Ország-Világ, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-16 / 11. szám
LAPOK PETŐFI SÁNDOR NAPLÓJÁBÓL: Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utosó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! ... Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő ... szép vagy te, szebb minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak, és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát! ... ha elalszom, jelenj meg álmomban úgy, ami ilyen majd leszesz férfikorodban, ami ilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek! JÓKAI MÓR: Négyen voltunk együtt Dohány utcai szobámban: Petőfi, Vasváry, Bulyovszky és én. Társaim rám bízták, hogy fogalmazzam a pesti tizenkét pontot a néptől érthető alakban. Petőfinek egy költeménye volt készen e napra. És aztán előre! — kiáltá Vasváry — s amint a tőrbotjával előre sújtott, a tőr kirepült pálcahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat. Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol írótársaink szoktak összegyűlve lenni. Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: „Mit kíván a magyar nemzet”. Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzem, hogy végzetes szó az, amihez kezdek, de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvasá fel halottföltámasztó költeményét: Talpra magyar, ki a haza! Itt az idő, most vagy soha! DEGRÉ ALAJOS: Amint az uccára léptem, szokatlan mozgást láttam; kisebb-nagyobb csapatokban siettek az emberek. Itt-ott heves beszéd hallható. Az első ismerős, akit megpillantottam, Delleter Jean fodrász volt. Egy csapat élén ő is sietett. Magamhoz intettem. — Mondja kérem, Jean, mi történt? — Nem tudja? — Messze vidékről jövök, s három nap óta hírlapot sem láttam. — Hát Bécsben forradalom. — És itt? — Itt csak lárma és nyugtalanság. Hát ki ellen is lehetne itt fordulni? — Ezzel köszönt, s visszasietett csapatához. Megkettőztettem lépteimet, s egyszerre a Pilvaxban termettem. ... Egyszerre dörgő „éljen!” rengeti meg a falakat, s a hátulsó ajtón átszellemült kifejezéssel belép: Petőfi, Jókai, Irányi, Irinyi József s vagy három-négy új alak. Üdvözletekre siettem. — Na jó, hogy megjöttél, mondták, éppen ideje. Aztán megismertettek az új alakokkal: Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert; mindhárom az első ifjúság hajnalán, pelyhedző által s lelkesült szemekkel csatlakoztak a vezetőkhöz. Most már én is a törzshöz tartoztam, anélkül, hogy tudnám, mit és hova szándékoznak. De hát én föltétlenül megbíztam barátaimban, s vakon követtem, követtem volna még akkor is, ha egyenesen a halál torkába rohannak. Az utcára léptünk. Petőfi és Irinyi iratot mutatott fel az éljenző sokaságnak, e szóval: — Előre! Havazott, sűrű esővel keverve. Megindultunk a Hatvani utca felé. A sokaság folytonosan dörgé. ..Éljen a szabadság! Éljen az egyenlőség! Éljen Kossuth!” HATALA PÉTER: Az egyetemi épület térre néző részének harmadik emeletén 1848-ban a bölcsészeti kar tantermei voltak, de azoknak ablakai nem az utcára, hanem az udvarra nyíltak. Az utcára a folyosó ablakaiból lehetett letekinteni. Én akkor bölcsészhallgató voltam, s két öreg tanárunk: Verney, a bölcsészet tanára és Wolfstein, a mathézis tanára tartott előadást. Ez utóbbi volt a tanteremben; a táblán bevégezte, úgy tíz óra felé a feladványt, s azt épen valamelyikünknek utána kellett volna elmondani, midőn a tér felől óriási zsibongás hallatszott fel hozzánk. „Nézzék meg, mi az!” — szólt a tanár. Kisiettünk a folyosóra, s onnan letekintve a térre, láttuk, hogy az tele van úri néppel, csupa cilinder magas lőtt felénk . . . „Baj van!” — mondá a tanár, s kiment a teremből. Mindannyian a folyosóra tódultunk, s az ablakokból, mint miami magas páholyból néztük az alattunk feketedő sok cilindert. A jogászok tantermei az első és a második emeleten voltak, legnagyobb részük lement a térre, s így történt, hogy a tér teljesen megtelt úri közönséggel. Hozzánk a harmadik emeletre csak az éljenzés, a zsibongás hallatszott fel. Sokan lesiettek a térre, de többen jónak láttuk maradni, s a magasból nézni a lent történendőket. Mi lesz a sok, a nagy éljenzésnek vége? . . . Kinek szól a sok éljenzés ? . . . Egyszerre csak feltűnik a hullámzó közönségből, mint Neptun a hullámhegyeken, egy sovány, fiatal alak: Petőfi Sándor ... Felemelték magasra ... Éljen Petőfi Sándor! — kiáltottuk mi az ablakokból... Csend! — Halljuk! —kiáltották odalenn. És csend lett. Petőfi röviden elmondta a gyülekezés célját, elmondotta, hogy mit kíván a magyar nemzet, elmondta a tizenkét pontot. Aztán nagy lelkesedéssel elszavalta a Nemzeti dalt, a Talpra Magyart. Hatalmas szavalás volt ez, a dal hat szakaszának utolsó verseit: A magyarok istenére esküszünk. . . Esküszünk . .. Hogy rabok tovább nem leszünk ... mindannyiszor az egész tér visszhangoztatta. Hatszor... és ezer torokból hangzó iszonyú esküdözés. Talán egy óra Degré Alajos Vasvári Pál Ötezres tömeg a Länderer és Heckenast nyomda előtt ORSZÁG-VILÁG ■ 2