Ország-Világ, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-10 / 32. szám

irtok életéből terek Mindenesetre ennyiben ma­radtunk. Reggel azután sokan megint együtt voltunk, s ismét közösen tanácskoztunk a betörési cso­port tagjaival. Érdeklődéssel hallgatták a tűzharcok részle­tes történetét, s ők is elmond­ták, meddig jutottak a nyomo­zásban. — Eddig négy betörőcsoportot lepleztünk le, az egyik tizenhét betörést ismert be — lelkesed­tek. — Igaz, hogy a bubifrizu­­rás és bandája nincs köztük. — De legalább nekik köszön­hetjük ... — jegyezte meg Rónai Zoltán. — Pontosabban: nekik is... — Jó, hogy pontosítottál, hi­szen mi is ott voltunk — vigasz­talódtak meg a szakcsoport tag­jai. Azt is megtudtuk tőlük, hogy elfogtak egy orgazdát, akinél az egyik textilüzletből lopott hol­mit találtak. — Hogy bukkantatok a nyo­mára? — Sajnos kerülő úton. Az egyik betörőbanda orgazdája­ként ismertük meg, s a házkuta­tás során foglaltunk le a bubi­­frizurások által szajrézott szöve­tet. — A bandáról mit tud? — Sajnos, semmit... leg­alábbis egyetlen szót sem sike­rült eddig kihúzni belőle. Egy férfiról beszél, aki átadta neki a szövetet, s még személyleírást is adott róla, de persze semmi mást nem tud az ipséről... Persze hi­szi, aki akarja. Mindenesetre mi most bennetek bízunk: ti már kétszer szemtől szembe találkoz­tatok velük... harmadszorra biztosan sikeretek lesz. — Kösz. De utána a kihallga­táson mi is szeretnénk itt len­ni — kérték az R-esek. — Nélkületek el sem kezd­jük! — válaszolták a betörésnek. Ebben maradtunk. Így köszöntött ránk 1946 mikulás estéje — folytatja Csobai Endre. Aznap Rónai Zoltán és az én parancsnokságom alatt kezdte meg a járőrszolgálatát két vipo­­nunk, a harmadik kocsi személy­zete Fóti Bandi parancsnoksága alatt készenlétben várakozott a főkapitányságon. Valahogy úgy jött ki a lépés — egészen pontosan: néhány ve­rekedőt szállítottunk be —, hogy egyszerre két gépkocsink állt a kapu előtt éjféltájban. Akkor érkezett a riasztás a központi ügyelettől: — Az Király utcából telefonál­tak ... Működnek a redőnyös gengszterek! Az lett volna a természetes, hogy mi induljunk, de Fóti Ban­di felpattant: — Ugye mi mehetünk? — Természetesen! — hagyta jóvá Erős Dénes, s Fótiék járőre elviharzott. Még le sem érhettek a lépcsőn, amikor Erős Dénes nekem is pa­rancsot adott: — Csabai bajtárs ... menjetek utánuk, segítsetek! — Értettem — kaptam el a szót, s a csoporttal együtt felpat­tantunk mi is a viponunkra. A Király utca nem volt mesz­­sze a kapitányságtól, de Fótiék mégis nagy előnyt szereztek ... Mire odaértünk, sem őket, sem a redőnyhúzókat nem találtuk. Egy pillanatig tanácstalanul álltunk, amikor az egyik ablakból lekia­báltak : — A körút felé mentek! — Kösz! — kiáltottam, s na­gyot zöttyentem az ülésre, mert derék sofőrünk se szó, se beszéd beindította a motort. Iszonyatos sebességgel vágtattunk tovább. Amikor a Liszt Ferenc térhez értünk — lövéssorozatot hallot­tunk az Andrássy út felől. — Arra lehetnek — intettem, s szinte két keréken fordultunk ki a mai Népköztársaság útjára. Itt már azonnal észrevettük az előttünk pár száz méterrel szá­guldó két kocsit. — Gázt! — kiabáltam, pedig tudtam, hogy már igazán nem le­het többet kihozni ebből a kocsi­ból. A távolság nem is fogyott közöttünk... elölről pedig új meg új sortüzek hangja hallat­szott. A két — egymásra lövöldö­ző — kocsi után vágtattunk a Paulay Ede utcába, azután a Károly körúton át a Múzeum körútra... És akkor láttuk, hogy Fótiék viponja hirtelen fékez, a járda mellé áll... — Valami baj van! — szaladt ki a számon, s gépkocsivezetőnk csodákat művelt. Egy percen be­lül odaálltunk melléjük. Az ülés­re dőlve, véresen ült benne a parancsnok. — Azonnal vigyétek kórházba, mi folytatjuk az üldözést! — szóltam át, s már vágtattunk is tovább. Valamennyien tüzelésre kész fegyverekkel lestük az­­ alkal­mat, hogy megfizessünk Fóti Bandiért. Fogalmunk sem volt róla, hogy milyen súlyos a sérü­lése, csak az járt a fejemben, amit Bandi nekünk mondott: „az élete árán is” ... meg az, hogy el kell kapni a rendőrökre lövő banditákat. Sikerült is a nyomukban ma­radni, s egyszerre négy géppisz­tolyból tüzeltünk a dzsipre. A dzsipből azonnal viszonoz­ták a tüzelést: csak úgy zengtek az utcák a lövöldözés zajától. