Ország-Világ, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-06-13 / 24. szám

Az iráni fővárosba zömmel ilyen jellegű „diplomáciai csomagok” indultak Svájcból: szuperórák és ékszerek, Ferrari és Maserati sportkocsik, különleges dán bútorok és így tovább. Hivatali íróasztalom felett a császári pár képe függött. Az uralkodó jóképű volt, a csá­szárné szép, mi kell egy fiatal lánynak még? Csakhogy ez a fiatal lány Svájcban nőtt fel és ahogy telt az idő, úgy kellett rádöbben­nem, hogy az én hazámban igencsak furcsa, néha rabszolgai alávetettséget tükröző álla­potok uralkodnak. Elmondom élményemet a Savak-ezredessel. A titkosszolgálatnak ez a főtisztje befu­tott a követségre és közölte, hogy őfelségeik szokásos sí-vakációjukat a svájci St. Moritz­­ban töltik, mi pedig „tegyük meg a megfe­lelő előkészületeket”. — Természetesen, ezredes úr — feleltem én naivul. — Láthatnám a Felségek utazási tervét? — Micsodát? — förmedt rám a Savak-fő­­nök. — Ön tréfál! Akkor még nem tudtam, hogy ezt még ná­lam sokkal beavatottabb személyiségek sem kaphatták meg. Az ezredes utasított, hozzam össze a svájci szövetségi rendőrség illetéke­seivel, hogy „megbeszéljék a részleteket”. Álmomban ne jöjjön elő ez a tolmácsolás. Az ezredes, aki persze nem beszélt németül, min­den alkalommal elmondta az uralkodó egész címtárát (a Császári Felsége, a Királyok Ki­rálya, az Árják Fényessége stb.). Én ilyenkor egyszerűen azt mondtam: őfelsége, a sah­ elő diplomatatáskájából egy másik listát — azoknak a Svájcban élő irániaknak a név­sora, akiket erre az időre „el kell távolítani.’’ — Mondja meg az ezredes úrnak — mond­ta félreérthetetlen undorral a svájci főrendőr —, hogy ebben az országban ezek meglehe­tősen nehezen teljesíthető kívánságok. De meglátom, mit tehetek .. . Főnököm, a nagykövet ekkor mindössze két hete volt Svájcban. Előtte az udvar szertar­tásmestereként működött, jól tudta, mit je­lentene, ha valami — bármi — nem a sah vagy éppen a Savak kívánsága szerint ala­kulna. Aztán egymást követték az Iránból érkező különrepülőgépek. Az egyik a sahbani (császárné) ruhatárát(!) hozta, a másikon két arabs telivér érkezett!!), ha őfelségeiknek netán a hóban lovagolni támad kedve. A kö­vetségnek a harmadik géppel volt a legtöbb baja, emiatt kaptuk a svájciaktól a legtöbb telefont. Ezen a gépen egy egész arzenált helyeztek el, mint kiderült, a biztonsági sze­mélyzet fegyverzetét. Ezt a gépet bizony a svájciak vissza akar­ták küldeni. A nagykövet tudta, ha ez meg­történik, ő már nem is nagykövet. Nagynehe­­zen a külügyminisztérium közreműködésével ezt az engedélyt is megszereztem. Végre be­futott a magas vendégeket hozó gép is. Udvari bolond A svájci protokollfőnök üdvözölte a császári párt, a nagykövet kezet csókolt a sahnak és feleségének, majd visszalépett mellém. Izga­tottam kérdeztem tőle, ki az a három úr az uralkodó mellett. — Az egyik — hangzott a válasz — az ud­vari miniszter, a másik az udvari főorvos, a harmadik, az a mókás zömök pedig az udvari bolond. — Hogyan? — kérdeztem. — Udvari bo­lond? A huszadik század végén? A sah és udvara — Igen. Miért? Őfelsége hajlamos a dep­resszióra és ez az ember sok viccet tud .. . ... Hajnal öt óra, felberreg szobámban a telefon. Ilyenkor? — Nézze csak, Minou — hallatszott a nagy­követ rémült hangja. — A sahnak kellene egy bizonyos kortizonos kenőcs, valami bőr­allergiája van. — Most? — tört ki belőlem, de nem foly­tathattam. — Igen, most! Hát