Ország-Világ, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-13 / 11. szám

). Megértette. Arca elkomolyodott, az előbb még élénk, vidám sze­mei elszomorodva néztek apámra. Aztán beszélni kezdett. Töredez­ve, hol orosz, hol magyar, de inkább saját nyelvén. Mi — fő­ként apám tolmácsolásából — megértettük, hogy édesanyja nem él. Egy német légitámadáskor a telitalálat romba döntötte az üz­letet, amelyben dolgozott. A ro­mok alól őt is holtan szedték ki. Apja sem él. Évekkel ezelőtt Ki­­jev ostrománál esett el. — Nincs papa ... mama — né­zett nagymamára —, csak bábus­­ka ... otthon . .. ő van. Én bábus­­ka jó.. . Háború vége, én menni hozzá. Visz neki virág . . . sok-sok virág. Bábuska szeret sok-sok virág. Úgy szereti a nagyanyját, mint én az enyémet — dobbant meg a szívem. Odamentem hozzá, meg­öleltem, ő magához szorított. És ettől kezdve én is „beszélgettem” vele. Szaporodtak értelmemben az orosz, az övében pedig a ma­gyar szavak. — Jánoska — szólt egyszer hozzám —, mert nem zongora? Zongoránk abban a szobában volt, ahol most ő lakott, s mióta beköltözött hozzánk, nem zongo­ráztam. A fekete zongora ott állt a szoba sarkában. Felemeltem a fedelét, leütöttem néhány billen­tyűt, akkoriban tanultam zongo­rázni. Iván major karomra tette ke­zét. Helyet cseréltünk. Leült a kis kerek székre a zongora elé, aztán végigfuttatta ujjait a fehér bil­lentyűkön. Néhány akkord után pillanatra elgondolkozva pihen­tette meg ujjait a fehér mezőben, aztán játszani kezdett. Csajkovsz­kij zongoraversenyének hangjai szárnyaltak fel csodálatosan szé­pen. A konyhába is kihallatszó melódiára nagymamám és édes­anyám is bejöttek. * Lassan már közénk tartozónak éreztük, és ő is szinte családtag­ként viselkedett. Március köze­pén — apám születésnapján — két nagybátyám, feleségeik s né­hány barát volt nálunk vendég­ségben, és erre az alkalomra én is meghívtam két iskolatársamat. Egészen természetes volt, hogy Iván majort is meghívtuk. Mint­ha ünnepre készült volna, civil ruhába öltözött. Vacsoránál apám mellett ült és barátságosan vál­tott egy-egy szót vendégeinkkel, akik elbeszéléseinkből már ismer­ték őt. — Én szeret magyar tovaris — mondta átmelegedő hangon. — Magyar harosij ... jó ember. Nagyanyám vacsora után a kályha mellé ült, megszokott idő­töltésével volt elfoglalva. Stop­polt. A szovjet tiszt hozzálépett. — Ej bábuska, dolgozni... sok dolgozni. Aztán hirtelen támadt gondo­lattal odajött hozzám, belém ka­rolt. — Jánoska, jöjj ...! Mutat va­lami! Így mentünk át ketten az ő szo­bájába. Ott becsukva az ajtót ma­gunk után, szinte súgva mondta: — Psz. Jánoska ... Felöltöz oficer. Jánoska lesz major, meg­lát bábuska. A szekrényből előszedte tiszti uniformisát, gyerekes örömmel öltöztett át, aztán maga elé bo­csátva, kissé hátramaradt, amikor visszamentünk a vendégek közé. Figyelte a hatást. Egyenesen nagyanyámhoz men­tem. Sapkához emelt kézzel tisz­telegtem neki. Első pillantásra kérdőn nézett rám, aztán hirtelen ismert meg. Levette szemüvegét, úgy nézegetett, magához ölelt. — Janikám, de szép kis katona vagy. Mindenki felénk fordult, vidá­man tapsolva. Iván major ragyo­gó arccal állt köztünk, örült a meglepetés