Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-11-19 / 47. szám
LÁTOGATÁS” az előszobába, aztán ismét vezényelt: „Század! — Fegyverrel tisztelegj!” Hátrafordultam és megdöbbentem. A folyosó felőli falra olajfestékkel egy század katona volt festve. Vigyázzban álltak, fegyverrel tisztelegve, szélről az első, egy tiszt, meztelen kardpengét tartott maga előtt. Volt köztük egy zászlós is, aki csaknem a földre eresztve tartotta zászlaját. Kezemmel ösztönösen megérintettem a kalapom szélét és magamat kihúzva elvonultam a díszszázad sorfala előtt. A nagykövet tiszteletteljes testtartással követett. Megálltunk a villanyóránál. A nagykövet megköszörülte a torkát, az oldalzsebéből előhúzott egy négyrét hajtott cédulát, s beszédbe kezdett: — Excellenciás uram, nemes és tiszteletreméltó vendégek! Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy egy ilyen tekintélyes intézmény képviselőjét vendégelhetem meg. Barátságunk és szövetségünk biztosítja számomra, hogy a csúcsidőben is hallgathatom a rádiót, valamint részesülök az állandó gáz- és villanyáramszolgáltatásból. Engedje meg, excellenciás uram, hogy így kiáltsak: Éljen a villanytelep! Éljen a gázgyár! Most rám került a sor. Előhúztam a nyugtakönyvemet és szónokolni kezdtem: — Nagykövet úr, uraim! Engedtessék meg nekem köszönetet mondani vezetőségem nevében az őszinte és forró szavakért, amelyek az imént itt elhangzottak. Igazgatóságunk örvend a ténynek, hogy nagykövet urat az állandó előfizetők közé számíthatja. Engedjék meg, hogy rövid köszöntőt mondjak: Éljen a nagykövet úr! . . . Villany 79,56 . . . Éljen a meghatalmazott miniszter úr! . . . Gáz 86,95 .. . Éljen a chargé d’affaires! .... összesen 166 zloty, 51 garas! Még egyszer felhangzottak a lemezjátszóról az induló ütemei, még egyszer végigmentem a díszszázad sorfala előtt. A nagykövet hajlongva kísért el az ajtóig — és így végződött életem egyetlen diplomáciai látogatása. Fordította: Nemere István nemzetiségűek is. Felettébb bajos volna tehát a különböző jellegű elbeszéléseket egy nevezőre hozni, és azokból a jugoszláv irodalom egészére érvényes következtetéseket levonni. Ennek, a Kelet és Nyugat határán élő, sok nemzetiségű népnek kultúrája ugyanis annyi etnográfiai és helytörténeti tényezőből tevődik össze, hogy írói, különböző adottságaiknak megfelelően, más és más hangon szólalnak meg. Az antológia azonban még így is jó alkalmat ad arra, hogy általa megismerkedjünk a jugoszláv irodalom néhány jelentősebb képviselőjével, s köztük nem egy olyannal, aki eredeti tehetségére való figyelemmel nagyobb teret is megérdemelne a magyar könyvkiadásban. A kitűnő fordítói gárda közreműködésével magyar nyelven tolmácsolt elbeszélések válogatása és az utószó összeállítása Sztepánov Predrag hozzáértését dicséri. (Európa) K. L. ALBERT DELAUNE A PN P" A I WH Egyáltalán nem jó! Maguk, írók, ___ fg azt hiszik, hogy egy a regény és JLJ a színmű. Armand Aubry regényíró feszengve ült a színházigazgató előtt. Ez az irodalmi analfabéta akarja neki megmagyarázni, hogyan kell darabot írni? Neki, akinek most adták ki a huszadik kötetét? De az igazgató nem engedett... — A közönségnek, barátom, nem problémák kellenek, hanem kellemes, meglepő dolgok. A közönség szórakozni akar. Példával bizonyítok: mondjuk a bankigazgató hazamegy. Házasélete boldog, ezért előre örül a kellemes estének. Feldobja felöltőjét a fogasra, s ekkor meglepődik: idegen köpeny és férfikalap függ rajta. Felesége ajtajához rohan, hallgatózik. Felébred benne a féltékenység. Ez nem lehet igaz. Hogy őt az imádott feleség megcsalja . . .? Hirtelen benyit, s amit ott lát... Az író fintorogva hallgatta végig a sablonos történetet, közben ezt gondolta magában: „Te tökfej igazgató!" — És itt kellene, híres író úr, a maga tehetségének szerephez jutnia, itt kellene folytatni, kiagyalni a váratlan fordulatot, ami a közönségnek kell. Armand Aubry, az író nyugodtan felállt és vissza sem nézve kisétált az igazgató szobájából. Kint taxit hívott, bevágta magát a puha ülésbe és bemondta a sofőrnek az igazgató lakásának címét. Ezalatt az igazgató magában töprengett: kiváló ötlet, de hogyan kellene megoldani? Egy igazi író kapna az ilyen remek ötleten, de ez... ez itthagyja az embert faképnél. Aztán gondolt egyet: „Hazaszaladok, megsimogatom az asszonykámat, s majd csak lecsillapodok”. Kocsijával hazahajtott. Feldobta felöltőjét a fogasra, de megtorpant: férfi felöltő és kalap lógott rajta. Ismerős kalap, ismerős felöltő. Mintha nem is olyan régen látta volna. Felesége ajtajához rohant. Bentről férfihang és női sóhaj hallatszott. Ez nem lehet igaz! Berúgta az ajtót. A pamlagon Armand Aubryt, az írót látta, ölében az ő imádott feleségével: — Te?! És ... maga mit keres itt? — ordított az íróra. Armand Aubry zavartalanul, mosolyogva válaszolt: — A poént, igazgató úr, a poént! Nagyon megtetszett az a téma, amit elmondott az irodában. Most magam is kíváncsi vagyok, hogyan folytassam ... Fordította: Dénes Géza A POÉN Tjersnap mért minden Tegnap még minden szép volt, tiszta volt, tavaszi széltől éles kirakatüveg. Kinéztem rajtad. Az eszpresszó előtt sok kékség, szürkeség. Pár piros tintafolt. Bőrönd merész ívén a látvány áthajolt. Imbolygóit szédülő emlékezésem, megszokta, hogy reménység fogja kézen. A falon óra állt és arca volt. Múltam kisasztalán kávé didergett, csavargó füstök szelték át a termet, és lámpák kezdték rá, fényorgonák. Bólintottam, a fák hogy beköszöntek. Hangod után megőriztem a csöndet és kezemen a szorítás nyomát. Holdfény a sziklafalakon, holdfény az eperfa alatt, holdfény a néma gabonán, holdfény a vízmosásokon, holdfény az ifjú arcodon, sugárzol, áradsz, elsuhogsz s a szád, a szád, kétívű virradat, testemen érzem puha melegét s melledet, mit simán, feszesen, mint barack hamvát, úgy simít kezem — holdfény a sziklafalakon — — holdfény a téli ablakon, sugárzol, áradsz, elsuhogsz; akkor éltem lombozva, vakon, hogy most vakítón lássalak! 13