Ország-Világ, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-50. szám)
1979-09-19 / 38. szám
namiak, akiket a pekingi propaganda biztat az ország elhagyására , hogy ezután ne fogadja be őket Kínába; s végül nyilvánvalóan akadnak, akik belefáradtak az itt már három évtizede folyó szakadatlan háborúba, akik félnek a kínaiak agressziójától, és könnyen áldozatul esnek a Vietnam-ellenes nyugati propagandának. Mindezek a szerencsétlenek, akik törékeny vitorlásokon, lélekvesztőkön, bambusztutajokon, illegálisan próbálják elhagyni hazájukat, s akik ezerszám pusztulnak el a tengerben, valójában az „emberi jogok védelmében” fellépő felelőtlen amerikai és a vele szorosan együttműködő kínai propaganda játékszerei. Az emberi jogok e „védelmezői” nem törődnek a halálos kalandokba sodort ezrek életével, jövőjével. Egyébként is úgy tesznek, mintha nem az Egyesült Államok és nem Kína követett volna el agressziót Vietnam ellen; mintha nem amerikai zsoldosok gyilkoltak volna My Lai-ban és szerte a vietnami földön; mintha nem kínai katonák törtek volna be pusztítva Vietnam északi tartományaiba; mintha most ismét nem Kína fenyegetné Vietnamot „megleckéztetéssel”. De hát a hazug embert — köztudomás szerint — könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. A kép ugyanis, amelyet a „Que Me” közölt, nem most készült, hanem 1965-ben, sőt 1966- ban elnyerte a World Press fotókiállítás nagydíját is. Alkotója, Kicsi Szavada japán fotóriporter — aki később az amerikai agresszió áldozata lett Dél- Vietnamban — egy amerikai napalmbomba-támadás elől menekülő vietnami családot fényképezett le. Abban az időben, amikor az amerikaiak „a középkorba akarták visszabombázni” Vietnamot, így — ugyebár — a fotó egészen mást bizonyít?!... (haijtmi) óvatosságnak, a körültekintésnek próbált érvényt szerezni. Nem kis kockázattal: a Khomeini nevében fellépő iszlám szélsőségesek áprilisban rövid időre elrabolták és véresre verték Taleghani két fiát, valamint menyét — a két fiú különben a mudzsahidinek közé tartozott. Taleghani ekkor felháborodva visszavonult a közélettől, s a jelek szerint Khomeininek kellett engednie. Teherán főpapja már a titkos iszlám forradalmi tanács vezetőjeként, az ország második embereként tért vissza a közéletbe. Neki köszönhető, hogy a fátyolviseléssel kapcsolatos tüntetések nem fajultak el, hogy nem került sor nyílt konfliktusra a khomeinisták és a baloldal — kommunisták, fedajinok, mudzsahidinek — között, s még a tavasszal ő simította el a seurd felkelők és a kormány konfliktusát. Nem véletlen, hogy ezt követően az összes többi nemzetiség követelte: Taleghanit küldjék el hozzájuk tárgyalni. Kurd tragédia Mi a magyarázata, hogy ez a bölcs és mérsékelt, de ugyanakkor százszázalékosan elkötelezett férfiú élete végén szembefordult a kurd felkelőkkel, és Khomeinihez hasonlóan árulóknak nyilvánította vezetőit? A kurdok elkövették azt a hibát, hogy túlságosan magasra helyezték a mércét. Nem érték be a Taleghani által felkínált korlátozott autonómiával, bojkottálták az államformával és az alkotmánnyal kapcsolatos népszavazást, szövetségi köztársaságot követeltek egy szövetségi Iránon belül, felléptek azért, hogy kurd területen csakis kurd fegyveres alakulatok állomásozzanak. Ugyanazt a hibát követték el, mint annak idején Irakban az ottani kurdok vezére, Barzani, aki a kormány autonómia-javaslatát elutasítva végül is már csak az Egyesült Államoktól, Izraeltől, s az akkori