Ország-Világ, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-17 / 46. szám
4 uuMibummmL Lipcséről van szó, és a város gazdáiról — a lipcseiekről. Ők ünnepelték most a város nyolcszázadik születésnapját. Az ünnep előtt sokat törték a fejüket Lipcsében, hogy tulajdonképpen hány esztendősek is: kilencszázötven avagy csupán nyolcszáz? ... Mert igaz az, hogy éppen kilencszázötven évvel ezelőtt, 1015 december 20-án szerepel Thietmar merseburgi püspök krónikájában Lipcse neve, de akkor még csupán egy várról volt szó. Az első okirat, amely Lipcse városát említi, s a várat, a kereskedelmi települést, a vásárt és az odavezető országutat — ez az okirat 1165. évben kelt. Hát ezért döntöttek a házigazdák, Lipcse lakói úgy, hogy 1965 őszén jubilálnak. Erre az ünnepre a világ sok részéből érkeztek vendégek, politikai és kulturális tényezők, a többi közt a leningrádi Gorkij drámai színház együttese, Angliából a Bournemuth szimfonikus zenekar, Nyugat-Németországból a stuttgarti balettszínház művészei. És eljött a város szülötte és díszpolgára, Walter Ulbricht is. Az ő jelenlétében zajlottak le az ünnepség legjelentősebb aktusai. Ragyogó fénnyel és jókedvvel ünnepeltek a házigazdák, ahogyan a jubileumi dal mondja: »Lipcse, téged ünneplünk, mert mi a házigazdák, vagyunk .. .« Hat kilométer hosszú, színpompás menetben vonult el tizenhétezer korabeli kosztümbe öltözött lipcsei a Karl Marx téren felállított tribünök előtt. Nyolcszáz év egész története felvonult előttünk, mindaz a szép és kevésbé szép, amire a lipcseiek történelme emlékeztet. Szerepeltek itt rablólovagok és középkori hősök, cigánykaravánok és a francia forradalom jakobinusai. És szerepeltek azok a munkáshősök, akik a náci rendőrségnek fittyet hányva tüntettek, röpcédulákat szórtak, agitáltak. És mindez egy kitűnő rendező láthatatlan intésére valóságos színházi előadásként hatott. Megjelentek a tüntető munkások. Mögöttük a harmincas évek hírhedt rendőrautói, amelyekből sípoló »schupók«, rendőrök ugrálnak le. Az egyik munkás dulakodni kezd velük, hogy ezzel lekösse a figyelmüket, ezalatt a társai szétszórhassák a röpcédulákat. Csattognak a gumibotok. — ... így támadtak ránk a rendőrök, így ütöttek engem is főbe — gyermekkoromban ... — szólal meg mellettem Sonja Péter berlini újságírónő, annak idején drezdai és lipcsei ifjúkommunista harcos. A menet megy tovább. Száz méternyire megismétlődik az egész jelenet. És így megy hat kilométeren keresztül. Rengeteg nagyszerű élmény tette feledhetetlenné Lipcse nyolcszázadik születésnapját. A korhű vásár 1820-ból, a gyermekek örömére felépített Lipsistadt, a gyerekváros, a sok színházi és sportesemény. Az ünnepre kinyitott a híres Jazzkeller is. Nagyon kedves, kedélyes táncos szórakozóhely. Különös nevezetessége, hogy egy bezárt szórakozóhelyet a városi vendéglátóipari szakiskola növendékei vettek a kezükbe. A diákok főznek, ők a felszolgálók, a takarítók, és fiatal zenészek, berliniek, drezdaiak, lipcseiek szolgáltatják a zenét — ingyen, a jó ügy szolgálatában. Mert azt akarják, hogy a Jazzkeller ismét egész éven át nyitva legyen. Nagyszerű élmény volt az Operában a stuttgarti balett vendégjátéka. Prokofjev Romeo és Júliáját adták elő — hatalmas sikerrel. Érdekes színházi este volt. NDK-közönség ült a nézőtéren, szovjet zeneszerző művét nyugatnémet társulat adta elő, a balettet az angol John Cranko tanította be, Júliát a brazil Marcia Haydée, Rómeóta san franciscoi Ray Barra táncolta. És a lipcsei közönség az előadás végén huszonöt percig tapsolt a művészeknek. És talán nemcsak a művészeknek, hanem a gondolatnak, hogy anyolcszázéves város ma ismét a kultúra, a művészet a humánum és a szépség, a gondolat ünnepi városa. Ahogyan azt Bach és Schiller álmodta, és ma a házigazdák megvalósították. Hajna Béla A történelmi menet egyik részlete A Jazzkeller egyik vendége A házigazdák ünnepelnek A hat kilométer hosszú menet az Opera előtt. Balról a postapalota és a Deutschland szálló (Zentralbild és Heinz Morgenstern felv.) .