Ország-Világ, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-28 / 35. szám

A SPORT „Az utat egyedül járom, mégis jó tudni, hogy mögöttem állnak emberek..." KOLCZONAY ERNŐ SZERET ÖRÖMET ADNI — Elnézést a késésért, csak néztem a tévében a vízilabda-mérkőzést ... — Látod, ők is hogy jártak. Most biztosan mindenki rájuk húzza a vizeslepedőt... — Ez az „is” mit jelent? — Csakhogy ez nálunk általában így szokott lenni. Ha sikeres, akkor ajnározzák, ha nem, akkor pedig puf neki, ami belefér. — Gondolod, ez csak nálunk van így? — Nem tudom, de például ma kaptam egy levelet egy ismeretlen német sráctól. Nézd meg, mennyi szeretettel és megértéssel ír. Ugyanakkor meg azok közül, akik nemegyszer hajnalig ünnepeltek egy-egy győzelmemet, most Barcelonában, amikor pedig szükségem lett volna, hogy jöjjön oda valaki, hogy gyere öreg, igyunk meg egy pohár sört, és dumáljunk egy kicsit, rám se hederítettek . . . — Idefelé jövet a buszon azon morfondíroztam, hogy vajon milyen nyakatekert ügyeskedéssel próbáljam szóba hozni ezt a bizonyos barcelonai esetet, hogy ne tűnjek tapintatlannak, nehogy érzékeny pontot érintsek, s alig ültünk le beszélgetni, máris másodszor hozod szóba a kint történteket . . . Még mindig ennyire foglalkoztat? — Azt nem mondhatnám, hogy még mindig rágódom rajta. Az első napokban még igen, ám amikor megérkeztünk és mosolyogva várt kint a családom, feleségem, gyerekek, az sok minden görcsöt feloldott bennem: görcsöt, feszültséget. A nehezén tehát túljutottam, csak éppen még mindig sokszor „beugrik” .. . — És ilyenkor igazolást keresel a történtekre, vagy újrajátszod, hogy mit és hogyan kellett volna tenned, vagy csak egyszerűen dühöngsz, hogy hogyan is lehettem ilyen pancser, hogy a döntő küszöbén, 9:5-ös vezetésnél egyetlen találatot nem tudtam bevinni? — Nagyon meglepődnél, ha azt mondanám, hogy egyik sem jellemző? Hogy maga az a tény bánt, hogy nem sikerült nyernem, amikor úgy álltam oda most is hogy nyerni szeretnék, de annak, hogy 9:5-ről veszítettem el a döntőbe jutásért folyó mérkőzést, nem tulajdonítok mit-tudom-énmekkora jelentőséget? — Nagyon meglepődnél, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem lepődnék meg? — Úgy képzelem, hogy akármekkora az előnyöd, a következő találat beviteléhez az ellenfélnek is mindig ugyanannyi esélye van .. . — Sőt, nem is biztos, hogy csak ugyanannyi! Most konkrétan, az ominózus esetben: Boisse, látván, hogy teljesen elmenni látszik a mérkőzés, egy sor olyan megoldással próbálkozott, amivel normális körülmények között, szoros állásnál nem próbálkozik az ember — és sorra bejöttek neki. Veszteni valója nem lévén már, elkezdett hazárdírozni. Olyan megoldások, amelyek tízből egyszer ha sikerülnek, most egymás után ültek. Pillanatok alatt 9:8 lett, és akkor, nem mondom, valóban félni kezdtem, egy kicsit megzavarodtam, ettől kezdve valóban követtem el bosszantó hibákat. Az azonban, amit már hallottam vissza innen-onnan, hogy 9:5 után kiengedtem, ünnepelni kezdtem magamat, nem összpontosítottam úgy, ahogy korábban, nem igaz. Ugyanúgy akartam, ugyanúgy mindent megtettem, csakhogy amíg addig inkább nekem volt kritikus pillanatokban szerencsém, úgy ettől kezdve a francia srácnak lett. — Mindenesetre azért hadd mondjam el, hogy engem is dühített, hogy te, aki tényleg minden tekintetben megérdemelnéd, hogy nyerjél végre egyéniben is egy világbajnokságot, hiszen egy évtizede ott tanyázol a legelső vonalban, és