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy a nyomunkban van a másik vipon. Közben a dzsip az Üllői út felé vette az irányt, mögötte viszont rátapadva ott haladtunk mi is ... Csak arra vigyáztunk, hogy ne nyújtsunk jó célpontot, lehajol­va, oldalról igyekeztünk tüzelni. A Nagyvárad térnél azután sike­rült egérutat nyerniük. Itt értek be Fótiék. Pontosab­ban a parancsnok nélküli járőr­kocsi. A csoport tagjai elmond­ták: Fóti Bandi nem engedte meg, hogy ők vigyék be a kór­házba. Utasította őket: — Álljatok meg, kiszállok, ti folytassátok az üldözést. — Hová ment? — Azt mondta: nem nagyon sérült és nincs messze a Rókus. — Akkor most gyerünk oda. A Rókusba sehogysem akartak beengedni. Azt mondták: Fóti bajtárs a műtőben van. Mi azonnal telefonáltunk a központi ügyeletre, s azután ott maradtunk, vártuk a híreket a műtétről. — Nem veszélyes — lépett ki végül nyugodtan az osztály fő­orvosa. — Most már nem lesz semmi baj. Hogy közben mi történt, azt magától a sérülttől tudjuk. Ak­kor felépülése után elmesélte nekünk, később le is írta sebesü­lésének és kórházba kerülésének történetét. Ez utóbbiból idézzünk, Fóti An­dor könyvéből: „ ... elindultam — gyalogosan a Rókus-kórház felé. A városban néma csend uralkodott, csak tá­volról hallatszott munkatársaim fegyvereinek hangja. A nagy csend most szörnyen nyomasztó volt. Minden lépésnél gyengébb lettem, végül már vánszorogni is alig bírtam. ,Még harminc lépésr­e biztattam magamat, de a tá­volság nem akart fogyni Ezt a néhány métert hosszú-hosszú ne­gyedóra alatt tettem meg, úgy zuhantam be a Rókus-kórházi ambulanciára. Olyan szeretettel fogadtak, hogy ha most, évtize­dek múltán visszagondolok rá­juk, ma is egészen elérzékenyü­­lök. Azonnal röntgenre vittek, megtalálták a testemben levő lövedéket. Telefonon értesítet­ték a sebészeti osztály főorvosát. Meghallgatta a tájékoztatást, in­tézkedett, készítsék elő a műtőt, azonnal bejön, személyesen kí­ván megoperálni. .. Azt hiszem, nagyon gyorsan hatott a nekem adott altató, mert még ahhoz sem volt erőm, hogy háromig számoljak. Lázásomban mindegy­re a fölém hajló arcokat láttam, és ha nem is voltam ébren, még­is pontosan tudtam, mit tesznek velem. A hátamon megnyitották a sebet, és a lövedéket kiemel­ték ... Később még gratuláltak is: nagy szerencsém volt a lö­vedékkel. Mielőtt ugyanis meg­sebesített volna, a gépkocsi egyik fém alkatrészének is nekiütkö­zött, így némileg elvesztette az erejét, ezért nem hatolt át a tes­temen. Hiszen ha áthatolt vol­na .. . azt hiszem, ezt a vissza­emlékezést sem lenne módom papírra vetni.” Bár már ismertem ezt a tör­ténetet, amikor húsz év múlva megjelent a Lobogóban — az­után a cikksorozatot közlő első kötetben, a Kelepcében az alvi­lág címűben — mégis belém borzongatott: valóban nagyon kevésen múlt Fóti Bandi élete. A redőnyhúzó gengszterek — igazi gengszter módra jártak el. Erről beszélgettünk a kórház­ban, míg a műtétről a híreket vártuk, s azután, amikor Bandit meglátogattuk. Nagy vendégjárás volt az ágy­nál. Másnap felkereste a sérültet Münnich Ferenc főkapitány, a mi Feri bácsink is. A járőrkocsi személyzete pedig az összetört csokoládémikulás helyett — egész sereg csokifigurával lepte meg a kórházi ágyhoz látogató­ba érkező családot, Bandi fele­ségét és a két kis­gyerekét. A rendőrnyomozó sérülése­­ felbolygatta az egész fővárost: a lapok is egyre cikkeztek a köz­­biztonság javításának elodázha­tatlan feladatáról, s megmozdult a társadalom is. A csepeli meló­sok felajánlották: biztonságosab­bá teszik járőrkocsijainkat. A felajánlást nagyon hamar tett követte: egy lelőtt amerikai repülőgép páncélzatát felhasz­nálva elkészítették a motorházat védő páncélt, s páncéllemez védte ezután az üléseket oldal­ról is. A szélvédő elé pedig — tö­résekkel a géppisztolynak — fel­húzható páncéllemezt szereltek. Valóságos páncélautóink lettek. Már egy ilyenben ült újra a gépkocsivezető mellé a karácso­nyi ünnepek idején Fóti Bandi barátunk. És még be sem köszöntött az új év, amikor ismét találkozha­tott a bubifrizurás bandájával. A redőnyhúzó gengszterek a Komnenov-féle üzletet akarták kirabolni, amikor meglepte őket az R-csoport két gépkocsija. Az egyik kocsi parancsnoka a beteg­ségéből félig-meddig felépült Fó­ti Bandi volt. A két kocsi sze­mélyzete két oldalról fogták­ kísmeli a banditákat, s a fejük fölé való­­­ágos tűzfüggönyt vontak. Az­után rájuk támadtak,é s közel­harcban győzték le őket. Fóti Bandi teljesítette ígére­tét. (Következik: Postarablók nyomában) Dr. Münnich Ferenc altábornagy, Budapest rendőrfőkapitánya a sebesülést követő napon felkereste Fóti Andort betegágyánál , ország-világ.

Next