Ország-Világ, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-16 / 16. szám
történt vele, hogy több órán át saját magát „kezelgette”, hogy még a vendégeket sem akarta orvosért engedni, önmagát „védte” botorul, s azt az embert, akinek pedig már régen a kezünkben kellett volna lennie. De valójában ki ez az ember? Megtalálják-e Csák Pistáék? Ha személyesen nem is találták meg, de a nyomára bukkantak. Kora délután jelentkeztek. — Akármennyire is nem mindennapos ez a név, két Ágas Jenő is volt építőipari munkásszállásokon ... — jelentette. — Tehát megvan? — Csak a neve. December elején elköltözött a szállásról, ismeretlen helyre, s a munkahelyéről is kilépett. — A vidéki címét ismerjük? — Igen, Miskolc mellett egy faluban van a lakása. — Akkor máris távmondatot küldünk a megyei kapitányságnak. A távmondatban az szerepelt: ellenőrizzék le, otthon tartózkodik-e, vigyenek magukkal házkutatási parancsot, keressék meg az órát, gyűrűt és a rádiót is és Ágast szállítsák föl Budapestre. Másfél órát sem kellett várni a telefonüzenetre. — Elfogtuk Ágas Jenőt, a körözött tárgyakat megtaláltuk, de azt állítja, hogy azokat ajándékba kapta. — Már ahogy ezt megszoktuk! — jegyeztem meg. — Kérem, küldjék fel, amilyen gyorsan lehet... Január 3-án délelőtt érkeztek meg vele a miskolciak és mi azonnal megkezdtük a kihallgatását. A rendőrök hozták magukkal a házkutatási és lefoglalási jegyzőkönyvet is. Kiderült belőle, hogy Ágas lényegében minden ellenállás nélkül azonnal kiadta a holmikat, csupán azt közölte, hogy azokat ajándékba kapta Dér Dezsőtől. A rádiót éppen hallgatta, azt nem is nagyon dughatta volna el, de a gyűrűt meg az órát is egyből elővette. „Majd visszahozom, ha tisztázódik a dolog” — mondta. Jóképű férfit vezettek elénk. Inkább a lányok kedvencének mondtam volna, furcsa, hogy éppen ellenkező hajlamai voltak ... (Később azután kiderült, hogy valóban a lányok kedvence is volt.) — önt elfogatóparancs alapján előállították, lakásán fellelték a rablásból származó holmit. Mivel a bűncselekmény súlyossága miatt szökésétől kell tartani, elrendeljük előzetes letartóztatását. Ez ellen — nem halasztó hatállyal — panasszal élhet. Kíván élni ezzel a jogával? — kérdeztem az osztályvezetőnk által aláírt intézkedés ismertetése után. — Igen, kérem. Két okból is. — Éspedig? — Először is: én nem követtem el rablást, hanem ajándékba kaptam ezeket a holmikat. Másodszor: feleségem nehéz anyagi körülmények között él, én tartom el. Természetesen a szabályoknak megfelelően jegyzőkönyvbe foglaltuk a panaszt, amit azonban már az első kérdésekre ő maga cáfolt meg. — Munkahelye? — Nincs ..., alkalmi munkából élek. — Miért hagyta ott a munkahelyét ha úgy is nehéz anyagi körülmények között él a családja? — Nem volt megfelelő ... — Sokat kellett dolgozni... — jegyezte meg Csák Pista, a maga csöndes modorában. — Akkor most azt mondja el, hogyan történt az az ajándékozás? — alkalmaztam az ő szóhasználatát, hátha így jobban megoldódik a nyelve. Simán beszélni is kezdett: — Azt, kérem, elismerem, hogy garázda természetű ember vagyok, de én semmit nem loptam, raboltam el. — Ezen már túl vagyunk — jegyezte meg Horváth százados. — Az őrnagy elvtárs éppen azt kérdezte, hogyan történt az ajándékozás. — Igen ..., hát a szolgálataimért. — Milyen szolgálatokért? — Amit férfi férfinak nyújthat. — Ön nős, gyereke is van — három is, miért volt szüksége ilyesmire. — Ez a Dezső közeledett felém, megtetszettem neki és miért ne elégítsem ki. Ha én nem teszem, megteszi más, és az zsebeli be a szekszet. — Másoknak is vállalt ilyen szolgálatokat? — Hát..., ha megszorultam. — Mióta tartott ez a kapcsolata Dér Dezsővel? — 1969 július vagy augusztus óta. Négyszer jártam fent nála és — bár nem kértem — mindig adott száz vagy kétszáz forintot ... — Miért is ment el november végén? — Mert a feleségem szült, nekem kellett ellátnom a másik két kisgyereket — És hogy került vissza szilveszterkor? — Azért jöttem Budapestre, mert már régebben megbeszéltük egy külföldön járt ismerősömmel, aki