sikerének. — Jánoska major — mondta aztán, s felemelve poharát min­denkivel sorra koccintott. Egész lefekvésig az őrnagyi egyenruhában maradtam, ami bi­zony eléggé lötyögött rajtam, de érdekes volt nekem, sőt a vendé­geknek is. * Egy hét múlva az egyik délután egy szovjet katona csengetett be hozzánk. Amikor apám ajtót nyi­tott, tiszta magyarsággal szólalt meg. Nyilván tolmács volt a pa­rancsnokságon. — Az őrnagy elvtárstól hozok üzenetet. Nem volt már ideje ha­zajönni. A repülőgép talán már el is indult vele. — Elrepült? — kérdezte apám. — El. Alkalmi repülőn rövid szabadságra ment. — A nagyanyjához — bábuská­­hoz — szakadt fel az öröm szava nagyanyám ajkán, aztán még mo­solyogva tette hozzá. — Viszi ne­ki sok-sok virág ... bábuskának. Alig telt el egy hét, Iván ma­jor visszaérkezett. Nagyanyám örömmel nyitott ajtót csengetésére. — Volt a bábuskánál? — kér­dezte, amikor benn a szobában leültünk. Nem felelt, csak maga elé nézve, komor arccal intett fe­jével, hogy igen, volt. — Vitt neki sok-sok virá­got .. ? Iván major továbbra is maga elé meredve hallgatott. Arca fel­tűnően fáradt, szomorú volt, ami­kor alig hallhatóan megszólalt: — Vinni igen ... temető vinni bábuskának... Döbbent, néma csend neheze­dett ránk. Nem tudtuk vigasztal­ni. De nem is kellett. Erőt vett magán. Folyékonyan, orosz nyel­ven beszélt apámhoz, aki aztán elmondta nekünk magyarul, hogy Iván major táviratot kapott ha­zulról: nagyanyja súlyos beteg, és ő egy éppen induló repülővel ment haza, hogy még láthassa, beszélhessen vele. De már csak utolsó útjára, a temetőbe kísér­hette el nagyanyját, aki család­jából — a háború zivatarában — egyedül megmaradt neki. És most már az sincs ... Nem sok idő — talán egy hét — múlva aztán búcsúznunk kellett Iván majortól. Az egyik délelőtt szokatlan időben jött „haza”. Gyorsan elmondott szavakkal kö­zölte, hogy tovább mennek. — Hová .. . Merre ... ? — kér­deztük szorongva, mert talán megértettük, hogy örökre elmegy tőlünk. Április tizedike volt, ha­zánk már egy hete teljesen fel­szabadult, tehát még távolabbra, Nyugatra vezényelték. Ott még dúlt a háború. — Hová .. . merre? — néztem fel rá, vártam válaszát. — Messze ... Berlin — simo­gatta meg fejem, aztán apámhoz fordulva elmondta, hogy a hábo­rú csak Berlin elfoglalásával ér­het véget, addig még tovább kell harcolni. Iván major elment. Elment olyan gyorsan, amilyen váratla­nul először bekopogtatott hoz­zánk. És mi soha többet nem hallottunk róla. Gaál János váltogatta egymást egyre gyorsab­ban. Mind szörnyűbb híreket hal­lattunk a nyilasok rémtetteiről, a hozzátartozók elhurcolásáról. Naponta ismétlődtek a légiriadók, melyek alatt most már munka­szolgálatos nem mehetett le az óvóhelyre. És amikor már távolról hallani lehetett néha a szovjet ágyúk hangját, akkor hirtelen elhurcol­tak. Hajnali három óra körül, erős őrizet mellett indították a száza­dot a még néptelen, sötét utcá­kon. Irány az Attila út, az Er­­zsébet-hídon át Pestre. A Belvá­rosban, az Irányi, Veres Pálné utcák táján félórás megállás, az őrök egy részét lecserélték. Itt még szökési lehetőség is adódott: néhányan az utcai üzle­tek félig lehúzott redőnyei mögé bújtak. Mindenkiben