Ország-Világ, 1978. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-06 / 49. szám
irodalomhoz, ezért meg sem szólal. Egyszer csak Szerafimovics a magasba emelte a poharát: igyunk a mellettem ülő fiatal tehetség egészségére! Ő is a Don mellől származik, mint én, s csakhamar megjelenik az első regénye, amitől, azt hiszem, némelyeknek leesik majd az álla! A hallgatag fiatalember Solohov volt. A megjelenés előtt álló könyv pedig a Csendes Don első kötete. Az emlékező pályatársak, de különösképp Szerafimovics fia, Igor Popov, többször is említik, milyen nagy figyelemmel kísérte Lenin az író pályájának alakulását. „Művei — írta egyik levelében Lenin — mély rokonszenvet ébresztettek bennem ön iránt.” 1920. május 21-én, nem sokkal azután, hogy Szerafimovics egyik fia elesett, Lenin a következőket írta a kétségbeesett írónak: „Szeretném elmondani önnek, hogy a munkásoknak s valamennyiünknek milyen nagy szükségünk van az ön munkáira, ezért kérem, szedje össze minden erejét, és kényszerítse magát arra, hogy újra dolgozni kezdjen.” A Szovjetunióban nagy sikerrel játszott darabot a szolnoki színházban az új igazgató-főrendező, Kerényi Imre vitte színre Gálvölgyi Judit érzékletes fordításában. Kerényi ezúttal is bebizonyította, hogy rendezői eszköztárában minden fellelhető, ami egy sikeres musical-előadáshoz szükséges. Pákozdy János emberarcú és emberlelkű lovat jelenített meg, s mellette kitűnő alakítást nyújtott Szabó Ildikó, Vass Gábor, Jutkovics Krisztina és Hollósi Frigyes. A színház az idén minden bemutatóról megjelentet egy könyvecskét, amely a darab szövegét s olykor még a rendezőpéldányt is tartalmazza. Nekem ugyan nem volt olyan szerencsém, hogy hozzájussak, mert addigra már elfogyott. Az ötlet szerencsés, de „közművelődési” tettnek csak akkor foghatjuk fel, ha ezek a füzetek folyamatosan kaphatók lesznek. (cserje) Fotó : Ikládi László hozni ezt a nem mindennapian fegyelmezett, kidolgozott, lelkes és hatásos produkciót. ( Ha így van, akkor ez a rendező, Valló Péter tehetségének, személyes varázsának köszönhető. Annak, hogy csapattá tudta szervezni azt a negyven, nagyon különböző embert, aki az előadásban játszik. Ambícióval és szeretettel dolgoztunk végig a próbákon, valóban alkotásban töltöttük el az időt. — Megérte? — Igen. Érezzük, hogy hat a darab. Minél többször érezze, hogy „hat a darab” ! Kívánhatunk-e szebbet, jobbat Peremartoni Krisztinának? A magyar színháznak? önmagunknak ? II.) Fotó: Kovács Sándor IKONKIÁLLÍTÁS A BOLGÁR KULTURÁLIS KÖZPONTBAN Pontosabban: művészi igénnyel készült ikonmásolatoké, hisz a több száz esztendős, felbecsülhetetlen értékű eredeti példányokat ugyancsak kockázatos vállalkozás lenne „vándoroltatni”. Ezek nagy részét a szófiai Nemzeti Képzőművészeti Galéria a bolgár főváros székesegyházában, az „Alekszandar Nevszki”-ben őrizteti, amelynek kriptáját 1964-ben hatalmas költséggel alkalmassá tették a hőre és nedvességre érzékeny ikonok bemutatására. Az ikonfestészet műfaját a kereszténység teremtette meg, amely nemcsak világnézeti, hanem esztétikai programjában is szakított az ókor emberközpontúságával. Az ábrázolások célja így nem a valóság visszatükrözése, hanem az isten lényegének kifejezése lett, ami szükségképpen elvonatkoztatásokhoz, egy sajátos jelképrendszer és kifejezésbeli sematika kialakulásához vezetett. Ezt a jelképrendszert, illetve sematikát Bizánc keleti keresztény művészete emelte a tökély magas fokára, és közvetítette a vele kapcsolatban álló szláv államok felé. Szigorú kánonok írták itt elő a színadásnak, a figurák arányainak, tagolásának, a díszítmény funkciójának és nem utolsósorban a tematikának a megoldásait, tőlük eltérni végzetes hibának, eretnekségnek számított. A klasszikus bizánci ikont misztikus