Ország-Világ, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-06 / 27. szám

ORSZÁG-VILÁG I 4 I JOSHUA NKOMO M­ESEL _____ ____ | Nemzetközi konferenciákon ritka ven­dég a humor. Különösen akkor, ha a té­mában a humor szikrája sem rejlik. És a lisszaboni nemzetközi konferencián vére­sen, sőt halálosan komoly témáról volt szó: mozgósítani a világközvéleményt az afrikai kontinens déli részén uralkodó rasszista apartheid-politika ellen. Noha a világpolitikában nem szokás az éveket — kubai módra — jelzővel ellátni, az 1977- es esztendő bízvást megkaphatná a Dél- Afrika Éve címet: fegyveres felszabadító harc folyik Zimbabwéban (Rhodesia) és Namíbiában, egymást követik a fekete tö­megek harcos tüntetései a Dél-afrikai Köztársaságban, s e három ország színes bőrű népeivel szolidárisak az úgynevezett frontországok: Angola, Mozambik, Zam­bia, Botswana. Az imperializmust, amely­nek fontos stratégiai és gazdasági érdekei fűződnek a faji megkülönböztetés rend­szereinek fennmaradásához, kétségbeesett kísérleteket tesz a forradalmi hullám meg­törésére, miközben az előretolt­ek szere­pét játszó Smith-rendszer csapatai fegyve­res támadások sorozatával próbálják gyen­gíteni és elrettenteni a szabadságharco­soknak segítséget nyújtó Mozambikot, Zambiát és Botswanát, lázas sietséggel át­­pingálják a homlokzatot — fekete bábkor­mányok kezére akarják átjátszani a név­leges hatalmat Rhodesiában és Namíbiá­ban, magában a Dél-afrikai Köztársaság­ban pedig a kört négyszögesítik. Oly mó­don, hogy 1980-ig az ország területének 13 százalékán „függetlenné nyilvánítanak” tíz törzsfőnöki államot, s ezeknek polgá­rai vendégmunkásként dolgoznak „külföl­dön”, vagyis a terület 87 százalékára ki­terjedő Fehér Dél-Afrikában. Húszmillió „külföldi” a saját hazájában, vagyis im­már a Fehér Hazában. Volt apartheid, nincs apartheid .. . Elveszett országok Tehát erősen humortalan témák: a NATO és a multinacionális társaságok szerepe a fajvédő rezsimek életben tartá­sában, Dél-Afrika és Izrael kapcsolatai, a dél-afrikai atomfegyverkezés veszélyei, a fekete tömegek leigázásának, megalázásá­nak és meggyalázásának erkölcsi és jogi aspektusai stb. És mégis volt egy pillanat, amikor a konferencia vidáman, felszaba­dultan, jóízűen nevetett. Joshua Nkomo, a Zimbabwei Hazafias Front elnöke, ez a tagbaszakadt férfiú, ez a koromfekete em­berhegy lépett a szónoki emelvényre , és mesélni kezdett. Úgy éreztük, mintha sok­­ezredmagunkkal puha füvön ülnénk a bársonyosan fekete afrikai éjszakában egy hatalmas máglya körül, és önfeledten hall­gatnánk a bölcs, tapasztalt, a dolgok lé­nyegére hihetetlenül egyszerűen rávilágító Embert, akinek szavai a humor mély for­rásaiból táplálkoznak: — Olvasom a nyugati sajtóban: Angola elveszett, Mozambik elveszett. Nem értem, hisz jártam Angolában és Mozambikban, s közölhetem Önökkel: Angola és Mozam­bik nem tűnt el a térképről, legjobb tudo­másom szerint nem vesztek el, sőt meg­vannak és jó egészségnek örvendenek. És nem árulnék el Önöknek titkot, ha elmon­dom, hogy éppenséggel nem lennék bol­dogtalan, ha egy nap ezt a kétségbeesett híradást olvasnám a nyugati sajtóban: Rhodesia elveszett. Lehet, hogy ők elvesz­tették, de mi megtaláltuk és mi sohasem fogjuk elveszteni ... Éppen ezért kivételes szerencsémnek tartom, hogy a lisszaboni konferencia so­rán módom volt hosszabb beszélgetést folytatni Joshua Nkomóval, aki most, hogy ezek a sorok íródnak, már a gaboni Lib­­reville-ban, az Afrikai Egységszervezet csúcskonferenciáján képviseli hazáját. A közben eltelt rövid időszakban megjárta Angliát, s néhány napra ellátogatott Bu­dapestre is. És holnap már ott lesz a fron­ton, hogy tereptarka egyenruhában, korát és testsúlyát meghazudtoló fürgeséggel irányítsa a felszabadító hadsereg akcióit. A kényszerleszállás Lisszabonban Először lisszaboni élményeiről beszél: — Tudja, Lisszabon a múltban valóságos mumus volt számomra, a fasizmus, az em­bertelenség, a kínzás megtestesítője, s ez a fasizmus oly szilárdnak, megdönthetet­lennek tűnt, akár Gibraltár sziklája. Jó néhány éve történt, hogy a repülőgép Lon­don felé menet kénytelen volt kényszerle­szállást végrehajtani Lisszabonban. A gépben ülve vártam, amíg kijavították a­­ hibát, remegett a lábam, folyt rólam a ve­rejték, attól tartottam, hogy bármely pil­lanatban megjelennek a PIDE, a fasiszta titkosrendőrség ügynökei és elhurcolnak. Gyorsan elővettem egy újságot, kinyitot­tam, s megpróbáltam elbújni mögötte — jóízűen nevet, elképzeli önmagát, amint százhúsz kilójával meghúzódik a The Times árnyékában. — És hol van most a fasizmus, hová lett a PIDE! Pedig a por­tugál fasizmus sokkal erősebb volt, mint a Smith-rendszer ... Joshua Nkomo, aki több mint harminc éve vesz részt a népe szabadságáért foly­tatott harcban, hosszú utat tett meg az erőszakmentességtől a fegyveres harcig. Ennek a folyamatnak a stációiról mesél: — Tudja, én mindent kipróbáltam, min­dennel kísérleteztem, nincs olyan út és nincs olyan ösvény, amelyet ne jártam volna végig. A saját bőrömön tanultam meg, hogy ha tíz ösvény közül kilenc jár­hatatlan, a tizediket kell választani, mert egyszerűen nincs más megoldás. Négymillió közül 10 szavazó­ t Kezdjük az elején. Még fiatalember voltam, amikor Rhodesiában bevezették a feltételekhez kötött választójogot. Ez any­­nyit jelentett, hogy a negyedmillió fehér közül szavazati joga volt minden felnőtt­nek, de az akkor négymillió fekete közül

Next