Ország-Világ, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-13 / 11. szám
). Megértette. Arca elkomolyodott, az előbb még élénk, vidám szemei elszomorodva néztek apámra. Aztán beszélni kezdett. Töredezve, hol orosz, hol magyar, de inkább saját nyelvén. Mi — főként apám tolmácsolásából — megértettük, hogy édesanyja nem él. Egy német légitámadáskor a telitalálat romba döntötte az üzletet, amelyben dolgozott. A romok alól őt is holtan szedték ki. Apja sem él. Évekkel ezelőtt Kijev ostrománál esett el. — Nincs papa ... mama — nézett nagymamára —, csak bábuska ... otthon . .. ő van. Én bábuska jó.. . Háború vége, én menni hozzá. Visz neki virág . . . sok-sok virág. Bábuska szeret sok-sok virág. Úgy szereti a nagyanyját, mint én az enyémet — dobbant meg a szívem. Odamentem hozzá, megöleltem, ő magához szorított. És ettől kezdve én is „beszélgettem” vele. Szaporodtak értelmemben az orosz, az övében pedig a magyar szavak. — Jánoska — szólt egyszer hozzám —, mert nem zongora? Zongoránk abban a szobában volt, ahol most ő lakott, s mióta beköltözött hozzánk, nem zongoráztam. A fekete zongora ott állt a szoba sarkában. Felemeltem a fedelét, leütöttem néhány billentyűt, akkoriban tanultam zongorázni. Iván major karomra tette kezét. Helyet cseréltünk. Leült a kis kerek székre a zongora elé, aztán végigfuttatta ujjait a fehér billentyűkön. Néhány akkord után pillanatra elgondolkozva pihentette meg ujjait a fehér mezőben, aztán játszani kezdett. Csajkovszkij zongoraversenyének hangjai szárnyaltak fel csodálatosan szépen. A konyhába is kihallatszó melódiára nagymamám és édesanyám is bejöttek. * Lassan már közénk tartozónak éreztük, és ő is szinte családtagként viselkedett. Március közepén — apám születésnapján — két nagybátyám, feleségeik s néhány barát volt nálunk vendégségben, és erre az alkalomra én is meghívtam két iskolatársamat. Egészen természetes volt, hogy Iván majort is meghívtuk. Mintha ünnepre készült volna, civil ruhába öltözött. Vacsoránál apám mellett ült és barátságosan váltott egy-egy szót vendégeinkkel, akik elbeszéléseinkből már ismerték őt. — Én szeret magyar tovaris — mondta átmelegedő hangon. — Magyar harosij ... jó ember. Nagyanyám vacsora után a kályha mellé ült, megszokott időtöltésével volt elfoglalva. Stoppolt. A szovjet tiszt hozzálépett. — Ej bábuska, dolgozni... sok dolgozni. Aztán hirtelen támadt gondolattal odajött hozzám, belém karolt. — Jánoska, jöjj ...! Mutat valami! Így mentünk át ketten az ő szobájába. Ott becsukva az ajtót magunk után, szinte súgva mondta: — Psz. Jánoska ... Felöltöz oficer. Jánoska lesz major, meglát bábuska. A szekrényből előszedte tiszti uniformisát, gyerekes örömmel öltöztett át, aztán maga elé bocsátva, kissé hátramaradt, amikor visszamentünk a vendégek közé. Figyelte a hatást. Egyenesen nagyanyámhoz mentem. Sapkához emelt kézzel tisztelegtem neki. Első pillantásra kérdőn nézett rám, aztán hirtelen ismert meg. Levette szemüvegét, úgy nézegetett, magához ölelt. — Janikám, de szép kis katona vagy. Mindenki felénk fordult, vidáman tapsolva. Iván major ragyogó arccal állt köztünk, örült a meglepetés sikerének. — Jánoska major — mondta aztán, s felemelve poharát mindenkivel sorra koccintott. Egész lefekvésig az őrnagyi egyenruhában maradtam, ami bizony eléggé lötyögött rajtam, de érdekes volt nekem, sőt a vendégeknek is. * Egy hét múlva az egyik délután egy szovjet katona csengetett be hozzánk. Amikor apám ajtót nyitott, tiszta magyarsággal szólalt meg. Nyilván tolmács volt a parancsnokságon. — Az őrnagy elvtárstól hozok üzenetet. Nem volt már ideje hazajönni. A repülőgép talán már el is indult vele. — Elrepült? — kérdezte apám. — El. Alkalmi repülőn rövid szabadságra ment. — A nagyanyjához — bábuskához — szakadt fel az öröm szava nagyanyám ajkán, aztán még mosolyogva tette hozzá. — Viszi neki sok-sok virág ... bábuskának. Alig telt el egy hét, Iván major visszaérkezett. Nagyanyám örömmel nyitott ajtót csengetésére. — Volt a bábuskánál? — kérdezte, amikor benn a szobában leültünk. Nem felelt, csak maga elé nézve, komor arccal intett fejével, hogy igen, volt. — Vitt neki sok-sok virágot .. ? Iván major továbbra is maga elé meredve hallgatott. Arca feltűnően fáradt, szomorú volt, amikor alig hallhatóan megszólalt: — Vinni igen ... temető vinni bábuskának... Döbbent, néma csend nehezedett ránk. Nem tudtuk vigasztalni. De nem is kellett. Erőt vett magán. Folyékonyan, orosz nyelven beszélt apámhoz, aki aztán elmondta nekünk magyarul, hogy Iván major táviratot kapott hazulról: nagyanyja súlyos beteg, és ő egy éppen induló repülővel ment haza, hogy még láthassa, beszélhessen vele. De már csak utolsó útjára, a temetőbe kísérhette el