Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-11-19 / 47. szám

Honthy Hanna, a Főváro­si Operettszínház művész­nője, Hajdú Júlia és Kiszely Lajos kíséretében amerikai és kanadai vendégszerep­lésre utazott. Clevelandból egyik olvasónk így számolt be fellépésükről: Október 19. Vasárnap. Nagy esemény színhelye ma a ma­gyar Debrecen, Cleveland. Azért hívják magyar Debrecennek, mert ennek a városnak kb. 100 000 lakosa van, mint vala­mikor régen Debrecen városá­nak. A nagy művésznő, a nagy sztár Budapest körülrajongott és ün­nepelt színésznője, Honthy Hanna látogatja meg az óhazá­ból ide szakadt magyarságot. Szereplőtársai: Kiszely Lajos, a színház bonvivánja és Hajdú Júlia budapesti zongoraművész­nő, sok népszerű dal szerzője. Mit is lehet írni erről a lélekbe markoló, felejthetetlen délután­ról? Sok mindent, csak az a baj, hogy a riport írója gyarló em­ber, aki nem képes arra, hogy kellőképpen­­méltányolja e nagyszerű, művészi teljesít­ményt. A Lakewood Civic Audito­rium 14100 Franklin BLVD£^ 1200 személyt befogadó terme teljesen megtelt. Láttuk a régi Honthy Hannát, a Csárdáskirálynő főszereplő­jét, amint aranybrokát, bokáig érő ruhájában megjelent a szín­padon, s eget rázó tapsorkán fo­gadta. Hiába múltak el felette is, fe­lettünk is az évek, nekünk a régi Honthy Hannánk marad mindig. Olyan fiatalos lendü­lettel, mozgással jár-kel a szín­padon, mint 30—40 évvel ez­előtt. S milyen szívbemarko­­lóan énekelte, dúdolgatta, tag­lejtésekkel kísérte nótáit, da­lait. Milyen meghatóan vázolta az anyai szeretetet: Az én Anyám nem hordott bubifrizurát, Sem Párizsban készült ruhát . . . És mégis szebb volt, mint az Ég. Lázba hozta az egész közön­séget, amikor a régi-régi slá­gert énekelte. Hétre ma várom a Nemzetinél. Ott, ahol a hatos megáll. A jelenlevő közönség vele énekelte ezt a fülbemászó, min­denki által annyira kedvelt, közismert dalt. Hol van már a Nemzeti? Nem áll meg már előtte a hatos. Az előtte álló óra még megvan, valahol, egy mú­zeumban. A többi már a múlt lomtárába került. Az idő ho­mokja örökre eltemette. Csak a fájó emlékek maradtak meg. Már nekünk, akik talán örökre elszakadtunk attól a várostól, amit úgy hívnak, hogy Buda­pest. Nincs a világnak még egy olyan városa, ahol olyan jól ér­zi magát a gyarló teremtmény, a Homo sapiens, az Ember. Az már egyenesen leírhatat­lan, micsoda hatást váltott ki, amikor azt énekelte: Legyen a Horváth-kertben Budán. Szombaton este, fél nyolc után, Mikor az első csillag kigyúl.. . Nemcsak, hogy a nagy mű­vésznővel együtt dúdolták a dalt, hanem egyenesen sírtak, mint a gyerekek. Előkerültek a zsebkendők, öreg, volt katona­tisztek, ősz hajú matrónák zo­kogtak. Megértem őket. Nekik Honthy Hanna, az öreg Horváth­­kert, a vén Tabán, a Margitszi­get, a Gellérthegy, a Belváros, az ódon házak, a Városliget, a Bazilika, a Mátyás-templom, a színházak, a mozik, a kiránduló­­helyek, mind-mind egy-egy édes emlék. Kísért a múlt! Honthy Hanna visszavarázsolta a régi, felejthetetlen Budapestet. De nemcsak a régi, hanem az új, modern Budapestet is ide vará­zsolta elénk. E sorok írója is­meri az új Budapestet is. Mint emigráns, háromszor járt már otthon látogatóban. Nem győz­tem eleget csodálkozni. Láttam a háború után közvetlenül Bu­dapestet. Az ég felé meredő híd­roncsaival, a szétlőtt házaival, az üres, tátongó üzleteivel, a döcögő, sérült villamosaival. Az egykori nyomortelepen, a Má­ria Valérián ma modern, eme­letes bérpaloták. Az új Erzsé­­bet-híd a hídépítés remeke. Se szeri, se száma azon intézmé­nyeknek, épületeknek, amelyek szinte a földből bújtak elő má­ról holnapra. És mindezt, mégis csak a népi demokrácia produ­kálta. Csodálkozom, hogy hon­nan és miből? Ezt a Budapes­tet varázsolta ide bűvész módon Honthy Hanna. Sírjatok csak öreg fiúk, megőszült nénikék és dámák ! Kellett nektek és nekem az emigráció? Egyikünk sem gondolt arra, hogy igaza van Vörösmartynak: Áldjon vagy verjen Sors keze, itt élned s halnod kell. Én módosítom. Ott kell élned és meghalnod! Végre szünet. A közönség ki­tódul a tágas előcsarnokba. Itt­­ott még mindig könnyeznek s törlik a szemüket. Elvegyülök én is. Innen is, onnan is hal­lom a megjegyzéseket. Szép nyugdíjam van. Egy pár ezer dollárom is van a bankban. Ki­fizetett házam is. Talán mégis jó lenne hazamenni. Akik ott­hon jártak, majdnem kivétel nélkül azt állítják, hogy otthon nem bántanak senkit. Mindenki nyugodtan élhet. És van már minden. Az üzletek tele vannak különféle áruval. Na és a köz­­biztonság, az mintaszerű. Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hangzanak el. Nemcsak meg­jegyzések, hanem sóhajok is. Jó­magam is elgondolom. Még egy-két ilyen nívós Hon­­thy-művész délután kellene, s ezek az öreg nyugdíjasok a kínzó honvágy miatt, csapatos­tul térnének haza. Jobban mondva, visszatelepednének az óhazába, ahonnan sokan a szo­ciális nyomor következtében, sokan kalandvágyból jöttek el. Nagyon sokat ismerek közülük személyesen. Nem túlzás az a meggyőződésem, hogy nagyon soknak 100—200 ezer dollárt ki­tevő vagyona van. Szerintem így sok millió dollár kerülne bele a hazai vérkeringésbe. Hisz tény, hogy Magyarország nemes valu­tában mindig szegény állam volt. Vége a szünetnek. Mindenki elfoglalja helyét. Honthy Hanna most hófehérben jelenik meg. Olyan, mint egy kis tündérke Könnyedén, lepkeszerűen lejti a táncot. Jöjjön velem, Nagysád, simít járni.. bizsereg a tal­pam ... Majd a Csárdáskirály­nőből a Hajmási Péter, Hajmási Pál, a barométer előre áll. Taps­orkán, a közönség nem akarja leengedni a színpadról. Újra és újra ismételni kell. Hajdú Júlia remekül kísér. Nagyon tud. Igazi művész a maga nemében. Majd saját szerzeményeiből ad elő. Ő is magával ragadja a közön­séget. Kiszely Lajos szinte ka­pásból énekli Johann Strauss: A cigánybáróból a belépőt. Majd Lehár: Mosoly országából Vágyom egy nő után, egy nő után. Hangja iskolázott. Sok más dala is az emigráció szívéhez szól. De mint mindennek, úgy en­nek a felejthetetlen művészdél­utánnak is a végére értünk. Utána szinte lerohanják Hon­­thyt. Mindenki dedikáltatni akarja a fényképet, amit a szü­net alatt vásároltak. Szinte saj­nálom a művésznőt. Alig kap levegőt. A végén kijön az egyik tágas helyiségbe. Leül egy szék­re, s a térdére fektet egy hang­lemezt, mely az ő hangját örö­kítette meg. Ezen írja alá a ren­geteg fényképet és hanglemeze­ket. Én is elköszönök tőle. Lehet, hogy soha többé nem találko­zunk. Még mindig a hatása alatt va­gyok ennek a felejthetetlen dél­utánnak. Honfitársaim lassan­­lassan visszavedlenek hétközna­pi emberekké, az egyik gyári munkássá, a másik iparossá, a harmadik kereskedővé, a negye­dik tisztviselővé, s ki tudná megmondani, még milyen fog­lalkozású egyénné? Holnap újra beleállnak a taposómalomba, húzzák az igát napról napra, hétről hétre és hónapról hó­napra. De ha eljön hazulról egy Bili­­csi, egy azóta már meghalt Sár­­di János, egy Udvardi Tibor egy Kovács Apollónia, egy Solti Károly, egy Latabár, s elhozzák az óhaza, a drága Budapest le­vegőjét, zamatát, illatát, akkor egytől egyig naiv gyerekek lesz­nek. Sírnak, zokognak, lelkesed­nek, újra a régi magyarok lesz­nek, és egy nagy, testvéri kö­zösségben olvadnak össze az amerikások. Még a sorok írója is vissza­­vedlik rideg pénztárossá, aki egész nap dollárokat számol, el­készíti az elszámolást, hogy mennyit is vett ma be a millio­mos gazdája részére, és utána alig várja, hogy ágyba kerüljön. Ilyen a mi életünk, hontalan emigránsoknak. Gondolatban és lélekben hazaszállunk az ősi földre, ahol születtünk, ahol gondtalan gyermekéveinket töl­töttük. De mi hűtlenek lettünk az ősi röghöz. És most mohón szívjuk magunkba a fölbemászó dallamokat. Hétre ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll... ! Vagy Udvardi Tibor D­ajkáról: Csak még egyszer tud­nék hazamenni... És Solti Ká­roly kellemes hangja ringaz álomba. — Sárbogárd, Dombó­vár... ringasd el a lelkem! Cleveland, 1969 október. 11. Wald János Egy felejthetetlen művészet margójára Fotó: Szipál 15

Next