Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-30 / 18. szám

„Észrevettek minket” hallatszik recsegve a fejhallgatómban Ko­vács József százados hangja, s mint rutinos helikopter-vezető­höz illik, éles kanyarral máris az alattunk futó szürke útszalag fölé tereli gépünket. S­ igen, nyugtázom ijedten, és félig csukott szemhéjam alól is jól látom, ahogy egyre-másra gyulladnak ki a suha­nó autók féklámpái. „Néha pusztán a gép hangja vagy a látványa is elegendő ah­hoz, hogy megszelídüljön a forgalom'' — folytatja a pilóta az előbbi közönnyel, mit sem sejtve a centrifugális erővel való vias­­kodásomból. Szerencsére máris egyenes­ben vagyunk, alig ötven méterre az M1-es autópálya fölött. Útirányunk Tatabánya és Komárom megye, célunk, hogy részt ve­gyünk az ottani tavaszi kiemelt közúti köz­lekedési ellenőrzésen. Halász Jenő őrnagy, a megyei rendőr-fő­kapitányság közlekedési alosztályvezetője, a­­közlekedésbiztonsági tanács (KBT) tit­kára, a parancsnok az izgalom legkisebb jele nélkül csatolja be magát a pilóta mel­letti ülésbe. Igaz, sokszor volt már veze­tője ilyen nagyszabású ellenőrzésnek, és nem is először irányítja „repülő-harcállás­pontról” az embereit..., és persze az akció többi résztvevőjét — jut eszembe két újabb zuhanásszerű forduló között. S mint az eminens tanuló a leckét, máris sorolom magamban azoknak a szerveknek, válla­latoknak a nevét, akik segédkezni küldték szakembereiket: a tűzoltóság, a közleke­dési felügyelet, a posta, a Volán és a kato­nai rendészet. Az önkéntes rendőrök és az úttörők sem maradhatnak ki a felsoro­lásból, ők is ott vannak majd minden el­lenőrzőpontnál. „Bárhogy is igyekeztünk, az elmúlt öt évben sajnos növekedett a halálos balese­tek száma a megyében’’ — szól mikrofon­jába Halász őrnagy, és int, inkább előre nézzek, mint az alattunk levő mélységbe. „De mit tehetünk, ha az emberek fejében van a baj ? Egyre gyakoribb a relatív gyorshajtás, a szabálytalan előzés és az elsőbbségi jog meg nem adása” — hallom a fejhallgatóból. — „Nem is beszélve az ittasan elkövetett balesetekről” — pillant megint hátra az őrnagy és egy éles forduló után újra folytatja: „Pedig nem vagyunk bortermelő vidék! A számok mégis más­ról beszélnek, nálunk a balesetek tizen­négy százalékát ittasam követik el! Ezzel aztán nem dicsekedhetünk, az elsők va­gyunk az országban.” Eszembe jut az a szlogen, amit még in­dulás előtt, a földön mondott Halász őr­nagy. „Aki vezet, ne igyék! Aki ivott, ne vezessen!" Jól hangzik. Csak hát kár az egészért. Százszor és ezerszer bebizonyo­sodott már, hogy addig kevesek figyelnek a józan, segítő szóra, amíg az emberek bocsánatos bűnnek, mi több, ügyességnek tartják a „spicces” vezetést. Szólnék is, válaszolnék az őrnagynak, ám éppen a lentiekkel beszél rádión. A le­lassított helikopterből is jól látszik, ahogy az út szélére állított autókat vizsgálgat­­ják a rendőrök. Akad köztük egy-két tra­gacs küllemű kocsi is. „öregszik a gépjár­műpark” — szól megint hátra Halász őr­nagy —, „ilyenkor a műszaki állapotot is ellenőrizzük. Fényszóróbeállítás, szénmo­­noxid-szint, irányjelzők, ezekre minden­képp figyelnünk kell.” Még a kétnapos akció eligazításán hallot­tam, hogy Komárom megyében a KRESZ, a helyes közlekedés oktatása már hosszú ideje megoldott. A megyei közlekedésbiz­tonsági tanács kiemelt feladatának tekin­ti az általános és középiskolások rendszeres képzését. Valószínűleg ennek és a jól ki­épített közlekedésszakreferens-hálózatnak köszönhetően az utóbbi években csökkent a gyermekbalesetek száma. Nagy szó! A hivatásos és magángépkocsi-vezetők részé­re évről évre nyolc előadásból álló tanfo­lyamot szerveznek a TIT közreműködésé­vel. A sokak által dicsért és kedvelt to­vábbképzés