nagyanyját, aki családjából — a háború zivatarában — egyedül megmaradt neki. És most már az sincs ... Nem sok idő — talán egy hét — múlva aztán búcsúznunk kellett Iván majortól. Az egyik délelőtt szokatlan időben jött „haza”. Gyorsan elmondott szavakkal közölte, hogy tovább mennek. — Hová .. . Merre ... ? — kérdeztük szorongva, mert talán megértettük, hogy örökre elmegy tőlünk. Április tizedike volt, hazánk már egy hete teljesen felszabadult, tehát még távolabbra, Nyugatra vezényelték. Ott még dúlt a háború. — Hová .. . merre? — néztem fel rá, vártam válaszát. — Messze ... Berlin — simogatta meg fejem, aztán apámhoz fordulva elmondta, hogy a háború csak Berlin elfoglalásával érhet véget, addig még tovább kell harcolni. Iván major elment. Elment olyan gyorsan, amilyen váratlanul először bekopogtatott hozzánk. És mi soha többet nem hallottunk róla. Gaál János váltogatta egymást egyre gyorsabban. Mind szörnyűbb híreket hallattunk a nyilasok rémtetteiről, a hozzátartozók elhurcolásáról. Naponta ismétlődtek a légiriadók, melyek alatt most már munkaszolgálatos nem mehetett le az óvóhelyre. És amikor már távolról hallani lehetett néha a szovjet ágyúk hangját, akkor hirtelen elhurcoltak. Hajnali három óra körül, erős őrizet mellett indították a századot a még néptelen, sötét utcákon. Irány az Attila út, az Erzsébet-hídon át Pestre. A Belvárosban, az Irányi, Veres Pálné utcák táján félórás megállás, az őrök egy részét lecserélték. Itt még szökési lehetőség is adódott: néhányan az utcai üzletek félig lehúzott redőnyei mögé bújtak. Mindenkiben idegtépő volt a feszültség: szökni vagy továbbmenni? De mit ér a szökés, igazolványok nélkül, amikor a városban dühöng a nyilas rémuralom? Józsefvárosi pályaudvar. Hetvenötünket préselték egy-egy vagonba. A négy nap alatt kétszer nyitották az ajtókat. A második napon beordított a csendőr: órákat, gyűrűket, zsebkéseket a vagonajtó elé tett pokrócra kidobni! Utána motozás lesz, akinél ilyet találnak, agyonlövés helyben! így sikerült a megfélemlített embereket ezen tárgyaiktól is megfosztani ... A harmadik napon rövid ideig levegőzhettünk. A negyedik nap délután kinyitották a vagonajtót, kitereltek. Másnap kiderült, hogy Pozsony közelében, egy Engerau — Pozsonyligetújfalu — nevű helységben vagyunk. Feladatunk: széles árkok, tankcsapdák ásása, melyek majd megadályozzák a közelgő szovjet harckocsik előrenyomulását! Az élelem: reggel és este egyegy szelet kenyér, délben egy merőkanál marharépaleves. Három heti kényszermunka után véglegessé vált az elhatározás: bármi legyen is az ára, innen meg kell szökni. Egyik régebbi szerelőtársammal megbeszéltük: másnap reggel legfontosabb holminkat kihozzuk magunkkal, és este ott maradunk az erdőben. Másnap a társam nem merte vállalni a szökést, így este egyedül rejtőztem el az erdőben, vártam a század elvonulását és a sötétséget. Azután az erdőn keresztül nekiindultam abba az irányba, amerre a magyar határt sejtettem. Távolról sokszor hallatszott az őrkutyák ugatása. Óriási szerencsére egész éjjel senki nem fedezett fel. Hajnalban előbukkant az országút és nemsokára egy helységtábla : Rajka. Ez a nap számomra, szinte csodával határos szerencsés események láncolata. Az országutakon óriási katonai teherautóforgalom volt, sokadmagammal felkéredzkedtem egy autóra. Aztán autóról autóra kapaszkodva sikerült Pestre eljutni. Méghozzá mindenféle igazoltatás nélkül (amely alighanem mindennek a végét jelentette volna, hiszen az utazást igazoló semmiféle iratom nem volt). Pesten a teherutóról leugorva az volt a nagy kérdés: most hová? A Kazinczy utcába igyekeztem, de döbbenetes meglepetés ért: magas deszkafal zárta el az utcát. A gettó fala. Eszembe jutott apám régebbi munkahelye, ősz Sándor kalaposműhelye valahol a Rottenbiller és a Dohány utcák környékén. Mindig jóindulatú ember volt, hátha tud valamit segíteni. Már sötét este lett, mire megtaláltam és benyitottam. Erőm vége felé járt, alig ismertek meg, azután leültettek, meleg ételt adtak. De a legfontosabb: tudtak róla, hogy a szüleimnek, hamis papírokkal, a gettón kívül sikerült a Nefelejcs utcában valamilyen lakhelyhez jutni. Később nővérem elkísért szüleimhez az egyszobás társbérletbe, a szomszédok előtt pedig mint Erdélyből menekült rokon kellett szerepelnem. 1944. december 24-e volt, Karácsony este. Másnap bezárult a szovjet katonák gyűrűje Budapest körül. De még tizennyolc napi, állandó izgalommal, éhezéssel párosult bujkálás következett, amíg január 12-én megjelent a pinceajtóban az első szovjet katona. Koós Márton Muszosként 1944-ben Az igazolvány, amelyre „véletlenül” víz ömlött... s a származás „kivakaródott". Naiv elképzelés a menekülésről ORSZÁG-VILÁG 19