Ország-Világ, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-03 / 14. szám
Az örökösödési perek száma napjainkban lassan, de biztosan apad. Íme egy sokatmondó bizonyíték: 1967- ben 175 ezer polgári per közül mindössze 1800 örökségi ügyben bíráskodtak, míg ugyanebben az időszakban 34 000 gyermektartási és 30 000 házasságbontó per folyt az ország bíróságain. Mindez azt jelentené, hogy az örökösödési perek fölött meghúzták a lélekharangot? A sokat tapasztalt jogász, aki segítségemre sietett az örökösödési jogviták keletkezési okainak kiderítésében, beszélgetés közben rágyújt egy cigarettára. — Így is mondhatnánk. Tény, hogy jelentősen csökkent az ádáz családi viták száma, nem civakodnak perszomjas rokonok a bíróságokon az örökségekért. Közrejátszik ebben, hogy az új Polgári Törvénykönyvben nincsenek sötét örökösödési jogi útvesztők , tehát a hivatalos ügyekben egyébként teljesen járatlan ember is könnyen eligazodik a paragrafusok között. — Mégis, miből adódnak a bonyodalmak? A törvény kitűnő ismerője felvonja szemöldökét. A könyvespolchoz lép és az alsó rekeszből kiemel egy aktát. — Általában abból, ha az örökhagyó nem végrendelkezik, pedig volna miből. Vagy, ami még gyakoribb, nem találjuk az örököst... Aranyásók a padláson Az iratok nem mindennapi örökösödési per mozzanatait őrzik. Meghalt egy aranyműves és nem hagyott hátra írást a javairól. Az özvegy a temetés után bejelentette, hogy férje a háború alatt jelentős aranyat rejtett el valahol a lakóházuk padlásán. A házat később államosították és nem tudtak az aranyhoz jutni. A rendőrség az egyik téglafal mögül ki is ásta a kétmillió forint értékű aranyat és azt a Nemzeti Banknak adták át. Az özvegy viszont beperelte a bankot a neki járó «■jogos-« örökségért. A pert elvesztette, mert a bizonyítási eljárás során nem akadt két tanú, aki látta, vagy tudta volna, hogy az arany valóban az elhunyt vagyona volt..Az özvegy még menteni igyekezett, ami menthető és követelte a bíróságtól a becsületes megtalálónak járó jutalmat. Ki is fizették neki. A magnetofon, mint bizonyíték 1351 óta, amikor Nagy Lajos, az Ősiségi törvényben lefektette az első magyar hagyatéki eljárást, változatos utat tett meg az örökösödési jog. Azelőtt a végrendelkezés lehetetlen volt. Örökösödési ügyek a múltban és ma mert az ingóságnak és ingatlannak az elhunyt nemzetségében kellett maradnia. Nála már a család feje arra hagyhatta vagyonát, akire akarta, hacsak a hagyatkozásban nem befolyásolta csalárd eszköz: méreg, gyilok, hamis női beszéd ... A következő állomás: Werbőczy Hármas könyvében, a Tripartitumban található. Ebből kiderül, hogy 1514-ben, a hagyatéki jogalkotók figyelme már az úgynevezett ági vagyonra is kiterjedt. Örökösödési törvényünk elődjeinél nem érdemes hosszan időznünk, inkább nézzük a jelent. Alkotmányunk magában foglalja az örökösödési jogot, amely a szocializmusban a dolgozók személyi tulajdonának védelmét és biztosítását szolgálja. A joggal élve, mindenki, saját tulajdonával — halála esetére —, szabadon rendelkezhet, de a törvény gondoskodik, hogy a megszerzett vagyon ne csak a tulajdonosát, hanem a család javát is szolgálja. Majd az 1959-es Polgári Törvénykönyv részletesen szabályozza az öröklési jogot. Némelyike kevésbé ismert. Az, hogy a saját kezűleg írt végrendelethez (ha dátumozták és aláírták), nem szükséges tanúkat hívni, hogy eltörölték a házastársak közös végrendeletét, mely sok bonyodalom forrása volt és végül egy érdekesség: még a korlátozott cselekvőképes (kiskorú) is hagyatkozhat. — Magnetofonszalagra nem lehet végrendeletet mondani? — kérdeztem az idős jogásztól. — Nem. De szóbeli végrendeletnél, ha perre kerülne a sor, a szalagot bizonyítékként elfogadnánk. Ármány és szeretet Bizonyára másként alakult volna egy nagy vagyon sorsa, ha a végrendelkezésnél kéznél van egy magnetofon. Hozzátartozók nélkül élt a tehetséges művésznő. «Mégsem hagyhatom sorsára a vagyonomat« — mondta egy napon és fölkereste ügyvédjét, hogy írásos végrendeletet készítsen. A házát, a telkét, nagy értékű festményeit, mesés ékszereit, nehéz bankbetétjét, vagyis minden vagyonát imádott unokafivérére hagyta. A fiatal örökös, aki eladdig igen nagy