kérdezte tőlem a »kí­gyónő«. Nem veszítette ő olyan könnyen el a fonalat. — Vagy szöget vernék, krumplit hámoz­nék, levest osztanék, vagy mit tudom én .. . — kiáltottam. — Adjon valami lehetőséget! A­z asszony elnyomta cigarettáját, még­it egyszer töltött mindkettőnknek, és rámpillantott hosszan, mosolyogva, majd így szólt: — Megadom a lehetőséget. Maga tud számolni, ez úgyszólván hozzátartozik ed­digi foglalkozásához. — Kicsit habozott. — Magára bízom a pénztárt. Egy szót sem tudtam szólni, valóban nem találtam szavakat, csak felálltam, és megcsókoltam a kis kezét. Aztán hallgat­tunk, méla csend lett, nem hallatszott más, csak Carlino halk éneke a kocsiból, ami­ből sejtettem, hogy éppen borotválkozik. Fordította: FELEKI MÁRIA Micsoda zűrzavar • Nyugatnémet író. 16

Next