nem érti, milyen fon­tos? Az éjjeli ügyeleteken nem volt a megadott kenőcs. Nyitáskor ott álltam a legnagyobb gyógyszertár előtt — nem hallottak róla. Este kilenckor(!) derült ki, hogy a kenőcsöt Angliában gyártják, de a közeli NSZK-ban akad még ugyanolyan hatóanyagú. — És a neve is ez? — kérdezte krétafehér arccal a nagykövet. — Nem a neve más, de . .. — Csak az a név jöhet számításba — mondta a főnököm. — A sah csak azt kap­hatja, amit kért. A követség futárja repülőre ült és még az­nap visszatért — húsz tubus kenőccsel az uralkodó számára... Zürichből kocsi szá­guldott vele St. Moritzba. A nagykövet megnyugodott, de nyugalma nem tartott sokáig. Davala herceg, a sah ba­rátja, az iráni kaviárexport haszonélvezője lebukott: svájci villájában nagy mennyiségű ópiumot talált a rendőrség. A nagykövetség tette le érte a sok millió svájci frank óvadé­kot, de a lapokba így is bekerült az ügy, és a sah megharagudott. Nem a hercegre, ha­nem a nagykövetre, amiért nem tudta eltus­solni az ügyet. Amitől félt, bekövetkezett, mennie kellett. Utódja, új főnököm, a Savak egyik magas rangú tisztje lett. Asraf hercegnő, aki felpofozta a sahbanit :arab Diba császárné (jobbról) rezet fog a naplóíróval A Villa Suvretta St. Moritzban Az ezredes két listája A sahot — mondta a svájcinak az ezredes — negyven!!) személy kíséri majd, közülük hu­szonöt!!) az iráni biztonsági ember. Foglalják le a zürichi Grand Hotel Volder két teljes emeletét. Itt van — folytatta a Savak-tiszt — azoknak a listája, akiknek svájci beutazását a sah tartózkodása alatt a svájci hatóságok­nak meg kell akadályozniok. Ez pedig — vett Be a Villa Suvrettában Ez az új főnök szerezte meg nekem későbbi állásomat, a sahbanu külföldi levelezésének irányítását. Amikor értem jött a Rolls-Royce, hogy Bernből a St. Moritz-i császári reziden­ciába, a Villa Suvrettába vigyen, érdekes él­ményem volt. A bárban, Irán hadügyminisz­tere, udvari orvosa és udvari minisztere tár­saságában gyönyörű szőke nő koccintgatott, fejedelmi fehér nercstólában. Azonnal meg­ismertem: Brigitte Bardot volt. — Mit keres ő itt? — kérdeztem új főnökö­met, aki elmosolyodott. — ő is audienciára vár, mint Maga. Csak nem a sahbaninál, hanem a sahnál... Itt, a Villa Suvrettában ismertem meg kö­zelebbről Farah Dibát, itt közölte velem, hogy amikor hazatérnek Svájcból, én is elhagyom ezt az országot, hogy Teheránban átvegyem külföldi titkárságának vezetését. A császári pár már otthon volt, amikor berni szobám­ban, ezúttal este tizenegy óra felé, megszó­lalt a telefon. A nagykövet volt a vonal má­sik végén. — A sahinsahnak fogfájdalmai vannak és ragaszkodik a svájci fogorvosához. Kerítse elő és intézze el, hogy azonnal utazzék! A doktor anyósa közölte, hogy veje egy tá­voli üdülőhelyen van. Itt 23.45-kor csengett a telefon. A doktor magán kívül volt, de egyáltalán nem a meg­tiszteltetéstől. Olyasmit üvöltött, hogy nem a sah az egyetlen páciense és megél a teheráni honorárium nélkül is. De aztán a csillagászati összeg, az elsőosztályú repülőjegy és egyéb ígéretek hallatára lecsillapodott — és utazott. Mikor kimondta a boldogító igent, éjjeli egy óra volt. Később megtudtam, hogy a szu­per­honoráriumon kívül kapott még egy két­hetes iráni luxusutat és egy felbecsülhetetlen értékű régi perzsaszőnyeget is. De ekkor már azt is tudtam, hogy nem a hazámat szolgálom, hanem egy szűk udvari klikk rigolyáit elégítem ki. (HARMAT) B­ORSzAa-vajto

Next