sorozatban nyertél már mindenféle más viadalokat — a küszöbön újból elcsúsztál. Valahogy az igazságérzetem tiltakozott, hogy éppen ez nem sikerült megintcsak neked ... — Ha történetesen holnap valamilyen okból abba akarnám hagyni a versenyzést, meggyőződésem, hogy egy pillanatnyi rossz érzést nem okozna az a tudat, hogy nem sikerült egyéni VB-t nyernem. Nyilvánvaló, hogy jó lett volna, és nyilvánvaló, hogy a jövőben is mindent megteszek, hogy sikerüljön, még azt is megkockáztatom, hogy nem hinném, hogy volna valaki a világon, aki többet tenne a sikerért, jobban akarná a győzelmeket, mint én. Ennek dacára, ha ideig-óráig bosszantanak is a kudarcok, hoszszú távon nem azt tartom számon, hogy mi az ami nem sikerült, hanem annak örülök, azt könyvelem el diadalnak, amit megnyertem, amit sikerült megszereznem. Az én alkatommal, képességeimmel egyáltalán nem az a természetes dolog, hogy sikert sikerre halmozzak. Annak idején, már több, mint tíz éve annak , amikor két és fél éves vívómúlttal a hátam mögött az akkori világverő nagy gárda, Kulcsár, Fenyvesi és a többiek előtt sikerült bajnokságot nyernem, mindenki azt mondta, hogy ez csak egy abszolút szerencsesorozat volt, nem figyelt rám senki, de nem létezik, hogy még egyszer akár a dobogóközelbe kerüljek. Ehhez képest számomra mindenképpen óriási dolog, hogy míg időközben mindenféle fantasztikus tehetségek sora hullott el, én csak évről évre ott vagyok a világ legjobbjai között, gyűjtöttem több, mint tucat érmet világversenyekről, nyertem Világ Kupát, s az utóbbi hét évben egyetlen alkalommal csúsztam csak le a dobogóról. — Mit gondolsz, valóban anynyira antitalentum vagy? — Ha nem is antitalentum, de sok olyan hátrányom van, amit reális megfontolások szerint nemigen lehet párbajtőrben kompenzálni. Legalább egy fejjel kisebb vagyok például a mezőny döntő többségénél, nem is olyan jó a mozgáskészségem, nagyon későn is kezdtem el vívni. Ez valóban nagy hátrány egy olyan mezőnyben, ahol nem hemzsegnek az ideális alkatú, ragyogó mozgáskészségű versenyzők, akik a legjobb korban kezdték a vívást. Nem rovom fel hibájául azoknak, akik anno semmi fantáziát nem láttak bennem, teljes mértékben igazuk volt szakmailag, csupán magyarázni szeretném, hogy az eddigi sikereim miért annyira fontosak számomra. — Afféle önigazolás? — Talán igen. Igen, hogy bebizonyítottam, hogy mindezek dacára is lehet a világ egyik legjobbja valaki, nem egyszer, nem kétszer, hanem nagyon hosszú időn keresztül. — Ha... — Ha ... ha annyira akar, anynyira tud küzdeni, annyira csak a vívásnak él, mint én. — Úgy gondolod, hogy ezekkel tudtad ellensúlyozni a többiek nagyobb tehetségét, rátermettségét? — Ezekkel is, meg egy kis gógyival is. Mert mindezek mellett nekem mindig valahogy túl kellett járnom a többiek eszén, nekem mindig valami egészen extrémet kellett kitalálnom, amivel meglephettem a világot. — Ezek aztán mindig heves vitákat váltottak is ki... — Sőt, szabályváltozásokat is! Ha semmi másban nem, a szabályokban azért feltétlenül nyomot hagyott évtizedes ténykedésem a páston. Először kitaláltam a repülő fless-t, gondoltam, hogy ellenfeleim jóval hosszabb karjait azzal kompenzálhatom, ha szúrótávon kívülről bedobom magam és a levegőből szúrok. Meg is leptem vele a világot, sorra értem el vele a győzelmeket, amíg szabálytalannak nyilvánítva be nem tiltotta a nemzetközi szövetség. Kitaláltam akkor a pattintott fless-t, azaz egy figyelmet elterelő