Ország-Világ, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-04-03 / 14. szám

A­z örökösödési perek száma napjainkban lassan, de biztosan apad. Íme egy so­katmondó bizonyíték: 1967- ben 175 ezer polgári per közül mindössze 1800 örökségi ügyben bíráskodtak, míg ugyanebben az időszakban 34 000 gyermek­­tartási és 30 000 házasságbontó per folyt az ország bíróságain.­­ Mindez azt jelentené, hogy az örökösödési perek fölött meghúzták a lélekharangot? A sokat tapasztalt jogász, aki segítségemre sietett az örökösödési jogviták keletkezési okainak kiderítésében, beszél­getés közben rágyújt egy ciga­rettára. — Így is mondhatnánk. Tény, hogy jelentősen csökkent az ádáz családi viták száma, nem civakodnak perszomjas rokonok a bíróságokon az örökségekért. Közrejátszik ebben, hogy az új Polgári Törvénykönyvben nin­csenek sötét örökösödési jogi út­vesztők , tehát a hivatalos ügyek­ben egyébként teljesen járatlan ember is könnyen eligazodik a paragrafusok között. — Mégis, miből adódnak a bonyodalmak? A törvény kitűnő ismerője felvonja szemöldökét. A köny­vespolchoz lép és az alsó re­keszből kiemel egy aktát. — Általában abból, ha az örökhagyó nem végrendelkezik, pedig volna miből. Vagy, ami még gyakoribb, nem találjuk az örököst... Aranyásók a padláson Az iratok nem mindennapi örökösödési per mozzanatait őr­zik. Meghalt egy aranyműves és nem hagyott hátra írást a ja­vairól. Az özvegy a temetés után bejelentette, hogy férje a háború alatt jelentős aranyat rejtett el valahol a lakóházuk padlásán. A házat később álla­mosították és nem tudtak az aranyhoz jutni. A rendőrség az egyik téglafal mögül ki is ásta a kétmillió forint értékű ara­nyat és azt a Nemzeti Banknak adták át. Az özvegy viszont be­perelte a bankot a neki járó «■jogos-« örökségért. A pert el­vesztette, mert a bizonyítási el­járás során nem akadt két tanú, aki látta, vagy tudta volna, hogy az arany valóban az elhunyt va­gyona volt..Az özvegy még men­teni igyekezett, ami menthető és követelte a bíróságtól a becsü­letes megtalálónak járó jutal­mat. Ki is fizették neki. A magnetofon, mint bizonyíték 1351 óta, amikor Nagy Lajos, az Ősiségi törvényben lefektette az első magyar hagyatéki eljá­rást, változatos utat tett meg az örökösödési jog. Azelőtt a vég­­rendelkezés lehetetlen volt. Örökösö­dési ügyek a múltban és ma mert az ingóságnak és ingatlan­nak az elhunyt nemzetségében kellett maradnia. Nála már a család feje arra hagyhatta va­gyonát, akire akarta, hacsak a hagyatkozásban nem befolyásol­ta csalárd eszköz: méreg, gyilok, hamis női beszéd ... A követke­ző állomás: Werbőczy Hármas könyvében, a Tripartitumban található. Ebből kiderül, hogy 1514-ben, a hagyatéki jogalko­tók figyelme már az úgyneve­zett ági vagyonra is kiterjedt. Örökösödési törvényünk előd­jeinél nem érdemes hosszan időznünk, inkább nézzük a je­lent. Alkotmányunk magában foglalja az örökösödési jogot, amely a szocializmusban a dol­gozók személyi tulajdonának védelmét és biztosítását szolgál­ja. A joggal élve, mindenki, sa­ját tulajdonával — halála ese­tére —, szabadon rendelkezhet, de a törvény gondoskodik, hogy a megszerzett vagyon ne csak a tulajdonosát, hanem a család javát is szolgálja. Majd az 1959-es Polgári Törvény­­könyv részletesen szabályozza az öröklési jogot. Némelyike kevésbé ismert. Az, hogy a saját kezűleg írt végrendelet­hez (ha dátumozták és aláírták), nem szükséges tanúkat hívni, hogy eltörölték a házastársak közös végrendeletét, mely sok bonyodalom forrása volt és vé­gül egy érdekesség: még a kor­látozott cselekvőképes (kiskorú) is hagyatkozhat. — Magnetofonszalagra nem lehet végrendeletet mondani? — kérdeztem az idős jogásztól. — Nem. De szóbeli végrende­letnél, ha perre kerülne a sor, a szalagot bizonyítékként elfogad­nánk. Ármány és szeretet Bizonyára másként alakult volna egy nagy vagyon sorsa, ha a végrendelkezésnél kéznél van egy magnetofon. Hozzátartozók nélkül élt a te­hetséges művésznő. «Mégsem hagyhatom sorsára a vagyono­mat« — mondta egy napon és fölkereste ügyvédjét, hogy írá­sos végrendeletet készítsen. A házát, a telkét, nagy értékű festményeit, mesés ékszereit, nehéz bankbetétjét, vagyis min­den vagyonát imádott unokafi­vérére hagyta. A fiatal örökös, aki eladdig igen nagy szeretet­tel