szinte semmibe sem kerül, százötven forintot kérnek személyenként a szervezők. Igaz közlekedést oktatni in­gyen (is) kellene. Csak hát furcsa szerzet az ember! Amikor a tanfolyam nem ke­rült pénzbe, üresek voltak a termek. Mindjárt sejtettem, hogy megint veszélyes manőver következik, amikor másik piló­tánk, Rozárius László őrnagy a szemére csapta sisakja fényvédőjét. Laza karmoz­­dulattal húzott egyet a kormányon, s mi másodperceken belül mint a térképre, úgy bámulhattunk Tatabányára és környékére. Innen fentről szépen kivehetők az autópá­lyán és a szomszédos települések kisebb útjain felállított rendőri ellenőrzőpontok, a félreállított autók sora. Bár az erős szél miatti „liftezéstől” a torkomban dobog a szívem, azért csak eszembe ötlik a logikus kérdés. Hogyan fogadják az utazók a több­szöri megállítást? Halász őrnagy, mintha kitalálta volna gondolat­amat, megint meg­szólal. „Mi már eleve úgy tervezzük meg az ellenőrzőponztok helyét, hogy a kocsi­kat legfeljebb egyszer állítsák meg. Persze előfordulhat bárkivel, hogy letér egy út­ról, a másikon nyomban újabb ellenőrzés­be ütközik. Viszont a közlekedésbiztonsá­gi hónap alatt elsősorban segíteni, tanácsot adni akarunk az embereknek, így legfel­jebb csupán egy-két percet vesz igénybe a vizsgálat.” Értem én, mondom, és gondolom, mások is megértőek általában ilyenkor. De nem lehetne — mondjuk — azzal a megoldás­sal elejét venni a felesleges zaklatásnak, az esetleges kétszeri bírságolásnak, amivel Csongrádban próbálkoznak? Ott úgy ter­vezik, matricát kapnak a már ellenőrzött autósok, így nem állítják meg őket még egyszer. „Ha beválik, mi is szívesen hasz­náljuk ezt a módszert” — bólint Halász őrnagy. „Ez a hátsó lámpa bizony, nem ég” — húz­za fel szemöldökét a tatai ellenőrzőponton Szekeres Tibor honvéd hadnagy. — „Tar­talékod meg nincs” — folytatja, de a to­vábbi lelkifröccs helyett inkább egyenesen a közeli üzletbe küldi izzóért segédmotor­jával a megszeppent fiút. „Amíg tart a közlekedési hónap, elnézőbbek vagyunk az emberekkel” — fűzi a látottakhoz Borsos Béla százados, a megyei rendőr-főkapi­tányság főelőadója. — „Kivétel persze most is van: akkor nincs pardon, ha mondjuk valaki a zebra előtt fékező autó mellett húz el. Ilyenkor jön a pénzbírság és a jo­gosítvány meghatározott időre történő be­vonása. Sajnos, ennek ellenére még ma is sokszor megesik az ilyesmi!” Ha a jogosítvány elvételére nem is, de bírságra tippeltem, amikor mellénk gör­dült egy ütött-kopott, rozsdamarta Moszk­­vics-furgon. Minden várakozásom ellenére azonban a Volán Vállalat dolgozói még tű­réshatáron belüli légszennyezést mértek műszerükkel. Van-e érzékelhető haszna ezeknek a me­­gyeszerte összehangolt akcióknak azon kí­vül, hogy az autósok megtudják, melyik lámpájuk van rosszul beállítva, hogy eset­leg ideje új gumit venni? A százados elmo­solyodik, várhatta ezt a kérdést. „Kell-e nagyobb eredmény annál, hogy ezekben a hetekben alaposan lecsökken a balesetek száma?!” — mondja, majd elkomorodik. — „De később aztán? Ismét nő, megállít­hatatlanul, egészen az októberi ugyanilyen akcióig.” A parancsnok elégedett az embereivel, a búcsúzáskor tudtunkra adja azt is, a mos­tani ellenőrzés rendben, pontosan zajlott. Mielőtt beszállnánk a helikopterbe, az ak­ció egy másik irányítója, Németh Ferenc őrnagy is kezet nyújt. „Csupán egyetlen kérésem van — jegyzi meg halkan —, hogy bármit is írjanak rólunk, a leglénye­gesebb azért derüljön ki a cikkből! Tudják meg az emberek: ezek az ellenőrzések azért vannak, mert aggódunk a közlekedőkért!” VARJÚ FRIGYES Büntetés helyett segítség Fentről jól kivehető: rendben folyik az ellenőrzés A papírokkal semmi baj. De mi van a csomagtartóban? 6 . ORSZÁG-VILÁG

Next