Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-17 / 11. szám

6 Londonban kellemes a séta, még té­len is. Bár az aszfalt nedves és az ég sötét, mégis lehet barangolni és gondol­kodni. Dickens, Shaw, Marx, Engels és Lenin tapasztalatból tudta, mennyire elősegítik az elmélkedést ezek az utcák. Jólesik arra gondolni, hogy a világ megváltoztatásának néhány elképzelése Marx és Engels fejében éppen a mi ut­cáinkon alakult ki. Tegnap este, szokásos sétámra indul­va, talán éppen ezért gondoltam önkén­telenül is arra, hogy Marx és Lenin egy olyan álom gyakorlati megvalósításának útját vázolta fel, amelynek az életbe való átültetése a szovjet tervekben tes­tesült meg, azokban a tervekben, ame­lyek a Szovjetuniót 1917 óta a jelenlegi szintre emelték. Nemrég hozták nyilvánosságra az önök országában az 1971—1975-ös évek gazdaságfejlesztési tervét. Mint sok más külföldi, én is azzal összefüggésben ér­zékelem mindezt, hogy mit csináltak ed­dig, és mit csinálnak most a Szovjet­unióban. Meg kell rögtön mondanom: más dolog szovjet állampolgárnak lenni, aki a jövő perspektíváin gondolkodik, és teljesen más dolog londoninak lenni, aki, miközben sétál a város utcáin, fel­teszi magának a kérdést: mikor lesz ne­künk is hasonló tervünk? Azt hiszem, éppen ez érdekel bennünket a legin­kább! Mit érezne például egy szovjet állam­polgár, ha a mi helyünkben találná ma­gát, és ugyanazon a reggelen, amikor az új ötéves tervet publikálják, azt olvas­ná egy londoni újságban, hogy Nagy- Britanniában, a mi társadalmunkban minden hatodik lány és minden tizedik fiú pszichiátriai kezelésre szorul? Ez azt jelenti, hogy több angol fiatal ke­zelteti magát a pszichiátriai klinikákon, mint amennyi évente bekerül az egye­temekre. És mit gondolnának önök, amikor azt olvasnák, amit a napokban John Frazer, a parlament tagja mondott: ,,A hajléktalanok tömege, a túlnépese­dés, a lakásínség jelenti London számá­ra a legnagyobb problémát És ezek a bajok, úgy látszik, gyógyíthatatlanok.” Vagy, amikor azt hallja, amit ugyan­azon a napon egy másik parlamenti tag, Matcher mondott az alsóházban: „A dol­gozók közötti szegénység Angliában az utóbbi 15—20 év alatt a tízszeresére nőtt, és ezáltal a munkáslakosság leg­szegényebb rétegeinek nyomora perma­nenssé és abszolúttá vált.” ...mert kijövök a sodromból A gondolkodó ember, bármilyen or­szágban is éljen, felháborodik, amikor hasonló tényekről olvas, és mi ilyen dol­gokról, meg kell vallanom, naponta ol­vashatunk. Ami engem azonban még in­kább kihoz a sodromból, az, az önök új ötéves tervével való ismerkedés. Ez kü­lönösen hangzik, és mégis, a nép élet­feltételeinek megjavítására vonatkozó javaslataikat olvasva háborgást érzek. Azért, mert még mindig olyan társada­lomban élek, amely képtelen a jövőjét úgy tervezni, ahogy ezt önök teszik. Düh fog el engem attól, hogy az én ha­zámban fennálló szociális rendszer an­­­nyira embertelen. Jelenlegi kormányunk például szándékosan olyan politikát folytat, amely az életszínvonal még fo­kozottabb csökkentésére irányul akkor, amikor egy ésszerű terv alapjain álló társadalom természetes céljául a létfel­tételek egyenes vonalú emelését tűzné ki. Nem akartam ilyen éles szavakkal írni arról a társadalomról, amelyben élek. Azt mondom magamban, hogy „objektívebbnek” kellene lennem, nem­csak elítélnem azt, ami hibáztatható, hanem dicsérnem is azt, ami dicséretre méltó. Én nagyon szeretem a hazámat, és sok minden megérdemelné benne a jó szót. Kitűnő autókat, hajókat, repü­lőgépeket készítünk, nagyszerű ország­útjaink vannak, az emberek türelmesek és dolgosak. De hogyan dicsérhetném én a mi rendszerünket, magát az osztály­társadalmat akkor, amikor a reggeli újságokat a kezembe véve azt olvasom, hogy van egy másik társadalom, amely egyértelműen kijelenti: a munkások és alkalmazottak jövedelmét 20—22 száza­lékkal, a hústermelést 40—43 százalék­kal, a tejtermékekét 29 százalékkal, a ruha- és cipőtermelést pedig 35—40 szá­zalékkal kell emelni. Szinte kétségbeesem, amikor megpró­bálom pontról pontra elemezni az önök programját, pontról pontra összehason­lítva azzal, ami az én hazámban törté­nik, annál is inkább, mert az összeha­sonlításokat lehetetlen elkerülnünk. Ve­gyük például az iskolákat. Angliában gyakorlatilag megszűnt az új közép is- JAMES ALDRIDGE: Egy álom megvalósul A Magyarországon is népszerű neves író a közelmúltban cikket írt a Pravdába, amelyet aktualitására való tekintettel az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk

Next