idegtépő volt a feszültség: szökni vagy tovább­menni? De mit ér a szökés, iga­zolványok nélkül, amikor a vá­rosban dühöng a nyilas rémura­lom? Józsefvárosi pályaudvar. Het­venötünket préselték egy-egy va­gonba. A négy nap alatt kétszer nyi­tották az ajtókat. A második na­pon beordított a csendőr: órákat, gyűrűket, zsebkéseket a vagon­ajtó elé tett pokrócra kidobni! Utána motozás lesz, akinél ilyet találnak, agyonlövés helyben! így sikerült a megfélemlített embere­ket ezen tárgyaiktól is megfosz­tani ... A harmadik napon rövid ideig levegőzhettünk. A negyedik nap délután kinyi­tották a vagonajtót, kitereltek. Másnap kiderült, hogy Pozsony közelében, egy Engerau — Po­­zsonyligetújfalu — nevű helység­ben vagyunk. Feladatunk: széles árkok, tankcsapdák ásása, melyek majd megadályozzák a közelgő szovjet harckocsik előrenyomulá­sát! Az élelem: reggel és este egy­­egy szelet kenyér, délben egy me­rőkanál marharépaleves. Három heti kényszermunka után végle­gessé vált az elhatározás: bármi legyen is az ára, innen meg kell szökni. Egyik régebbi szerelőtársammal megbeszéltük: másnap reggel leg­fontosabb holminkat kihozzuk magunkkal, és este ott maradunk az erdőben. Másnap a társam nem merte vállalni a szökést, így este egyedül rejtőztem el az erdőben, vártam a század el­vonulását és a sötétséget. Azután az erdőn keresztül nekiindultam abba az irányba, amerre a ma­gyar határt sejtettem. Távolról sokszor hallatszott az őrkutyák ugatása. Óriási szeren­csére egész éjjel senki nem fede­zett fel. Hajnalban előbukkant az országút és nemsokára egy hely­ségtábla : Rajka. Ez a nap számomra, szinte cso­dával határos szerencsés esemé­nyek láncolata. Az országutakon óriási katonai teherautóforgalom volt, sokadma­gammal felkéredzkedtem egy au­tóra. Aztán autóról autóra ka­paszkodva sikerült Pestre eljut­ni. Méghozzá mindenféle igazol­tatás nélkül (amely alighanem mindennek a végét jelentette vol­na, hiszen az utazást igazoló sem­miféle iratom nem volt). Pesten a teherutóról leugorva az volt a nagy kérdés: most ho­vá? A Kazinczy utcába igyekez­tem, de döbbenetes meglepetés ért: magas deszkafal zárta el az utcát. A gettó fala. Eszembe ju­tott apám régebbi munkahelye, ősz Sándor kalaposműhelye va­lahol a Rottenbiller és a Dohány utcák környékén. Mindig jóindu­latú ember volt, hátha tud va­lamit segíteni. Már sötét este lett, mire meg­találtam és benyitottam. Erőm vé­ge felé járt, alig ismertek meg, azután leültettek, meleg ételt ad­tak. De a legfontosabb: tudtak róla, hogy a szüleimnek, hamis papírokkal, a gettón kívül sike­rült a Nefelejcs utcában valami­lyen lakhelyhez jutni. Később nővérem elkísért szü­leimhez az egyszobás társbérlet­be, a szomszédok előtt pedig mint Erdélyből menekült rokon kellett szerepelnem. 1944. december 24-e volt, Kará­csony este. Másnap bezárult a szovjet ka­tonák gyűrűje Budapest körül. De még tizennyolc napi, állan­dó izgalommal, éhezéssel párosult bujkálás következett, amíg január 12-én megjelent a pinceajtóban az első szovjet katona. Koós Márton Muszosként 1944-ben Az igazolvány, amelyre „véletlenül” víz ömlött... s a származás „kivakaródott". Naiv elképzelés a menekülésről ORSZÁG-VILÁG 1­9

Next