Ország-Világ, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-12 / 15. szám
ORSZÁG-VILÁG Budapesti találkozás Irina Mirosnyicsenkóval Irina Mirosnyicsenko az egyik legnépszerűbb szovjet színésznő, akit nemcsak filmről, hanem személyesen is megismerhetett a budapesti közönség a Moszkvai Művész Színház magyarországi vendégjátéka alkalmával. Nemzetközi hírnevét azonban elsősorban eddigi, közel húsz filmfőszerepének köszönheti. — Mióta filmezik? — Korábban kezdtem filmezni, mint ahogy szabad lett volna. A Művész Színház stúdiója, amelynek növendéke voltam, pl a színházművészetre készíti fel a hallgató-kat, akiknek éppen ezért a képzés ideje alatt szigorúan tilos filmszerepet vállalniuk. Én megszegtem a tilalmat: Danelija egyik filmjében elvállaltam egy kis epizódszerepet ... A tanáraim olyan alaposan megmosták a fejemet, hogy tanulmányaim befejezéséig többé nem vetemedtem erre a bűnös lépésre. — Azóta viszont gyakran „vetemedett” ... — Tíz év óta állandóan. Kizárólag olyan szerepeket vállalok, amelyeket művészileg izgalmasnak érzek. Az izgalmasnak ítélt szerepek skálája azonban igen széles. A színészet legnagyobb előnyének éppen - érzem, hogy egy rövidke emberi élet során sok száz sors átélhető. — Szeretném, ha megemlítene néhányat legkedvesebb filmszerepei közül! — Az édes szó: szabadság című film áll talán a legközelebb a szívemhez. Nemcsak művészi értékei miatt. Ez a Vitaustas Zalakiavicius által rendezett film Latin-Amerikában játszódik, egy közelebbről meg nem nevezett országban. A felvételek egy része Chilében készült — fél évvel a tragikus események bekövetkezte előtt. A film forgatásának idején tehát még nem volt semmi okunk arra, hogy ezt a tragikus témájú filmet éppen Chilében forgassuk, csak a csodálatos dél-amerikai táj vonzott ide. Mire a film elkészült, tragikuma a szó legszorosabb értelmében aktuálissá vált. Kisebb szerepekben Chilei színészek és fiatal valparaisói kommunisták is felléptek. Később megtudtuk, hogy ezeket a fiatalembereket az elsőkközött végeztékki — ma már csak a mi filmünkön élnek. Az én számomra ez a film nem játék, hanem sűrített élet. Én még láttam boldognak Chilét. — Nem sokkal később az Itt van a mi házunk című filmiben játszottam egy közgazdásznőt. Egyre gyakoribb a szovjet film- és színházművészetben az úgynevezett termelési téma. A szocialista munkaerkölcsöt mélyrehatóan taglaló művek sorát Gelmannak már világhírűvé vált Prémium című darabja nyitotta meg. Ezeknek az alkotásoknak középponti problémája mindig a régi és az új vezetési módszer, s képviselőiknek az összeütközése. — Érdekes feladatot jelentett a számomra Dürrenmatt Balesetének tévéfilmváltozata is. Jelenleg három filmetforgatok Moszkvában, mind a három mai témájú. — Színházuk vendégjátéka idején az Ivanovban láttam önt. — Azóta Volodarszkijnak, egy fiatal drámaírónak Menj el és nézz vissza című darabjában kaptam érdekes szerepet. A közeljövőben pedig — úgy hallottam — egy mai magyar drámát fog a Művész Színház a műsorára tűzni. — Ha egyetlen szóval kellene művészetét jellemeznem, azt mondanám: Csehovszínésznő. — Hét Csehov-szerepet játszottam eddig. Csehovot játszani nagy szerencse, de ugyanakkor nagy erőpróba is egy színésznőnek. Már diákkoromban ő volt a kedvenc íróm. Tíz éve pedig három-négy naponként valamelyik Csehov-darabban főszereplőjévé változom. Látszólag nagyon szomorúak ezek a darabok, de csak látszólag, mert mindből sugárzik a remény s az életbe vetett hit. Csehov hősei hihetetlen szenvedélyességgel törekszenek a boldogság felé. Ezért nem mennek ki soha a divatból. (kgy) Költészetnapi beszélgetés Keresztúry Dezsővel „Nem volt élettervem” Tudósa és művelője a magyar költészetnek, irodalomnak, 1904-ben született. A legendás Eötvös-kollégium diákja, később tanára, majd igazgatója lett. Volt magyar lektor a berlini egyetemen, rovatok vezetője a Pester Lloydnál, vallás- és közoktatásügyi miniszter a koalíciós időkben, főkönyvtárnok az Akadémián és osztályvezető a Széchényi Könyvtárban. Monográfiát írt Arany Jánosról, tanulmányokat a XIX. század és a Nyugat költőiről, kritikákat a kortársak munkáiról, s emlékezéssel átszőtt portrékat olyan barátairól, mint Schöpflin Aladár, Szerb Antal, Radnóti Miklós. Sajtó alá rendezte Batsányi műveinek kritikai kiadását, szerkeszti az Arany „kritikáit”, s több antológiát állított össze a német költészetből. Irodalom- és zenetörténeti képeskönyveket készített, s úgy fújta le a port Madách Mózeséről, hogy az elfelejtett dráma 350 táblás házat ért meg a Nemzetiben. 