Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-11-19 / 47. szám
Honthy Hanna, a Fővárosi Operettszínház művésznője, Hajdú Júlia és Kiszely Lajos kíséretében amerikai és kanadai vendégszereplésre utazott. Clevelandból egyik olvasónk így számolt be fellépésükről: Október 19. Vasárnap. Nagy esemény színhelye ma a magyar Debrecen, Cleveland. Azért hívják magyar Debrecennek, mert ennek a városnak kb. 100 000 lakosa van, mint valamikor régen Debrecen városának. A nagy művésznő, a nagy sztár Budapest körülrajongott és ünnepelt színésznője, Honthy Hanna látogatja meg az óhazából ide szakadt magyarságot. Szereplőtársai: Kiszely Lajos, a színház bonvivánja és Hajdú Júlia budapesti zongoraművésznő, sok népszerű dal szerzője. Mit is lehet írni erről a lélekbe markoló, felejthetetlen délutánról? Sok mindent, csak az a baj, hogy a riport írója gyarló ember, aki nem képes arra, hogy kellőképpenméltányolja e nagyszerű, művészi teljesítményt. A Lakewood Civic Auditorium 14100 Franklin BLVD£^ 1200 személyt befogadó terme teljesen megtelt. Láttuk a régi Honthy Hannát, a Csárdáskirálynő főszereplőjét, amint aranybrokát, bokáig érő ruhájában megjelent a színpadon, s eget rázó tapsorkán fogadta. Hiába múltak el felette is, felettünk is az évek, nekünk a régi Honthy Hannánk marad mindig. Olyan fiatalos lendülettel, mozgással jár-kel a színpadon, mint 30—40 évvel ezelőtt. S milyen szívbemarkolóan énekelte, dúdolgatta, taglejtésekkel kísérte nótáit, dalait. Milyen meghatóan vázolta az anyai szeretetet: Az én Anyám nem hordott bubifrizurát, Sem Párizsban készült ruhát . . . És mégis szebb volt, mint az Ég. Lázba hozta az egész közönséget, amikor a régi-régi slágert énekelte. Hétre ma várom a Nemzetinél. Ott, ahol a hatos megáll. A jelenlevő közönség vele énekelte ezt a fülbemászó, mindenki által annyira kedvelt, közismert dalt. Hol van már a Nemzeti? Nem áll meg már előtte a hatos. Az előtte álló óra még megvan, valahol, egy múzeumban. A többi már a múlt lomtárába került. Az idő homokja örökre eltemette. Csak a fájó emlékek maradtak meg. Már nekünk, akik talán örökre elszakadtunk attól a várostól, amit úgy hívnak, hogy Budapest. Nincs a világnak még egy olyan városa, ahol olyan jól érzi magát a gyarló teremtmény, a Homo sapiens, az Ember. Az már egyenesen leírhatatlan, micsoda hatást váltott ki, amikor azt énekelte: Legyen a Horváth-kertben Budán. Szombaton este, fél nyolc után, Mikor az első csillag kigyúl.. . Nemcsak, hogy a nagy művésznővel együtt dúdolták a dalt, hanem egyenesen sírtak, mint a gyerekek. Előkerültek a zsebkendők, öreg, volt katonatisztek, ősz hajú matrónák zokogtak. Megértem őket. Nekik Honthy Hanna, az öreg Horváthkert, a vén Tabán, a Margitsziget, a Gellérthegy, a Belváros, az ódon házak, a Városliget, a Bazilika, a Mátyás-templom, a színházak, a mozik, a kirándulóhelyek, mind-mind egy-egy édes emlék. Kísért a múlt! Honthy Hanna visszavarázsolta a régi, felejthetetlen Budapestet. De nemcsak a régi, hanem az új, modern Budapestet is ide varázsolta elénk. E sorok írója ismeri az új Budapestet is. Mint emigráns, háromszor járt már otthon látogatóban. Nem győztem eleget csodálkozni. Láttam a háború után közvetlenül Budapestet. Az ég felé meredő hídroncsaival, a szétlőtt házaival, az üres, tátongó üzleteivel, a döcögő, sérült villamosaival. Az egykori nyomortelepen, a Mária Valérián ma modern, emeletes bérpaloták. Az új Erzsébet-híd a hídépítés remeke. Se szeri, se száma azon intézményeknek, épületeknek, amelyek szinte a földből bújtak elő máról holnapra. És mindezt, mégis csak a népi demokrácia produkálta. Csodálkozom, hogy honnan és miből? Ezt a Budapestet varázsolta ide bűvész módon Honthy Hanna. Sírjatok csak öreg fiúk, megőszült nénikék és dámák ! Kellett nektek és nekem az emigráció? Egyikünk sem gondolt arra, hogy igaza van Vörösmartynak: Áldjon vagy verjen Sors keze, itt élned s halnod kell. Én módosítom. Ott kell élned és meghalnod! Végre szünet. A közönség kitódul a tágas előcsarnokba. Ittott még mindig könnyeznek s törlik a szemüket. Elvegyülök én is. Innen is, onnan is hallom a megjegyzéseket. Szép nyugdíjam van. Egy pár ezer dollárom is van a bankban. Kifizetett házam is. Talán mégis jó lenne hazamenni. Akik otthon jártak, majdnem kivétel nélkül azt állítják, hogy otthon nem bántanak senkit. Mindenki nyugodtan élhet. És van már minden. Az üzletek tele vannak különféle áruval. Na és a közbiztonság, az mintaszerű. Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hangzanak el. Nemcsak megjegyzések, hanem sóhajok is. Jómagam is elgondolom. Még egy-két ilyen nívós Honthy-művész délután kellene, s ezek az öreg nyugdíjasok a kínzó honvágy miatt, csapatostul térnének haza. Jobban mondva, visszatelepednének az óhazába, ahonnan sokan a szociális nyomor következtében, sokan kalandvágyból jöttek el. Nagyon sokat ismerek közülük személyesen. Nem túlzás az a meggyőződésem, hogy nagyon soknak 100—200 ezer dollárt kitevő vagyona van. Szerintem így sok millió dollár kerülne bele a hazai vérkeringésbe. Hisz tény, hogy Magyarország nemes valutában mindig szegény állam volt. Vége a szünetnek. Mindenki elfoglalja helyét. Honthy Hanna most hófehérben jelenik meg. Olyan, mint egy kis tündérke Könnyedén, lepkeszerűen lejti a táncot. Jöjjön velem, Nagysád, simít járni.. bizsereg a talpam ... Majd a Csárdáskirálynőből a Hajmási Péter, Hajmási Pál, a barométer előre áll. Tapsorkán, a közönség nem akarja leengedni a színpadról. Újra és újra ismételni kell. Hajdú Júlia remekül kísér. Nagyon tud. Igazi művész a maga nemében. Majd saját szerzeményeiből ad elő. Ő is magával ragadja a közönséget. Kiszely Lajos szinte kapásból énekli Johann Strauss: A cigánybáróból a belépőt. Majd Lehár: Mosoly országából Vágyom egy nő után, egy nő után. Hangja iskolázott. Sok más dala is az emigráció szívéhez szól. De mint mindennek, úgy ennek a felejthetetlen művészdélutánnak is a végére értünk. Utána szinte lerohanják Honthyt. Mindenki dedikáltatni akarja a fényképet, amit a szünet alatt vásároltak. Szinte sajnálom a művésznőt. Alig kap levegőt. A végén kijön az egyik tágas helyiségbe. Leül egy székre, s a térdére fektet egy hanglemezt, mely az ő hangját örökítette meg. Ezen írja alá a rengeteg fényképet és hanglemezeket. Én is elköszönök tőle. Lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Még mindig a hatása alatt vagyok ennek a felejthetetlen délutánnak. Honfitársaim lassanlassan visszavedlenek hétköznapi emberekké, az egyik gyári munkássá, a másik iparossá, a harmadik kereskedővé, a negyedik tisztviselővé, s ki tudná megmondani, még milyen foglalkozású egyénné? Holnap újra beleállnak a taposómalomba, húzzák az igát napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra. De ha eljön hazulról egy Bilicsi, egy azóta már meghalt Sárdi János, egy Udvardi Tibor egy Kovács Apollónia, egy Solti Károly, egy Latabár, s elhozzák az óhaza, a drága Budapest levegőjét, zamatát, illatát, akkor egytől egyig naiv gyerekek lesznek. Sírnak, zokognak, lelkesednek, újra a régi magyarok lesznek, és egy nagy, testvéri közösségben olvadnak össze az amerikások. Még a sorok írója is visszavedlik rideg pénztárossá, aki egész nap dollárokat számol, elkészíti az elszámolást, hogy mennyit is vett ma be a milliomos gazdája részére, és utána alig várja, hogy ágyba kerüljön. Ilyen a mi életünk, hontalan emigránsoknak. Gondolatban és lélekben hazaszállunk az ősi földre, ahol születtünk, ahol gondtalan gyermekéveinket töltöttük. De mi hűtlenek lettünk az ősi röghöz. És most mohón szívjuk magunkba a fölbemászó dallamokat. Hétre ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll... ! Vagy Udvardi Tibor Dajkáról: Csak még egyszer tudnék hazamenni... És Solti Károly kellemes hangja ringaz álomba. — Sárbogárd, Dombóvár... ringasd el a lelkem! Cleveland, 1969 október. 11. Wald János Egy felejthetetlen művészet margójára Fotó: Szipál 15