szemlélet, az ábrázolt személyek megközelíthetetlensége jellemezte, s mindezt a megjelenítés síkszerű és dekoratív voltával, valamint a szemek szinte delejes kiképzésével érte el a művész. A szembogár sötét, csillogás nélküli és mély, egyszerre figyel és megejt, sőt olykor zavarja is a nézőt. Az ikonok elterjedése Bulgáriában is a kereszténység felvételével kapcsolatos. A szertartásokkal együtt a bolgárok átvették Bizánctól az ikonok tiszteletét is; már az első bolgár államban (IX—X. század) jelentős ikonfestő műhelyek működtek. A korszak fővárosában, Preszlávban Bizáncból jött görög mesterek és helyi tanítványaik díszítik ikonokkal, falfestményekkel és mozaikokkal a templomokat, palotákat. Ekkor még szolgaian ragaszkodnak a Bizáncban kimunkált alaptípusokhoz, legfeljebb a színezésben érvényesülnek az egykori ősbolgár műveltség türk elemei. A XI—XII. században Bulgária művészete szinte teljesen bizáncias arculatot ölt: a hatalmas déli szomszéd — kihasználva a bolgár hercegek vetélkedéseit — elfoglalja az országot, s mintegy 150 évig tisztán, módosítások nélkül érvényesülhet a bizánci művészet befolyása. A második bolgár állam létrejötte 1186-ban viszont a helyi hagyományoknak kedvez: egyre hangsúlyosabban jut szóhoz az ember- és természetközeli népi világszemlélet. Ezt a reneszánsz tendenciájú művészeti fejlődést 1393-ban tragikusan félbeszakítja Bulgária török bekebelezése: az ország közel 500 esztendőre kiszakad a nyugati kultúra vonzásköréből. A hódítók lerombolják, tönkreteszik az óbolgár és a középkori bolgár művészet alkotásait; a bolgár szellemiség a megközelíthetetlen hegyi falvak és kolostorok rejtekébe, a népi kultúra berkeibe szorul vissza. Bár a bolgárság nem építkezhet, s a templomok a föld alá kényszerülnek, sajátos módon az ikonfestészet tovább él, sőt bizonyos félhivatalos színezetet kap. A fennmaradást elősegíti Bizánc 1453-ban bekövetkező bukása, ami együtt jár az itteni festőiskolák (csupán az athosi rezervátum marad fenn) megszűnésével. Ezentúl az egyházi megrendelések kielégítése — a kevés számú, képzett vándorfestő mellett — főként a helyi, naiv mesterekre hárul. Ezek munkálkodása pedig óhatatlanul is a valóság, az élet felé közelíti a művek gondolatvilágát; a vallásos téma ürügyén sokszor a nép életének és történetének eseményei kapnak megfogalmazást. A XVII. századtól felgyorsul az alapsémák helyi tartalmakkal való feltöltése, a képek bájos naivsága, kifejező rajza, egyéni ábrázolásmódja egyként tanúsítja: az alkotók közel állnak a népművészethez. Az ekkor készült — s igen nagy számban fennmaradt — ikonok a kompozíció szabad ritmusával, illetve kifinomult, festői összhangjukkal tűnnek ki; alakjaik mozgás közben, földi motívumokkal körítve, gyakran nemzeti öltözetben lépnek elénk. A bolgár ikonok híres katonaszentje, Szent György számos ábrázoláson például nem sárkánnyal, hanem turbános török katonával viaskodik. Az ilyen és ehhez hasonló megoldások nyilvánvaló teszik, hogy a török iga alatt szenvedő bolgárság nemzeti sajátságait őrizte és mutatta fel az ikonfestészetben is. Nem véletlen, hogy a XVIII. század végén kibontakozó nemzeti művészet első nagy festőegyénisége, Zaharij Zográf (1810—1853) is ikonfestőként kezdte pályáját; a pravoszláv egyházi festészet az ő működése nyomán termékenyült meg a „„Vazrazsdane” (nemzeti újjászületés, felvilágosodás) népi szellemével és formáival, s vett fel minden tekintetben világias karaktert. A Bolgár Kultúrában bemutatott 71 ikonmásolatot megtekintve mi is részesei lehetünk ennek az izgalmas folyamatnak, amely eleven tükörképe a bolgárság szépségkeresésének csakúgy, mint szabadságvágyának. Tasnádi Attila Szent Teodor kerámiára festett ikonja a IX—X. századból Mária születése (XVII. század)