Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-01 / 1. szám
DR. SZALAI DEZSŐ, a BRFK Közlekedésrendészetének vezetője — Mit várok 1986-tól? Az eddiginél kiegyensúlyozottabb közlekedést. 1985- ben végre hat-nyolc százalékkal kevesebb volt a sérüléses baleset, és ez nagy dolog! Jó lenne, ha 1986-ban tovább folytatódna ez a tendencia. Ha senki nem ülne ittasan a volán mögé, ha az autósok vigyáznának a kijelölt gyalogátkelőhelyeken, ha a gyalogosok is figyelemmel lennének a KRESZ előírásaira, s ha az autósok-gyalogosok tiszteletben tartanák a piros lámpákat... — Jó volna, ha a közlekedők végre megértenék: a szabályokat nem a rendőr kedvéért kell betartani — ez mindenkinek a saját érdeke. Sajnos, erre sokan csak akkor jönnek rá, ha már megtörtént a baj. Egy rendőr számára nincs annál szomorúbb kötelesség, mint valakivel közölni: a hozzátartozóját súlyos vagy halálos baleset érte. — Az utóbbi időben különös rossz szokás harapódzott el az autósok körében. Ha valahol a rendőrök elterelik a forgalmat, mert baleset, forgalmi dugó, vagy egyéb akadály miatt már óriási a torlódás, akkor vagy esetszerűen fittyet hánynak a rendőrre, vagy alkudozni kezdenek. Képtelenek megérteni, hogy értük történik az intézkedés. Erre szomorú példa az első ködös ősz végi napon az M3-on bekövetkezett sorozatütközés. — Jó volna, ha 1986- ban sikerülne a motoros egységünket százfősre bővíteni. Segítségükkel sokkal könnyebben fel tudnánk oldani a forgalmi torlódásokat, és könynyebb lenne visszaszorítani a főváros utcáin mind gyakrabban tapasztalható durva szabálysértéseket. A motoros rendőr könnyebben mozog, mint a járőrautó, s pillanatok alatt ott teremhet, ahol szükség van az intézkedésre. A balesetmentes közlekedés nem valósulhat meg varázsütésre. Ezért mindannyiunknak tenni kell. A rendőröknek éppúgy, mint a közlekedőknek. Nagyon jó kezdeményezése volt a Fővárosi Közlekedésbiztonsági Tanácsnak és a BKV járművezetőinek a múlt évben, hogy bevezették a „mikrofonos” balesetmegelőzést. A járművezetők egy-egy veszélyesebb csomópontnál figyelmeztetik az utasokat a szabályos közlekedésre, az aluljárók fontosságára. Az eredmény máris érezhető: ezeken a pontokon jelentősen csökkent a gyalogosbalesetek száma . Tehát nem várok mást 1986-tól, mint kiegyensúlyozott, biztonságos közlekedést. Ha ez valóra válna, egy csapásra teljesülne egy másik kívánságom is: több lenne a szabadidőm, nyugodtabbak lennének a hétvégéim, s végre többet foglalkozhatnék az unokáimmal ! MOLDOVÁNYI ÁKOS, tévériporter — Magam is megdöbbenek, ahogy számolgatom, hogy Veled, kedves Ezerkilencszáznyolcvanhat, a huszonharmadik évemet kezdem a képernyőn .. . Magunknak, tévéseknek azt kívánom, hogy egy kicsit jobb munkakörülmények között „vihessük be” nézőink otthonába a nagyvilágot. Mégpedig egy biztonságosabb világot! Amelyben egyre több a „genfi pillanat”, s amelyben a csillagok háborúja megmarad fantasztikumnak a mozivásznon. Amelyben kevesebb a terrorizmus és az erőszak, a lávakitörés és az emberrablás, a gyilkos gázszivárgás és az éhen pusztuló afrikai kisgyerekek. Amelyben egyre többször adhatunk hírt rátermett, hozzáértő emberek okos döntéseiről, javuló munkamorálról és -intenzitásról , és egyre kevesebbszer áremelésekről, szélhámosságokról, görbe úton szerzett mesés javakról. Sikert kívánok néhány héten belül megjelenő hatodik könyvemnek, amelynek szép kertek a főszereplői, s melyben azt mondja egyik kedves riportalanyom, Gobbi Hilda: „Nem lehet örökké stresszben élni. Vegyük végre észre, hogy természet vesz körül bennünket, hogy virágoznak a fák, kiáltoznak a madarak. Vigyázzunk rájuk! És egymásra.” Ezt kérem Tőled, kedves Nyolcvanhat... NAGY BANDÓ ANDRÁS, humorista — Új életet kezdeni ? ... Évenként? . . . Képtelenség ! ... Évek óta próbálom ezt a meglévő egyetlen életemet úgy rendezni, hogy a végső elszámolásnál