mozdulattal az ellenfél lába előtt a földre szúrtam, az ösztönszerűleg odakapott, erre én a szabadon hagyott testén szinte tetszés szerint helyeztem el a találatot. Ez is ment egy darabig, ezt is betiltották. Ezt követte guggoló helyzetből a csuklószúrás. Ezt betiltani már semmiképpen nem tudták, de az értékelhetőség feltételeit jelentősen módosították. És mindegyik változtatás után voltak, akik elkezdték dörzsölni a kezüket, hogy most aztán végleg leáldozott Kolczonaynak, és lám, mégis mindig elő tudtam jönni valami újjal és talpon maradtam. — Gondolkodtál már azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy a sportágon belül ennyi „kézdörzsölő” van? — Hogy érted ezt? — Hogy is mondjam ...? Hogy azért igencsak vitatott, igencsak szenvedélyeket kiváltó egyéniség vagy, hogy társaid közül is akadnak, akik kifejezetten ellened drukkolnak ... — Talán mert az az ember vagyok, aki mindig is eltökélten járta a maga útját. Mindig mindenkinek megmondtam a véleményemet a szemébe, soha senki előtt nem alázkodtam meg, nem gazsuláltam. Biztos, hogy volt ebből hátrányom is. — Például 1976-ban...? — Például akkor. Vezettem a hazai ranglistát, harmadik helyen álltam a világranglistán, mégis itthon maradtam az olimpiáról, mert nem hajbókoltam senki előtt. Valószínűleg olimpiai aranyak mentek el ezzel, hiszen csapatban is biztos nyerünk, egyéniben is az volt a leggátlástalanabb időszakom, mégsem bántam meg egy pillanatra sem. Egyrészt, mert nem veszítettem el önbecsülésemet, másrészt pedig ha akkor esetleg megtörök, akkor aligha tudnék még mindig ott lenni a legjobbak között. — Nem rossz olyan közegben dolgozni, edzeni, élni, ahol többen ellenségesen tekintenek rád? — Ezzel nem foglalkozom. Elvégzem legjobb meggyőződésem szerint a munkát. Szeressen a családom, szeressenek a barátaim — ez számomra fontos. Ez meg megvan. Van egy csodálatos feleségem, van két gyönyörű gyerekem, van néhány barátom, akikre mindig számíthatok. Több nekem nem kell. — Például nem fura vívni azokkal egy csapatban, akikkel egyébként semmi dolgod az életben? — A csapatban éppen ez a fantasztikus, hogy a közös cél mindig összehozza a legszélsőségesebben különböző embereket is. Abból az 1978-as csapatból, amelyik Hamburgban VB-t nyert, szinte mindenki mindenkivel ádáz viszonyban volt. Az idősebbek már egymással sem jöttek ki, velünk is elég élesen szembenálltak, talán csak Pap Jenővel ketten voltunk meg úgy-ahogy. Mégis, amikor kellett iszonyúan tudtunk küzdeni egymásért, a csapatért, és a sikernek egymás nyakába borulva örültünk valamennyien. Talán egész pályafutásom legszebb élményét jelentette ez az eset. — Nem különös, hogy egy ilyen magának való ember legnagyobb élményét egy ilyen nagy, közös boldogság jelentette? — Lehet, hogy különös... de .. . mégis ... Igen, az utat egyedül járom, mégis jó tudni, hogy mögöttem állnak emberek, akikért talán az egészet csinálom, akiknek örömöt, vagy csak néhány jó pillanatot okozok sikeremmel. Nemcsak a család vagy a barátok, hanem ha odajönnek emberek az utcán, hogy gratuláljanak valami eredményhez, kiintegetnek vadidegenek az ablakokból a lakótelepen, ahol lakunk, amikor egy-egy győzelem után hazamegyek, levelet írnak, biztatnak, sikereket kívánnak... Ez valóban tiszta, őszinte, minden hátsó szándék nélküli öröm ... És az nekem nagyon jó érzés, hogy a magam módján, magam eszközeivel tudok valami ilyesmit adni az embereknek... SZEGŐ ANDRÁS ORSZÁG-VILÁG 125