Ország-Világ, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-14 / 46. szám

mi­lm? A szovjet filmnapokkal összefüggésben, de máskor is kérdezték már tőlem, hogy miért „nem hagyják abba a szovjet filmesek ezt a háborús témát”? A kérdés nem a filmek minőségét fir­tatja, sőt, valahányszor az egyes háborús filmeket boncolgat­tuk, a konkrét esetet, rendszerint úgy vélekedtek a kérdezők, hogy „nagyszerű filmek ezek”, csupán a „téma ... miért ez a téma?" Csudráj erre egyszerűen azt mondta egy ízben: „ Háborús film nincs, csak film. Jó film vagy rossz film. Film, amely az alkotó szándékaihoz, a közönség érdeklődésé­hez választja meg eszközeit, cselekményét. Nos, a válaszban tulajdonképpen benne van a lényeg. Sem Csuhrájt, sem egyetlen más jelentős szovjet filmírót, rendezőt nem vádolhatnák meg azzal, hogy a fegyvercsörtetésről, ma­gáról a háború külsődleges jelenségeiről filmet készített. A „Ballada a katonáról”-ból Aljosa tekintete, jelképes alakja él tovább bennünk, a „Csendesek a hajnalok”-ból a katonalányok életsorsa ivódik bele az emlékezetünkbe, nem valamiféle tüzér­ségi párbaj. S vajon a Solohov—Bondarcsuk film, az „Emberi sors" békés sofőrje nem azért áll-e elénk a lelki gazdagodás egyik klasszikus figurájaként, mert ember maradt a háború poklában? Emberről szól ez a film is, akár a többi, egytől egyig. Én azt hiszem, a jóindulatú kérdezőket javarészt a „nem akarom én ezt már látni sem” egyébként érthető emberi ösz­töne befolyásolja. Eleget tegyen-e a filmíró, a filmrendező, a filmgyártó, a filmforgalmazó ennek az ösztönös kérésnek? A háború emlékeit jellemvonásokká sűrítő, ötvöző, mai idő­szerű drámai fordulatokká kimunkáló, sőt, a történelmi távlat páncélja mögül iróniát, vígjátékokat megcsillogtató sikeres kí­sérletek fényében, nyugodtan állíthatom, hogy ebben az érte­lemben a kérdezők „nyitott kapukat döngetnek”. A „Békét az érkezőnek” derűs epizódjai, a háború éveit a kalandfilmek iz­galmas fordulataival megelevenítő játékfilmek, a „kémtörténe­tek” krimi-izgalmai a képernyőn, a mozivásznon, sorra-rendre ezt tanúsítják, és egyre bővül ez a repertoár. Lehetne belőlük több is? Sikeresebbek is? Gondolom, a szovjet alkotók szíve­sen vállalják és teljesítik ezt az igényt. Éppen az idézett Csuhráj által vezetett kísérleti filmstúdióban is készültek és ké­szülnek ilyen filmdrámák, vígjátékok. Ám az ösztönök igényét az igazi filmművészet mégsem fogadhatja el teljesen. Ezt is őszintén ki kell mondanunk. Ennek egyszerű oka van. A tár­sadalmat ért megrázkódtatások, próbatételek, a mélyen a „hús­ba vágó” sorskérdések kitörölhetetlen nyomot hagynak egy népben s az egyes emberben is. A saját árnyékát pedig senki sem ugorhatja át. Egy egész nép különösen nem. Az egyes em­ber erkölcsi feloldozást, „lelki békét” kereshet a felejtésben, de egy népnek, egy felelős alkotónak nem lehet meghamisítani büntetlenül a saját lelkiismeretét. Ez benne él drámában, tréfában, minden reflexében. Az alkotó egyszerűen nem érti, nem értheti saját kortársait, a jelenkor látszólag az előzményektől független gondjait, örö­meit, ha nem ismeri a sorsformáló előzményeket. Enélkül ta­laját veszti mindenféle szimbólum, képzettársítás. S íme, ha a dolgok mélyére néz, szembetalálja magát a kitörölhetetlen nyomokkal, s bennük a háborúval. S ez végső soron nemcsak a szovjet filmművészet