Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-26 / 21. szám
í — Je m’excuse... a fekélyem. Másodpercekig így maradt, zöldes, ritka fogait mutogatva. Aztán törékeny, pókháló finomságú kezét hasára szorítva legyűrte a fájdalmat. Halotti hangján közölte, hogy a rengeteg nehézségtől, kellemetlenségtől nyombélfekélyt kapott, ne higgyem, hogy olyan szórakoztató rendőrnek lenni. Hogy sokat keres? Milliomos családból származik, elkényeztetett csemete, a papa kedvence, nincs szüksége arra a nyomorult fizetésre, amellyel — a kormány azt hiszi — kárpótolhatja. Mi az a huszonötezer piaszter havonta! A sofőrje fizetésére se elég. Hát akkor, minek csinálja? Mert fegyelmezett, mondieu! Hogyan történt? Három éve, amikor egy északi bombázó bevetés után leszállt a repülőgépéről, ott találta a parancsot: jelentkezzék Kynél. És Ky alelnök azt mondta: feltétlenül el kell vállalnia a Nemzeti Rendőrség vezetését. Nem lehetett kibújni, ugye? Pedig micsoda áldozat, mon Dieu, micsoda áldozat! Ezekkel az amerikaiakkal, akik sose segítik, ki nem állhatják, igaz, ő se szereti az amerikaiakat, egyformán vélekednek egymásról, kölcsönösen szükséges rossznak tekintik a másikat. .. — Erről jut eszembe, tábornok úr: mi lesz azzal a három viettel, akiknek több mint egy hónappal ezelőtt elhalasztották a kivégzését? — Agyonlövik őket, Madame. Akár tetszik, akár nem, Madame. Ha közbejön valami, elhalasztjuk a kivégzést, csak később lőjük őket agyon, a törvénynek érvényt kell szerezni, igen vagy se? Nem emlékszik az európai ellenállásra? Ott se kellett sok szöveg. Zajos bírósági eljárás. — Tábornok úr, csak nem állítja, hogy Vietnamban az történik most, ami Európában az ellenállás idején? — Pourquoi pas, Madame? Mért ne? A Viet ellenállása ugyanolyan, mint amilyen a maguké volt Európában. Az egyetlen különbség, hogy önök győztek, a Viet pedig veszteni fog. Excusez-moi, azt mondtam, veszteni fog? Ezt a szót sose használom. Nagyon furcsa háború ez, Madame, se az egyik fél győzelmével, se a másik vereségével nem végződhet. Csak azzal, hogy mindkét oldalon abbahagyják a harcot. MOST MEG MÉLY SZOMORÚSÁG SÍRT LE RÓLA, hangja olyan volt, mint a levelek susogása: lágy, bársonyos. Azt hihette volna az ember, hogy sírhatnékja van. Sőt, hogy tud sírni. — Tábornok úr, nem tart attól, hogy megölik? — Ó, ki nem fél ettől Saigonban? Kötéltáncot járok mindennap, Madame. Mindennap az életemmel játszom. Persze, hogy meg akarnak ölni, talán egyszer sikerül is. Mondom, ismerem a vieteket: szörnyek. Nagyon emberséges szörnyek, de szörnyek. — A testvérei, tábornok úr. — A testvérellenségeim, Madame. És nincs rosszabb ellenség a testvérellenségnél. Voulezvous boire, Madame? Én iszom még egy whiskyt. Ez az orvosságom, növeli a fekélyem, még jobban fáj tőle. És ön? Sört vagy whiskyt? — Köszönöm, sört. Ezúttal se jött meg a sör. Erre fölálltam, és elbúcsúztam. De amikor szemem befurakodott szemhéjának rése közé, mintha a rokonszenv szikráját láttam volna felcsillanni. Természetesen észrevette, hogy azért nem hiányolom a sört, mert belemegyek a játékba, látni akarom, meddig terjed kegyetlen-okos gonoszkodása. Azt is látta, hogy majd meghalok a szomjúságtól, egy kanál vízben meg tudnám ölni, valahányszor szájához emeli a whiskyt, de ha enged, más képet ad Nguyen Ngoc Loanról, mint amilyent akart. Vagy egyszerűen azt kívánta, hogy gyűlöljem? Isten tudja, milyen elkeseredés késztette rá, ugyanúgy, ahogy más azt akarja, hogy szeressék. Miért, nem tudom. Talán mert nagyon csúnya. És a szép dolgokat szereti. — Tiszteletem, Madame. Igen érdekes volt, Madame. — Számomra is, tábornok úr. Rendkívül udvarias meghajlás után már mozdult, hogy az ajtóhoz kísérjen, amikor tekintetem egy képre tévedt, mely jobbra az íróasztal fölött függött. Bekeretezett vers volt. Így hangzott: Csöndesen növekedj a világ zajában, tudd, hogy