császári Irántól várhatott támogatást. Az iráni kurdok abban bíztak, hogy a hadsereg cselekvésképtelen, hogy Khomeini elszigetelődik, hogy mindvégig számíthatnak a fedajdnok, a mudzsahidinek és a kommunisták támogatására. Egyszóval nem ismerték fel, hogy az adott helyzetben Irán területi épségét, az iráni forradalom jövőjét veszélyeztetik túlzó — és ebben az esetben önző — követeléseikkel. S azt sem ismerték fel, hogy ezzel a magatartásukkal éppenséggel megkönnyítik a komoly hagyományokkal rendelkező, szélsőséges perzsa nacionalizmus és sovinizmus felszítását. Az iráni Kurd Demokrata Párt — amelynek követeléseit különben a kommunisták is bírálták — eszerint Khomeinijellegű merevséget és hajthatatlanságot tanúsított Khomeinivel szemben. És Khomeini bizonyult az erősebbnek. Taleghani ebben a bonyolult helyzetben kényszerült arra, hogy — mindent mérlegelve — Khomeini oldalába álljon. Ha életben marad, bizonyára mindent megtett volna a bosszúvágy csillapítása, az igazságosság érvényesítése érdekében. Igaz ember távozott, milliók siratják Teheránban és országszerte a polgárok és parasztok, hivők és nemhívők, kommunisták és fedajinok. A forradalom sorsa nem utolsósorban azon áll vagy bukik, hogy lesznek-e még Taleghanihoz hasonló vezetői. Makai György Fotó: Archívum Agostinho Neto: orvos, költő, forradalmár Fájdalmasan korán halt meg — mindössze ötvenhét éves volt. De micsoda ötvenhét esztendő! Élete az angolai nép felemelkedésének története: maroknyi kiváltságos értelmiségi — köztük Neto, a Lisszabonban tanuló fiatal orvostanhallgató — kezdi a szervezkedést, börtönt és száműzetést kockáztatva, s ebből a kis értelmiségi körből születik az MPLA, amely 1961- ben kirobbantja a portugál gyarmatosítók ellen a fegyveres felkelést. A többi már napjaink világtörténelme: 1975-ben megszületik az Angolai Népi Köztársaság, amelyet szovjet fegyverek és kubai internacionalisták segítenek a dél-afrikai agresszió visszaverésében, és megkezdődik a szocializmus építésének nehéz útja a rendkívül elmaradott trópusi országban. S mindenütt Neto az élen: mint köztársasági elnök, a marxista párt első vezetője, mint Afrika-szerte ismert bölcs és rugalmas politikus, mint a harcos el nem kötelezettség híve a fejlődő országok mozgalmában, mint a szovjet—angolai barátság és együttműködés rendíthetetlen híve. Forradalmár volt, orvos volt — és költő is, népének egyik legismertebb költője. Alábbi versét még fiatalon írta, amikor még csak reménykedett abban, ami megvalósult: a szabad, független Angolában. BÚCSÚZKODÁS Anyám (néger anyák, akiknek fiai útrakeltek) hogy reménykedtél s mily türelmesen tanítottál remélni nehéz napjainkban. De bennem megölte a misztikus reményt az élet Én nem reménykedem én az vagyok akiben az emberszív reménykedik A Reménység mi vagyunk a te gyermekeid kik útrakeltek az éltető hit felé Mi a pusztai kunyhók pucér gyerekhada iskolázatlan utcakölykök kik .rongylabdával játszanak a déli homokon mi magunk a napszámosok akik kávéültetvényeken aszalják életüket a néger névtelenek akiknek tisztelni kell a fehéret és rettegni a gazdagot. Mi vagyunk a te gyermekeid a néger városnegyedekből ahova nem jut el a villany a holtrészegek a halál tam-tam üteméhez hasonultak a te éhes a te szomjas gyermekeid kik téged szégyennel szólítalak anyának kik félnek átkelni az utcán kik félnek az emberektől Mi vagyunk , a feltörő élet reménysége. (Fortunát eredetiből fordította: Dudás Kálmán) D9V1IA-9VZSM0