szeretettel vette körül a nagynénit, a végrendelet aláírása után már nyeregben érezve magát, élte világát. Kicsapongó életmódján akkor sem változtatott, amikor az idős nőt súlyos kór támadta meg. A vég közeledett. A nehéz időben egyetlen jólelkű barátnő maradt az örökhagyó mellett. A nagybeteg papírt, tollat kért és belefogott az új végrendeletbe. Csakhogy gyenge volt és letette a tollat. Magához hívatta az orvosokat, az ápolókat és előttük, szóban, megmásította végakaratát: az unokafivér helyett a barátnőt nevezte ki örökösül. Még azon az éjszakán meghalt. A két örökös között megindult a hajsza a vagyonért. A bíróságon azt kellett eldönteni, hogy melyik végrendelet az érvényes: a szabályosan, közjegyző előtt megírt-e, vagy a halálos ágyon elhangzott, szóbeli hagyatkozás? A harcban az unokafivér győzött egy akkor érvényes jogszabály alapján, miszerint a szóbeli rendelet csak akkor érvényes, ha a hagyatékozó nem tud írni vagy ha életét külső veszély fenyegeti. A történetnek most jön a csattanója. Később a Legfelső Bíróság kollégiuma arra az álláspontra helyezkedett, hogy akkor is el kell fogadni a szóbeli végrendeletet, ha arra olyan belső élettani okok késztették a hagyatkozót, mint az említett esetben. Ez már a barátnő malmára hajtotta volna a vizet, vagyis a vagyont, ha korábban történik. Mit örökölnek ma az emberek ? A kuriózumok közé sorolható az az eset, amikor a végrendelkező saját csontvázát adta egyik tudományos intézetünknek. De nem kisebb jelentőségű de Sabata olasz karmester hagyatéka sem. A mester, halála előtt, szemét a klinikára hagyta, hogy használják fel egy beteg érdekében. Engem az érdekelt, hogy mit örökölnek nálunk az egyszerű emberek. Családi házat, telket, személygépkocsit, ékszereket, könyveket, berendezési tárgyakat. A kisiparosok termelőeszközeit, sőt magát az ipar gyakorlását is. Ennek magyarázatát a Polgári Törvénykönyvben találtam meg: a szocializmust építő államunk biztosítja, hogy ezek a termelőeszközök ne válhassanak a kizsákmányolás eszközévé, nem volna tehát értelme annak, hogy a még magántulajdonban levő termelőeszköz öröklési jogát eltöröljék. Kit illet a biztosítás és a lakás ? Budapest VI. kerületének gyámügyi vezetőjét azért kerestem fel, mert róla azt hallottam, hogy a szülőket meghazudtoló buzgalommal ügyködik az elárvult fiatalok érdekében, nehogy »jóakaratú« felnőttek, vagy maguk a szülők, vagy akár egyes bürokraták kiforgassák őket abból, ami rájuk maradt. Példaképp hoznám fel annak a kiskorú gyermeknek az ügyét, amely azt hiszem, párját ritkítja. Néhány esztendeje lezuhant egy repülőgép. A két tiszt odaveszett. A biztosító kifizette az özvegyeknek az életbiztosítási összeget, száz-százezer forintot. Megtudta ezt a gyámügyi előadó, s legott óvást emelt a kifizetés miatt, ő ugyanis tudta, hogy a biztosítás összege nem az özvegyre, hanem az utódra, vagyis a gyermekre száll. A bíróságnál azért ütötte a vasat, hogy az özvegy helyezze a pénzt a takarékba. Igenám, de ő azzal érvelt, hogy kell a pénz a gyerek nevelésére. A gyám sem hagyta magát. Kikapart egy rendelkezést, amely szerint minden szülő köteles saját keresetéből (nem a hagyatékból) a gyermeket eltartani. Mire a bíróságnál kimondták a végszót, kiderült, volt pénz, nincs pénz, az özvegy építkezésre fordította. Most a tanácsnál azt vizsgálják, hogy annak értéke fedezi-e a biztosítási öszszeget. Ezután már csak arra voltam kíváncsi, joga van-e a lakásra egy kiskorú gyermeknek? — A lakás nem vagyontárgy, de mivel nem könnyű lakást kapni, úgy kezeljük, mint a vagyont, vagyis vigyázunk arra, hogy ki ne túrják belőle a kiskorút. * Örökösödési viták, perek eredőit kerestem és mit találtam? Bírákat, akik érdeklődésemre csodálkozva néztek rám és azt kérdezték: »Érdekel ez a téma manapság valakit?« Idős jogászok emlékeikben kutatva számolták, hány örökös kereste az utóbbi időben a vagyonát bíróság útján, s kiderült, alig akadt egynéhány. Talán majd eljön az idő, amikor az örökösödési ügyek átmennek a Tanácsok kezébe. Megkondult már a lélekharang az ilyen percek fölött, s remélhetőleg el is tűnik, mint oly sok, múltból származó, rossz örökség, amellyel ma már nem élnek az emberek. Tóth Emma 7