Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-27 / 4. szám

M­űtő. Orvosok, asszisztensek. Minden fehér, mindenki fehérben. Fehér a baba is a műtőasztalon, néhány hetes csecsemő. Bélösszenövésre gyanakodtak, kizáródott belső sérvet találtak. Nagyon nehéz mű­tét volt, jó kétórás, most már a vége felé tartanak. Egyszer egy gyermekorvos mondta a lai­kusnak, az újságírónak: a gyermek nem kicsiny felnőtt. A gyermek egészen más. Mennyire így van ez a gyermeksebészet­ben. Nemcsak minden miniatűr, de más­képpen kell altatni, másképpen vágni, másképpen a sebet bezárni. És, ha a sebé­szeknek „csak” azt kellene helyrehozni, amit a természet rontott el, ami születési rendellenesség vagy betegség következmé­nye! Ezeket tetőzik a hirtelen szükséges és nagyon nehéz műtétek: a balesetes gyere­keké. A Heim Pál Gyermekkórház sebészetén — csakúgy, mint másutt — a betegek jó egyharmada baleseti sérült, szaknyelven traumatológiai eset. Magyarországon éven­te 30—40 ezer gyermek szenved balesetet, s a nagyobbaknál, talán mondhatjuk bizo­nyos esetekben, hogy a maguk hibájából, de az esetek jó része a felnőttek gondatlan­ságának a következménye. Akik ide ke­rülnek, azokon még lehet segíteni, csak ép­­ pen néha nagyon nehezen, néha csak úgy, hogy a baleset nyoma egy életre megmarad. Ott a padlás... Tizenöt éves fiú, nevezzük Ferinek. Az egyik Pest környéki faluban, ahol laktak, táncmulatság volt. A gyerek ment volna, de az apja nem engedte. Az indulatos apai szóra a gyerek is indulatosan vála­szolt: — Ha nem enged el édesapám, én felkö­töm magam. — Ott, a padlás, eriggy’! — volt a flegma apai válasz. Jó két óra múlva kezdték el a szülők a fiút keresni. Ekkor már ijedten rázták belülről bezárt padlásajtót. Amíg betörték , és a gyermeket levágták a kötélről, valaki az orvosért szaladt. A falusi orvos értett az újraélesztéshez és kemény munka után a már halottnak vélt fiúnál megindult szívműködés. Légzés semmi. A mentőautó­k­ban volt oxigén, kézzel pumpálták a fiú­ba. A kórházban már felkészültek a gége­metszésre, a gépi lélegeztetésre. Ez már va­lamit segített, de úgy tűnt, minden hiába. Amíg a légzés önmagától nem indult meg, az EEG , az elektroenkefalográf, az agy­működést jelző műszer azt mutatta, hogy az agy beszüntetett minden tevékenységet. Az orvosok kétségbeesetten várakoztak. Mi lesz, ha a fiú magához tér, ha lát, hall majd újra, de az agya teljesen tompa ma­rad? Napokig így is volt, amikor a fiú már látszólag magához tért. Ám egyik nap a kis osztályos nővér örömmel, szinte kia­bálva szaladt az orvoshoz: — Doktor! Doktor úr, jöjjön, Ferkónak a lábán megmozdult az öregujja! Ez volt az első igazi életjel és Ferkó há­rom hónap múlva egészségesen, szellemi­leg is teljesen rendben hagyta el a kórhá­zat. Hogy mi történt az alatt a három hó­­ nap alatt, azt csak az orvosok, ápolók tud­ják, akik Ferkóból ismét embert csináltak. Ki az ablakon Még egy ilyen történet, ahol nem nehéz a szülő felelősségét vitatni. A kisfiú — legyen Péter — alig tízesztendős volt. Ap­ja nagyon szigorúan fogta, a fiú reszketett tőle. A nyári szünetben együtt játszott otthon kis barátjával, szülői felügyelet nélkül. Ostoba játékot találtak ki: indiá­nosdit játszottak, és a szoba közepén tüzet raktak. A szőnyeg, a függöny, a bútor tüzet fogott. A két ijedten szomszédok mentették kiabáló kisfiút a ki, a lángokat a riasztott tűzoltók oltották el. A kis barát hazament és Peti reszketve jött meg előbb. Egy pillanatig dermedten álltak egymással szemben s a következő pillanatban a gyerek már ki is ugrott a harmadik emeleti ablakon. Csodával határos módon menekült meg! Az ablak alatt egy leponyvázott katonai te­herautó várakozott, a fiú a ponyva tetejére esett és néhány könnyebb töréssel, zúzó­­dással megúszta. Hogy ezután változott-e az apa és a fiú kapcsolata, arról már nincs tudomásuk itt a kórházban az orvosoknak. Délidő. A kislányok kórtermébe vezet a főorvos. A folyosón a lábadozók ebédelnek. A szobában a 13 éves G. Éva üldögél az ágyban. Kezében mesekönyv, abból olvas kis, itt szerzett barátnőjének, lábán jókora gipszkötés. Hogy mi történt, azt ő meséli el: — A karácsonyfa fent állt egy szekrény tetején. Az öcsémmel szaloncukrot akar­tunk leszedni róla, de sehogyan sem értük el. Ekkor felálltam egy kis asztalra, de az felborult és én beleestem az üveges vitrin­be. A főorvos a kórlapot mutatja: — Komoly sérülés, nehéz, komplikált műtét volt, az Achilles-ín sérült meg, az üveg teljesen átvágta. Csak egy rossz mozdulat, csak egy kis felelőtlenség, vigyázatlanság és megvan a baj. A VII. osztályos Á. Pista Budafokról VIGYÁZZON se valami túl szívesen nyomja az ágyat, pedig egyhamar ő sem focizhat. Pista szí­vesen „nyilatkozik”: — Kint voltunk a sulinapközivel a ré­ten és rámesett egy fa. — Egy fa csak úgy magától nem esik az emberre. — Hát nem is magától. Olyan magasság­jelző háromszögoszlop volt, azt próbáltuk a helyéből kiemelni, amikor egyszercsak el­dőlt, a többieknek sikerült elfutni, nekem nem, alatta maradtam. Ostoba játék Szomszéd kórterem, 13 éves hosszúra nyúlt kamasz. A fejét nem tudja mozgat­ni, az ebéd utáni teát is csak a szívócső­vel ihatja. Nyakán a jobb oldalon kötél. A Fejér megyei Mányról hoz­ták ide életve­szélyes állapotban. De mondja el ő a tör­ténetet: — Korán volt még, de már egészen sö­tét. Hazafelé mentem a barátaimmal, ami­kor szembe jött egy fiú — ismerem jól őt is —, aki azzal szórakozott, hogy üres üve­geket dobált csak úgy bele a semmibe. Nem látta, hogy jövünk és éppen felém hajított egy üveget. Hirtelen ütést éreztem a nyakamon, azután valami meleg folya­dékot. A fiúk­­ az is, aki az üveget dob­ A vitrinbaleset után 24 várta munkából hazatérő szüleit az ugyan­csak csúnyán elintézett lakásban. Az apja

Next