egyébként szintén homoszexuális, hogy ekkor jön haza, s komoly ajándékot hoz nekem, őt vártam a Diófában, de nem jött. És akkor találkoztam Dezsővel, aki elég ittas állapotban volt. — Miből állapította ezt meg? — Már a Diófában levette ujjáról a pecsétgyűrűjét és nekem adta: „Cimbora, olyan sokszor jó voltál hozzám, hogy ezt igazán megérdemled karácsonyi ajándéknak.” Azután elhívott a lakására. Amikor pedig hazamentünk, megkínált pálinkával és még mielőtt lefeküdt volna velem, nekem adta ajándékba az óráját is. Miközben szeretkeztünk..., pontosabban, én hagytam, hogy azt csináljon, amit akar, az izgalom hevében azt mondta: „a rádiómat is elviheted!” Egymásra néztünk, s a tekintetekben benne volt több éves tapasztalatunk. A homoszexuálisok megrablói mindig vagy erre, vagy az utálatra hivatkoznak ... Csak még a verés meséje hiányzott. Csák Pista rá is kérdezett. — Ha mindent olyan szépen ajándékba kapott, akkor miért kellett agyba-főbe verni? — Dehogy vertem én! — Akarja látni a kórházi jelentést? — Nem, kérem. Tudom, hogy valami baja lett..., de csak ő tehet róla. — Ezt meg hogy érti? — Képzeljék el, elköszöntem, kezet is fogtunk, de mielőtt az ajtóhoz értem volna, valami nag£t porcelántárgy repült el mellettem. Utánam vágta, ki tudja, miért. Én hirtelen haragomban felkaptam a törött fejdarabot és visszahajítottam. Eltaláltam, elesett..., egy kicsit vérzett is a feje, de aztán felkelt és követelni kezdte vissza az ajándékokat. De akkor már megmakacsoltam magam: ezeket nekem adta már egyszer, s különben is, ha ilyen piszkos munkát végzett, hogy le akart ütni, semmit nem lát belőlük Hát így történt. — És miért hagyta magára a vérző embert? Nem láttam, hogy nagy baja lett volna. — Hová ment? — Egyenesen hazautaztam. — Mit csinált a pénzzel? — Pénzt nem vittem magammal. — Mennyi pénzzel jött Budapestre? — Egy százast hoztam ... Elkísértettem. Aztán összedugtuk a fejünket. Egy dologban biztosak voltunk: Ágas hazudik. Csak még azt nem tudtuk, hogyan sikerül megfognunk. Hamarosan kialakult a terv: a csoport tagjai felkeresték a Diófát, meghallgatták a pincéreket, s megtudták, kivel üldögélt ott Ágas szilveszter éjjel, arra a bizonyos külföldire várva. És akkor a társa, Hajmási János érdekes vallomást tett: — Már régebben megbeszéltük Ágassal, hogy együtt szilveszterezünk, s ő fel is jött hozzám december 31-én délután. Együtt mentünk el egy közös ismerősünkhöz, Kővári Klárihoz, aki nagyon megsértődött, hogy csak néhány percre ugrunk fel, s nem vele akarja tölteni a szilveszter éjszakáját Jenő ... Aztán meg éjjel engem is otthagyott... E vallomás nyomán jutottunk el Kővári Klárához. — Hogy mikor volt nálam Ágas Jenő! December 31-én délután, aztán január elsején délelőtt... — Másodszor is? — Igen. — És mi történt először? — Szemrehányást tettem neki, hogy miért nem velem szilveszterezik. Azt felelte: nincs rá pénze, de még az éjjel szerez ... És másnap egy üveg vermutot hozott, azzal akart kiengesztelni. Kővári Klárát megkértük, hogy jöjjön be, s újra felvezettettük Ágas Jenőt. — Folytatjuk a kihallgatását... Arra adjon választ, hová távozott Dér lakásából? — Ettem valamit, azután az állomásra mentem. — Mennyi pénze volt? — Nem sok maradt. — Egy üveg vermutra való sem? Összerezzent. — Miért éppen vermutra? — Mert azt vitt ajándékba január elsején délelőtt. Amikor pedig közértet nem is találhatott nyitva, amiben olcsóbb a vermut... — Nem is vermut volt az, egyszerű bort töltöttem egy üvegbe, azt vittem el. — Oda, ahol az eddigi vallomása szerint nem is járt. — Ebben nem mondtam igazat. — Nemcsak ebben ... ön elé tárom az igazságügyi orvosszakértő véleményét. Elolvasta az ön délelőtti vallomását, ennek alapján ismét megvizsgálta a sérültet, és megállapította, hogy a sérülés nem származhatott egy dobásból... A pálinkásüveggel ütött ön! Rajta van az ujjnyomata is. — Elvesztem. Maguk mindent kitalálnak... ő viszont sokáig nem talált ki” a börtönből, ahová a bíróság ítélete nyomán került. Következik: Csak az asszony meg ne tudja ...