1956 óta öt verseskötete jelent meg. Akadémikus. Idén Állami Díjjal tüntették ki. * — Mint irodalomtörténész Arannyal és Batsányival foglalkozott a legtöbbet. Miért éppen velük? — Nézze, én abban különböztem kortársaimtól, hogy nem volt élettervem. Mindig úgy gondoltam, hogy ami feladat rám hárul, azt becsületesen el kell végeznem. Az első nagy szellemi kalandozásra az Eötvös-kollégium könyvtára csábított. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy nyílt polcos könyvtár volt. Amikor évtizedekkel később országos vita folyt a könyvtárakról, én a nyílt polcos rendszer nagy közösségi nevelő erejét hangsúlyoztam. Elmondottam, hogy az a könyvmennyiség, ami az első időkben eltűnik a polcokról, szerintem a legjobb befektetés. Egyrészt, akik elviszik a könyveket, el is olvassák azokat, másrészt, a hiányzó könyvek — azokban, akik nem találják meg őket — kíváncsiságot, érdeklődést ébresztenek. Nos, mint a könyvtárban kalandozó Eötvös-kollégista, úgy éreztem: választanom kell a költészet és a tudomány között. Így hát húsz-huszonegy éves koromban elégettem a verseimet. S olyan erős volt ez az elhatározás, hogy ha később írtam is verseket — amelyek a Nyugatban, a Válaszban, a Magyar Csillagban jelentek meg —, kötetet csak ötvenéves korom után adtam ki. Hozzá kell tennem, hogy a kollégium nem tudósokat, hanem tudományosan képzett tanárokat nevelt. S ott úgy beléméltották a pedagógiai szenvedélyt, hogy egész életemben tanár maradtam. Arany Jánossal is ilyen minőségemben kezdtem foglalkozni, tudniillik néhány előadást tartottam róla a berlini egyetemen. A Magyar Szemle ekkor bízott meg azzal, hogy Kincsestár sorozatában egy rövid tanulmányt írjak Aranyról. Az igazi nagy költői hangot nekem Berzsenyié jelentette; még Adyban, Babitsban, Füst Milánban is a berzsenyis hang imponált, s ennek előzményét éreztem meg Balassi Bálintban is. Mégis, amikor megismertem Arany János halálosan izgalmas egyéniségét, egy nagy lélek félelmes belső vívódásait, már nem engedett el többé. Aranymonográfiám első része tíz évvel ezelőtt jelent meg. A második kötet vázlatával mostanában készültem el, még legalább egyévi munka van vele. Legutóbb a Kapcsos könyv új fakszimile kiadásához írtam tanulmányt, amely, azt hiszem, valóságos lélektani krimi. Szeretek kéziratokkal bíbelődni, érdekel a grafológia. Mint mondottam, nem volt élettervem, így Batsányival sem eltökélten kezdtem foglalkozni. Zalaegerszegen születtem, később Nemesgulácson éltem, ott volt mellettünk Tapolca, Batsányi szülővárosa. Különös, ellentmondásos jelenségnek, tiszteletre és részvétre méltó alaknak láttam. Mikor hazajöttem Berlinből, különböző kritikai kiadások terve merült fel, s én Batsányiét vállaltam. Jóval később, mikor a Széchényi Könyvtárba kerültem, kiváló tanítványommal, Tarnai Andorral neki is láthattunk a munkának. — Illyés Gyula egyik önről szóló írásában arra emlékezik, milyen meglepetést keltett a harmincas évek ifjú írói között, hogy egy „kiáltó külsejű hun ivadék”, aki ráadásul a Válasz köréhez tartozik, még csak nem is francia vagy angol, hanem újra és újra német írókat és filozófusokat citál. Honnan ez az érdeklődés a német irodalom iránt? — A Dunántúl úri családjaiban valamennyire illett tudni németül, az Eötvöskollégiumban pedig íratlan szabály volt, hogy a magyar mellé valamilyen nyelvszakot kell választani. Én a németet választottam. Eleinte törve beszéltem, s rossz emlékezetű professzorom, Bleyer Jakab meg is állapította az első kollokviumon, hogy belőlem se germanista nem lesz, se németül nem fogok rendesen tudni. Azután másképp alakult. 1929-től 36- ig dolgoztam a berlini egyetemen. Ekkor még ott akartak tartani a Collegium Hungaricum igazgatójának, de ezt már nem vállaltam, elegem lett Hitler Németországából. — Milyen érzés volt tanárként visszatérni az Eötvös-kollégiumba? — A kollégium igazi nevelőanyám volt. Boldog voltam, és büszke arra, hogy Horváth János utódaként taníthatok. Amikor később 1945-ben igazgatónak neveztek ki, egy romhalmazt kaptam, újra kellett építeni mindent. — Keserédes című verséből idézek: „... derűt adjon a költészet! De ha nem arra való!” Keresztury Dezső szerint mire való a költészet? — Elterjedt hiedelem, hogy a művészet dolga a gondokkal teli, elcsigázott ember szórakoztatása. Igen ám, de a művészet azáltal „szórakoztat” igazán, hogy katarzist idéz elő. A költészet arra való, hogy a feloldódást, a forró, zavaros must leülepedését szolgálja, hogy formátlan, ellent-