a békét a te csönded érleli. Ne add fel magad senkinek, de élj békében mindenkivel, igazad nyugodtan és higgadtan képviseld. Hallgasd mások véleményét zárt szívvel, nyílt elmével, akkor is, ha e mások butábbak és tudatlanabbak nálad. Azon töprengek, nem tévedtem-e, hogy a játékszere vagyok, és a végzet nem tartogat-e még egy találkozást, alapos meglepetést. Valamikor, talán hihetetlen alattomosságok után. Később, már itthon, kinyitottam a New York Times-t, és megláttam a hírt. Arról szólt, hogy két órával a Holdújév, a vietnami újév beállta után tizenkilenc viet megtámadta az amerikai követséget. B 40-es páncéltörő rakétákkal és 35 hüvelykes páncélöklökkel felfegyverkezve lyukat vágtak a kerítés falába, bejutottak a kertbe, és reggelig a helyzet urai voltak. Az összecsapás kilenckor ért véget, tizennyolc vietet megöltek, de harcok voltak a város többi részén is. Másnapra a hírek még drámaibbak lettek. Nemcsak Saigont támadták meg, hanem összehangolt, nagyszabású offenzíváról van szó. Folyik a harc Da Nangban, Dalaiban, My Thóban, Huéban, Vietnam harmincöt tartományi székhelyén. Ami Saigont illeti, az egész Cholon negyed a Viet kezébe került, és Gia Dinh meg Phu Tho nagy része is. A Than Son Nhut-i repülőtérre egy gép se szállhatott le. A tévéfelvételek romhalmazzá vált utcákat, lángokban álló épületeket, vérbe fagyott hullahegyeket, földig rombolt pagodákat mutattak. És a legiszonyúbb kép közeli ismerőst idézett elém: Loan tábornokot, amint éppen agyonlő egy összekötözött kezű vietet. MI TÖBB, NEM EGYETLEN KÉP VOLT, hanem három fotóból álló sorozat. Az elsőn a vietet lehetett látni. Rövid nadrágos, kockás inges fiatalember volt, egy amerikai tengerészgyalogos bátorította, ki tudja, mit súghatott neki. A másodikon Loant lehetett látni, amint pisztolyát rászögezve közvetlen közelből jobb halántékon lövi. Éppen abban a pillanatban vették le, amikor a golyó behatolt fogoly agyába, és a viet lehunyata a szemét, szája fájdalmas fintorba torzult. A harmadikon Loan éppen elteszi a pisztolyt, és elvonul, otthagyva az aszfaltra zuhant partizánt, akinek csupasz lába éppen az utolsó rángásba lendült. Loan meg a rózsái, egy harmatcsepp mindegyik rózsa szirmán. Loan meg a zongorája, Chopin nocturne-jei. Loan meg a bekeretezett vers. Csöndesen növekedj a világ zajában, igazad nyugodtan és higgadtan képviseld... (Folytatjuk) DARÁZS ENDRE: Kilépek Udvarképes, kecses szavak, De majomházi fintorok. Már ítélne szegény bíró. A gyomra hangosan korog. Itt nincsen szuronyos fegyőr, De végtelen, szép fecsegés, S a bíró gyomrában forog Lassan-lassan nagy konyhakés. A Jog vén pallost köszörül. Tapos sivító kereket. Nehéz lesz elfeleznie A kétéves lánygyermeket. HEGEDŰS GÉZA: Mezők Szent Ármin templomában, az oltár felöl balra nézve, ott nyugszik — bizonyság a tábla — a józan értelem vitéze. Nyughatatlan tudós-kalandor s biztonságos nyugalmú szellem, futott hiú világi rangtól és csatázott a török ellen. S míg csizmájával vérbe hágott, ■ látta a földet fel az égig, s az egész meglátott világot harcolta s elmélkedte végig. Megértette saját értelmét s a természetnek számtan-titkát, a trónra ültette az elmét, mely megfejtheti azt, amit lát. Descartes sírjánál a Saint-Gennain-des-Prés-ben Értelmes létünk méltóságát s méltóságunk értelmét adta. El nem múló igéje jár át, ha vele nézek önmagamba, s tudom, hogy értelmem bizonyság az egész világ léte mellett. Ez az okság, ez az okosság ok volt, hogy menekülni kellett, menekülni és rejtőzködni, olykor gyávának lenni bátran... És minden után lefeküdni, otthon, Szent Ármin templomában. Itt üldözők és üldözöttek egymással békülten pihennek, míg új századok egyre jönnek s a mult századok egyre mennek. És most már ő a diadalmas, a győztes értelem vitéze, némán tanít, miként latolgass bízván magad a józan észre. Párizs, 1971. április. 13