Ország-Világ, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-14 / 50. szám
Egyik külkereskedelmi vállalatunk irodájában — így mesélték nekem aznap este — csöngött a telefon. Egy franciául beszélő úr az igazgatót kereste. — Ki kéri? — tette fel a titkárnő az obligát kérdést. — Ben Barka — hallatszott a vonal túlsó végéről. A hangsúly a második szótagon volt. A titkárnő az első pillanatban azt hitte, rosszul hall. Ben Barkát — megírták a lapok — tavaly elrabolták Párizsban, azóta se tudnak róla. — Legyen szíves megismételni, nem értettem pontosan. A név ezúttal is világosan, félreérthetetlenül hangzott: — Ben Barka. Még egy kísérlet. Talán ez a férfi nem marokkói, mint a másik, aki Párizsban tűnt el. — Milyen országból? — Marokkóból. A titkárnő kapcsolta az igazgatót. — Marokkóból keresi Ben Barka úr. — Várom — mondta a főnök —, régi ismerősöm. Amikorra az idegen belépett, az irodában már eldöntötték: névazonosságról lehet szó, semmi többről. Ben Barka biztos annyi van Marokkóban, mint Pesten Kovács. — Már azt hittük — mondta a titkárnő mosolyogva a vendégnek —, hogy megoldódott a rejtély: íme, itt van Ben Barka, akit elraboltak. A férfi nem mosolygott: — Sajnos, nem vagyok azonos az eltűnttel. A testvére vagyok. Új vasálarc ? Másnap — egy hűvös novemberi reggelen — a Gellért szálló halljában vártam Abdelkader Ben Barkára, az egy éve elrabolt Mehdi Ben Barka öccsére. Alacsony, dús szemöldökű, barátságos ésközvetlen tekintetű, 45 év körüli férfi sietett le a lépcsőn. Az óráját nézte: — Sietnem kell a repülőtérre, nincs sok időm, sajnos. Nem számítottam erre a beszélgetésre, magánügyben jártam Budapesten, felhasználva a per szünetét. — Hova utazik? — Vissza Párizsba. Ott kell lennem, követnem kell fivérem perét. Már több mint egy éve a francia fővárosban élek az ügy miatt. Egy pillanatra kényelmetlenül érzem magam. Ez a férfi egy éve minden idegszálával erre a szörnyű harcra összpontosít, az ismert és mégis olyan ismeretlen merénylők ellen. Aztán elutazik egy másik országba, hogy másokkal beszéljen másról — és én most ismét »az ügyről« faggatom. De rajta nem látszik zavar vagy vonakodás. — Egy éve próbáljuk pontosan megtudni, mi történt Ben Barkával, a fivéremmel, kik és hogyan gyilkolták meg, és hol van a holtteste. Feleségével együtt magánvádlók vagyunk a párizsi perben. Azt akarjuk, hogy felelősségre vonják a gyilkosokat. — A gyilkosokat? A férfi megérti a kérdést. — Nem, én már nem hiszem, hogy él. Már én sem hiszem. A marokkói ellenzéki párt, a Népi Erők Nemzeti Uniója — amelynek legismertebb vezetője volt, — már halottnak nyilvánította Ben Barkát, amikor öccse még cáfolt. Még hónapokig cáfolt. De azóta több mint egy év telt el. Egyre több a bizonyíték arra, hogy a marokkói titkosszolgálat emberei, akik francia rendőrök közreműködésével elrabolták, végeztek foglyukkal. És egyébként mindegy, hogy meghalt, vagy XIV. Lajos legendabeli öccséhez hasonlóan vasálarccal él egy börtön mélyén úgy, hogy többé sohasem tud róla a világ. Számunkra nincs többé. A világ számára nincs többé — mondja Abdelkader Ben Barka. Három hónap a küszöbön — Milyen ember volt Mehdi Ben Barka? — kérdem Abdelkadert, a testvért. — Rendkívüli egyéniség volt — feleli azonnal —, nem mindennapi ember. A marokkói demokratikus ellenzéket vezette, de alakja túlnőtt az ország határain. Barátja volt Nasszernek, Ben Bellának, Ho Si Minh észak-vietnami elnöknek, óriási tekintélye volt saját országában és az egész »harmadik világban«, tanácsait mindenütt nagyra becsülték. Ezért is választották a havannai trikontinentális értekezlet szervezőbizottságának elnökévé. Ragyogó politikus volt, lebilincselő szónok, világosfejű gondolkodó. Senki sem vonhatta ki magát egyéniségének varázsa alól. Én sem. — És most egy — talán bonyolultabb — kérdés: hogyan lett ilyen emberré? Abdelkader Ben Barka egy pillanatra elgondolkodik. — Azt hiszem, messzire kell visszamennünk, több évtizednyi távolságba. 1929 őszén játszódott le az az epizód, amelyet el szeretnék mondani. Apánk szegény arab boltos volt, de fiainak jó nevelést akart biztosítani. Elvitte hát Mehdit beíratni a francia iskolába. Ott azonban közölték vele: a kisfiú számára nincs hely. Apánk el volt keseredve — Mehdi azonban makacs volt, tanulni akart. Másnap füzeteivel elindult az iskolába. Nem engedték be — így hát leült a küszöbre. Három hónapig minden nap elment a francia iskolába, míg végül felvették. A három hónap azonban nem múlt el nyomtalanul — megtanította arra Mehdit, hogy hol a helye. A Ben Barka-ügy tulajdonképpen ekkor kezdődött; nem 1965. október 29-én, hanem 36 évvel korábban. — Tehát Mehdi francia nevelést kapott. — Igen, de sohasem felejtette el, hogy ő marokkói. Akkor az ország még gyarmat volt és a franciák természetesen azért taníttatták a tehetséges marokkói gyerekeket, hogy azok az ő ügyüket szolgálják. Azt hitték, hogy fivérem az ő hívük lesz. Emlékszem, egyszer társaságban, egy francia ezredes és egy marokkói politikus Mehdire fogadott. Az ezredes büszkén mutatott bátyámra: »Ez a fiú a francia nevelés példája, ő a mi emberünk.« A marokkói szkeptikusan ingatta a fejét. Később Mehdi bekapcsolódott a függetlenségi mozgalomba és a franciák letartóztatták. Fogolyként vezették az ezredes elé, az pedig széttárta karját: »Fogadtam magára — nos, elvesztettem a fogadást.« — Miért kellett emigrálnia Ben Barkának a már független Budapesti beszélgetés Ben Barka fivérével, Ben Barkáról Ben Barka fivére nyilatkozik a Gellért-szálló halljában Abdelkader Ben Barka a Szabadság-híd előtt