gondja. Ez logikusan kíséri és kísérti hazai filmtermésünket és a világ haladó filmművészeit egytől egyig. Gondoljunk csak a „22-es csapdájára”, a „Hetedik ke­reszt”-re vagy akár az „Elátkozottak”-ra. Sőt, számíthatunk arra is, hogy a béke reálisabb valóságának fényében újólag reflektorkévébe fogja saját tudatunk és a művészet a béke árát, a háború korunkat determináló félelmeit, felismeréseit. Lázongó ösztöneinket csillapítva sem hunyhatjuk be a szemün­ket a világ elől. A világ bennünk él, nemcsak a filmvászna­kon. Bennünk fáj, és bennünk gyógyul. Az igazi művészet ak­kor segít, ha orvosságot ad, s nem „befeledtető” alkoholt vagy hányingert okozó kábítószert. (Kelemen) Csendesek a hajnalok női főszereplői Csokonai és Lilla nyomában Dunaalmáson Dunaalmás — először III. Ince pápa oklevele említi 1213- ban — ősidők óta lakott hely. Az évszázadok során számos történelmi esemény fűződik hozzá, mégis másról nevezetes: Lilláról, Csokonai halhatatlan múzsájáról. A Duna kék szalagja és a part közelében terpeszkedő dombok között húzódik a köz­ség. A Dunára néző dombolda­lon fekszik a temető, Lilla sír­jával. Lenn a parton — a te­metővel szemben — áll a köl­tő szobra, mellette (Lilla egykori lakóháza helyén) a művelődési ház, a Csokonai— Lilla emlékszoba. Dr. Ferenczy Miklós körzeti orvossal, a Lilla-kérdés szenve­délyes kutatójával beszélge­tünk. — Tudományos dolgozatot készítettem a koleráról — mondja —, s forrásként hasz­­­­náltam az 1800-as évektől ve­zetett anyakönyvet. Ebben bukkantam rá Lilla nevére, akinek második házasságánál azt is bejegyezték, hogy „Néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillája”. (Az első férj, Lévai István, míg élt, nem tűrte e név kiejtését.) Idős emberektől érdeklődtem, mit hallottak szüleiktől — akik még ismerték Vajda Juliannát — Csokonairól és szerelméről. Gyűjtöttem a szájhagyományt, felkerestem az emlékhelyeket, a Széchényi könyvtárban ta­nulmányoztam a korabeli ira­tokat. Csokonai többször megfor­dult Komáromban, itt ismer­kedett meg Vajda Juliannával is. 1797-ben a költő — Komá­romban a Tó utcában — elje­gyezte Lillát az apjától örökölt és ereklyeként őrzött pecsét­gyűrűvel. (A gyűrűn kis mé­regtartó van, s ez valószínűleg összefügg Csokonai apjának borbély-kirurgus foglalkozásá­val.) A lány szülei nem tud­hattak a titkos eljegyzésről. Ebben az időben született Cso­konai Hálaének a Vénus oltá­ránál című verse, melyben el­ragadtatással írja: „Kegyes Cipris!­­ Még csókot is / Ra­gasztott ő orcámra, / S még többet hányt / Pecsét gyanánt, / Az esküvés közt számra.” Vaj­da Elek, Lilla unokaöccse sze­rint Vajda Juliannát erőszak­kal adták a gazdagnak vélt Lé­vai István fakereskedőhöz. (Lilla 46 év múlva — amikor megtudta, hogy végrendelkező férje semmit nem hagyott rá — merte bevallani, hogy Lévai szegény _s volt.) Szendrey Imre írja a komáromi lapokban, hogy a makacskodó Juliskát az anyja közvetlenül az esküvő előtt alaposan megverte. (A pecsétgyűrűt Lilla koporsójá­nak leszögezésekor Végh Mi­hály, a második férj húzta le ujjáról; jelenleg a debreceni Déri Múzeumban található.) Dr. Ferenczy Miklós az ösz­­szegyűjtött kutatási anyagot 1968-ban Csokonai Lillája címmel könyv alakban is meg­jelentette. Azóta is foglalkozó Csokonai szobra Dunaalmáson Kétszáz éve született Csokonai Vitéz Mihály Dr. Ferenczy Miklós

Next