Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-30 / 18. szám
ORSZAG-VILAG Is kell nagyobb erő: egy kő megfaragásához, vagy a pálya „rögeinek” elviseléséhez? Az utóbbihoz, alighanem. — A tisztaság, az ártatlanság és a szépség számomra legelérhetőbben a gyermekekben ölt testet. A gyerekeket mindig nagyon szerettem. Most csodálatos lelki kontaktusban vagyok az unokámmal, Gabriellával. Azt mondja nekem: „Mamai. Mamaika." Most ötesztendős, de már pici kora óta úgy közeledik a szobraimhoz, ahogyan én azt szeretem Soha nem erőltettem véleményalkotásra, ezért boldoggá tett, amikor megmondta, hogy a Dózsámat szereti a legjobban. Remélem, észrevette, mennyire örültem én is, az ő alkotásának. A télen szánkózni voltunk, s Gabóm a lépésem ritmusára verset faragott: „Szalad a szán ' Meg a mamó / Meg a Gabó / A buktató. . ." A közelmúltban kellemetlen baleset ért, sokáig betegeskedtem. Gabriella létezésének tudata is segített abban, hogy akarjak, tudjak talpra állni. Tavaly a nőnapon adták át Takács Erzsébet Anya gyermekeivel című szobrát, amely a Népköztársaság útján, a Nőtanács székházának előkertjében talált otthonra. A mészkő talapzaton álló, két méternél magasabb bronzszobor a ragaszkodás, az összetartozás, az anyaság kifejezője. Az avatás alkalmával Tóth Dezső, azóta elhunyt művelődési miniszterhelyettes így méltatta a művet: „...Takács Erzsébet szobrászművésznek ez az alkotása, úgy érzem, az ő mindig tömbszerű, tömörségre törekvő, egyszerű, de nem leegyszerűsítő, áttetsző, világos, de nem szimplifikáló stílusában született. Elsősorban az örök lényeget ragadja meg, mintdenki számára érthető, s többek között ezért is korszerű kifejezőerővel . . .Takács Erzsébetnek kifogyhatatlan élménye és mindig újabb megfogalmazást kívánó, visszatérő témája az anyaság. Faragott lába is, rendkívül finom vonalú, terhes nőt ábrázoló szobrot. Az a szobrocska olyan, mint egy csöndes, ám bennünk fölerősödő kérés: „Vigyázzatok rám!” A Budapesten tavaly felállított anyaszobor kőbe faragva Szabolcsban áll, egy nevelőotthon parkjában. Erzsébet így vall róla: — Magam is nagyon szeretem ezt a szobrot és szívesen „átírtam” bronzba. Hosszú időn át nyugtalanított a megfogalmazás: először kilenc gyereket akartam csoportosítani az anya mellé, azután egyet túl kevésnek találtam . .. így alakult ki, lassan, ez a mai forma. A bújás, a kapaszkodás, az egymáshoz kötözöttség .. . Mesterem, Mikus Sándor, aki nagyon szerette és gyakran ábrázolta az anyaság témáját, így vigasztalt és buzdított: „Erzsébet, ne törődjön azzal, hogy valamit ismétel, hogy újra és újra közelít egy gondolathoz. Addig kell gyúrni és ismételni, amíg úgy nem érzi, hogy most már igaz és jó a szobor.” Takács Erzsébet SZOT-díjas szobrászművészt az idei április 4-én nagy öröm érte: munkássága elismeréséül Munkácsy-díjat kapott. Most az örömtől tépett és fáradt. Most a felelősség súlyát érzi. Teljesen felépülve majd újra nekilát. Tartozik azoknak, akik elismerték, akik bíznak benne. Az arcán ugyanazt az ámulatot véltem felfedezni, amelyet édesanyja szoborportréján: „Hogyan is bírtam idáig...?!” NÉMETH GYÖRGYI Takács Erzsébet hétesztendős korában, mezőkövesdi házuknál Anya gyermekeivel. Mészkő talapzaton álló bronzszobor a Magyar Nők Országos Tanácsának székháza előtt FOTÓ: ÁCS IRÉNES MTI Édesanyám (Ólom, a művész tulajdona) önportré. (Bronz: a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona) Lányom és unokám, Bartók Gabriella (Bronz, a Kiscelli Múzeum tulajdona) ,Jlanuir szobrai