ne legyen leltárhiányom. Akkor hát miért kezdjek egy újat, amelyben mindent elölről kellene kezdeni? .. . Persze, jól tudom, hogy az új év indítása alkalmas a fogadkozásra, így tehát valami szent fogadalmat én is teszek: „Maradok olyan, amilyen vagyok ...!” — De ... Megpróbálok lazítani.. . Megpróbálok kevesebbet vállalni... Megpróbálok a családom körében maradni, ami nem kis próbatétel, ha azt veszem alapul, hogy lassan a lányom „vasárnapi apu gyermeke” lesz, s nekem is lassan csak vasárnapra van „láthatásom” a családomat illetően ... — Megpróbálok sokkal jobban és mívesebben írni... s olyan egyszemélyes kabarészínpadot csinálni, melyben csak az érzi jól magát, aki a nevetni-sírni-gondolkodni egységet magáénak vallja, velem együtt... Megpróbálom az 1985-ös esztendő sikereit és örömeit megismételni — bár erre van a legkevésbé esélyem, hiszen a tévé és a rádió nívódíja első önálló nagylemezem megjelenése, a Mikroszkóp Színpadon bemutatott önálló estem létrehozása, a tízéves jubileumi estem megtartása megismételhetetlen emlék marad az életem során ... — Megpróbálom újra végigfutni a maratoni távot, ez alkalommal Szegeden, sőt, megpróbálok javítani az időmön ... Jó lenne több időt szakítani a sportra, hogy egyensúlyban tarthassam a szellemi igénybevétellel a kondíciómat ... — Szóval, semmit nem ígérek, de azt maradéktalanul be fogom tartani!... Valamikor — úgy öt évvel ezelőtt — azt mondta egy barátom: „Bandó! Vigyázz nagyon, mert ha ilyen ambícióval csinálod, a közönség ki fogja szívni a véredet! . ..” Nos, akkor megragadom az alkalmat, hogy kérjek is valamit: senki ne vigyen engem a kísértésbe !... Magyarán: segítsenek abban, hogy kevesebbet vállaljak, s akkor talán én is lehetek majd egyszer nyugdíjas. KOVÁCS VALI, manöken Ahhoz már hozzászokott, hogy ha végigmegy az utcán, a férfiak önkéntelenül utánafordulnak, s a nők sem tudják megállni, hogy szemük sarkából végig ne mérjék sudár alakját. A fruskák meg egyenesen irigykedve súgnak össze a háta mögött: „Ugye, ő volt?!” Igen, „ő”. A Manöken. Akinek a nevét talán kevesebben ismerik, mint szőke szöghaját, mandulaszemét, kedves mosolyát. — Ennél a foglalkozásnál, azt hiszem, ez a természetes. Azt viszont sehogyan sem tudom természetesnek elfogadni, hogy a világ úgy képzeli: egy manöken életét teljesen kitöltik a bemutatók, a szép ruhák, az a néhány pillanat, amit a reflektorok kereszttüzében tölt. Tanúsíthatom, hogy ez nem így van. Mindez csak életem egyik része. Mellette ugyanilyen fontos számomra a hivatásom — könyvtáros vagyok —, a családom, s most még a tanulás is, merthogy főiskolára járok, levelező tagozatra. — A most beköszöntő új esztendőben szeretném úgy beosztani az életem, hogy minderre jusson az időmből, senki és semmi ne szoruljon háttérbe. Mindjárt az év elején nagy erőpróba vár rám: nyakamon a vizsgaszezon. Nőtársaimnak aligha kell bizonygatnom: munka és háztartás mellett nagyon nehéz tanulni is. De ha belevágtam, szeretném jól végigcsinálni. — S van még egy vágyam: nagyon szeretném végre kismamaruhákkal bővíteni a ruhakollekciómat. Nemcsak a bemutatótermekben — otthon is! SCHWARTZ PÉTER, villanyszerelő Tavaly múlt tíz éve annak, hogy Schwartz Péter a Magyar Hajó- és Darugyárban dolgozik. Mostanában rengeteg dolga van: a szovjet megrendelésre készülő úszódaruk villamos berendezéseit ellenőrzi — javítgatja. Amikor megkérdeztem jövő évi elgondolásai, tervei felől, kicsit fáradtan emelte meg a kezét, jelezve, hogy igazából még nem is gondolkodott efelől. — Egyelőre azt tudom, hogy 1985-ben nagyon sokat dolgoztam. Rendkívül feszített volt a terv, előfordult, hogy a hétvégénk is ráment annak teljesítésére. Ugyanakkor azt éreztem, hogy minél többet dolgozom, a pénzem egyre kevesebbet ér. Pedig az utóbbi években 15—20 százalék között nőtt a fizetésem, a túlóra-MIT VAR 1 4 I ORSZÁG-VILÁG