vette körül a nagynénit, a végrendelet aláírása után már nyeregben érezve magát, élte világát. Kicsapongó életmódján akkor sem változtatott, amikor az idős nőt súlyos kór támadta meg. A vég közeledett. A nehéz időben egyetlen jólelkű barátnő maradt az örökhagyó mellett. A nagybeteg papírt, tollat kért és belefogott az új végren­deletbe. Csakhogy gyenge volt és letette a tollat. Magához hí­vatta az orvosokat, az ápolókat és előttük, szóban, megmásítot­ta végakaratát: az unokafivér helyett a barátnőt nevezte ki örökösül. Még azon az éjszakán meghalt. A két örökös között megin­dult a hajsza a vagyonért. A bíróságon azt kellett eldönteni, hogy melyik végrendelet az ér­vényes: a szabályosan, közjegy­ző előtt megírt-e, vagy a halá­los ágyon elhangzott, szóbeli ha­gyatkozás? A harcban az uno­kafivér győzött egy akkor érvé­nyes jogszabály alapján, misze­rint a szóbeli rendelet csak ak­kor érvényes, ha a hagyatékozó nem tud írni vagy ha életét külső veszély fenyegeti. A történetnek most jön a csat­tanója. Később a Legfelső Bí­róság kollégiuma arra az állás­pontra helyezkedett, hogy akkor is el kell fogadni a szóbeli vég­rendeletet, ha arra olyan belső élettani okok késztették a ha­­gyatkozót, mint az említett eset­ben. Ez már a barátnő malmára hajtotta volna a vizet, vagyis a vagyont, ha korábban történik. Mit örökölnek ma az emberek ? A kuriózumok közé sorolható az az eset, amikor a végrendel­kező saját csontvázát adta egyik tudományos intézetünknek. De nem kisebb jelentőségű de Sa­ba­ta olasz karmester hagyatéka sem. A mester, halála előtt, sze­mét a klinikára hagyta, hogy használják fel egy beteg érde­kében. Engem az érdekelt, hogy mit örökölnek nálunk az egyszerű emberek. Családi házat, telket, sze­mélygépkocsit, ékszereket, könyveket, berendezési tárgya­kat. A kisiparosok termelőesz­közeit, sőt magát az ipar gya­korlását is. Ennek magyaráza­tát a Polgári Törvénykönyvben találtam meg: a szocializmust építő államunk biztosítja, hogy ezek a termelőeszközök ne vál­hassanak a kizsákmányolás esz­közévé, nem volna tehát értel­me annak, hogy a még magán­­tulajdonban levő termelőeszköz öröklési jogát eltöröljék. Kit illet a biztosítás és a lakás ? Budapest VI. kerületének gyámügyi vezetőjét azért keres­tem fel, mert róla azt hallot­tam, hogy a szülőket meghazud­toló buzgalommal ügyködik az elárvult fiatalok érdekében, ne­hogy »jóakaratú« felnőttek, vagy maguk a szülők, vagy akár egyes bürokraták kiforgassák őket abból, ami rájuk maradt. Példaképp hoznám fel annak a kiskorú gyermeknek az ügyét, amely azt hiszem, párját rit­kítja. Néhány esztendeje lezu­hant egy repülőgép. A két tiszt odaveszett. A biztosító kifizette az özvegyeknek az életbiztosí­tási összeget, száz-százezer fo­rintot. Megtudta ezt a gyám­ügyi előadó, s legott óvást emelt a kifizetés miatt, ő ugyanis tudta, hogy a biztosítás összege nem az özvegyre, hanem az utódra, vagyis a gyermekre száll. A bíróságnál azért ütötte a vasat, hogy az özvegy helyez­ze a pénzt a­­ takarékba. Igen­­ám, de ő azzal érvelt, hogy kell a pénz a gyerek nevelésére. A gyám sem hagyta magát. Kika­part egy rendelkezést, amely szerint minden szülő köteles sa­ját keresetéből (nem a hagya­tékból) a gyermeket eltartani. Mire a bíróságnál kimondták a végszót, kiderült, volt pénz, nincs pénz, az özvegy építke­zésre fordította. Most a tanács­nál azt vizsgálják, hogy annak értéke fedezi-e a biztosítási ösz­­szeget. Ezután már csak arra voltam kíváncsi, joga van-e a lakásra egy kiskorú gyermeknek? — A lakás nem vagyontárgy, de mivel nem könnyű lakást kapni, úgy kezeljük, mint a va­gyont, vagyis vigyázunk arra, hogy ki ne túrják belőle a kis­korút. * Örökösödési viták, perek ere­dőit kerestem és mit találtam? Bírákat, akik érdeklődésemre csodálkozva néztek rám és azt kérdezték: »Érdekel ez a téma manapság valakit?« Idős jogá­szok emlékeikben kutatva szá­molták, hány örökös kereste az utóbbi időben a vagyonát bíró­ság útján, s kiderült, alig akadt egynéhány. Talán majd eljön az idő, amikor az örökösödési ügyek átmennek a Tanácsok ke­zébe. Megkondult már a lélek­harang az ilyen percek fölött, s remélhetőleg el is tűnik, mint oly sok, múltból származó, rossz örökség, amellyel ma már nem élnek az emberek. Tóth Emma 7

Next