Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-12 / 11. szám

P­etőfi Sándor naplójából tudjuk, hogy mi történt 1848. március 15-ének regge­lén, amikor előadta szándékát a „saj­tó rögtöni fölszabadításáról”. .. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szu­rony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyi­künket megsértett volna. — Jó jel! — kiáltunk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s induló­félben voltunk azt kérdem, micsoda nap van ma? — Szerda — felelt egyik. — Szerencsés nap, — mondom, — szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind­kettő riadó tetszéssel fogadtatott.” Azon a forró napon, a Pilvax kávéházban, a Közvélemény Asztalánál bizony mindenre gondolhatott Petőfi Sándor, de arra nem, hogy egykor majd néhány lépéssel arrébb forgalmas belvárosi utca őrzi a nevét. És a­ffér. És a karját magasba emelő szobor. Hogyan seejthette volna, hogy nevével ível majd át egy 15 út a Duna felett? És nevét viseli a Városli­­gaben egy nagy, Kodály csarnok, amelybe a fiatalok lehelnek életet. Hogy alig akad majd az országban olyan település, amelyben nem neveztek el utcát Petőfi Sándorról. Nem tudhatta a költő. De ha sejti, vagy megálmod­ja, leginkább talán az iskoláknak örült volna. A gimnáziumnak, amelyben fiatalok tanul­nak. Dacos és gondolkodó, szerelmes, szépség- és igazságkereső fiatalok. " * A budai Petőfi Gimnázium néhány diákjá­val az iskola névadójáról beszélgetünk. Af­féle rögtönzött társalgás ez; kísérlet arra, hogy egy nagyszünetnyi időben körünkbe idézzük a költő lényét, szellemi hagyatékát. A jelenlévők egy kérdésben egyetértenek: abban, hogy számukra Petőfi nem megkö­zelíthetetlen szobor, nem idealizált plakát. A magyar irodalom iránt különösen érdeklő­dő diákok — ki-ki a maga módján — a ma­guk Petőfijét keresik. A megszólíthatót, az embert, az esendőségében is rendkívülit, az alkotót, az eszmék, tettek és érzelmek vál­lalóját. Akad, akit már gyermekkorban meg­érintett egy nagy vers; van, akinek meg kel­lett szabadulnia az általános iskolai kötelező versek béklyóitól, más pedig éppen a taga­dás ösvényeit járva jutott közel a költő belső világának megismeréséhez —­s az elismeré­sig. Íme, néhány villanás a beszélgetésből: — Még óvodás voltam — mondta Kumin Krisztina —, amikor valahol hallottam a Nemzeti dalt. Teljesen­ magával ragadott és elhatároztam, hogy megtanulom. Meg is ta­nultam és többször szavaltam azután, elég szép sikerrel, gyakran a családnak is. A pa­pám fel akarta venni magnóra, de ezt — nem tudom miért? — nem engedtem. Végül aztán mégiscsak készült egy magnófelvétel, ma is megvan ... Gyermekkoromban, téli estéken a János vitézt forgattuk le sokszor, diavetí­tőn ... Most Petőfi szerelmi költészete áll hozzám legközelebb. Hajdú Indira: — Tőlem pedig éppen a sze­relmi lírája áll a legtávolabb. Tíz-tizennégy éves koromban rengeteg Petőfi-verset olvas­tam, totálisan rabja voltam. Engem a forra­­dalmisága foglalkoztat leginkább. A mód, ahogyan végigvitte az eszmét... Az eszme és a cselekvés egysége... Később a játékos­ságát is felfedeztem. Nagyon szeretem azt a humort, amelyet például A helység kala­pácsa közvetít. Szeredás Lőrinc: — Amikor már elfogad­hatóan tudtam olvasni, nagyapám adta ke­zembe a János vitézt. Mondhatom, ez igen jó tett volt. A pozitív kezdetet azonban aligha­nem iskolai „túltáplálás” követte; a forra­dalmi és szerelmi költészet túlhangsúlyozása. Talán ennek is tudható be, hogy ma is a Fel­hők ciklust érzem­­magamhoz legközelebbi­­nek. Nádasi Zsófia: — Nagyon sok múlik a Pe­tőfit tanító tanárokon is. Az általános iskolá­ban, bármily részletesen tanultuk is, vala­hogy nem sikerült közel kerülnöm a költé­szetéhez. A gimnáziumban változott a hely­zet. Nem azt mondom, hogy rajongok Pető­fiért, de érdekel. Nemrégiben Németh László­tól olvastunk Petőfiről, nagyon lekötött. Oly sok minden és olyan sok költő van, amit és akit meg kell ismernünk é­s esetleg befo­gadni, megszeretni . .. Azt hiszem, az a fon­tos, hogy az ember egész életében nyitott, fo­gékony és változásra hajlandó legyen. Én ta­lán csak zenével kapcsolatban éreztem még, hogy valami egész életemben ugyanazt jelenti majd számomra! Simkó Edit:­­— Petőfit tulajdonképpen most, negyedikes koromra szerettem meg igazán. A fakultációs órán tételeket dolgoz­tunk ki, és sok minden új megvilágításba ke­rült. Valóban felfénylett A helység kalapácsa, a Kutyakaparó . . . Petőfi szerelmi költészeté­re sem úgy tekintek, mint valamikor. Végül is a Szeptember végén is igazi, jó vers „lett”.. . Az szinte már közhely, hogy hánya­tott és rövid élete ellenére milyen termékeny költő volt Petőfi Sándor. Szerintem még töb­bet is írhatott volna. Herczenik Zoltán: — Amikor Petőfi őszin­teségét kerestem, furcsa módon ezt nem a líb í­rai verseiben véltem megtalálni. Az Apostol volt legnagyobb hatással rám. Ebben a mű­ben olyan kristálytiszta a szándék, a megvaló­sítást olyan művészi elemek szolgálják .. . Amikor ezt felfedeztem, akkor azt mondtam, hogy nincs mese, ez egy nagy költő. A Petőfi Gimnázium igazgatójával, Vécsei Györggyel is az iskola névadójáról beszélge­tünk. — Gimnáziumunk 1946-ban vette fel Petőfi nevét, addig Werbőczi nevét viselte. Jelentős szimbólumnak érzem, hogy a feudalizmus e markáns képviselője után a népet képviselő költő lett a névadó. A tanári szoba falán függ egy igen szép Petőfi-portré; ezt időnként kölcsönkérik, ki­állításra, filmezéshez. Az egyik folyosó falán Petőfi Sándort ábrázoló, nagyméretű fest­mény. Nem helyezték el „oltárképszerűen”, a kép közöttük él, a költő éppen a pingpong­asztalra tekint. A szekrényből előkerül egy meghatóan kedves fa intarzia Petőfi-portré, az iskola egykori tanulója, Starcz Tamás ké­szítette, 1971-ben, a Petőfi-pályázatra. — Gimnáziumunk régi hagyományai közé tartozik az évente megrendezett Petőfi-pályá­­zat. A tantárgyi versengés mellett Petőfihez kötődő képzőművészeti alkotásokkal, fotók­kal is pályázhatnak iskolánk tanulói. Már­cius 15-e és 21-e között, a forradalmi ifjúsá­gi nap­ok keretében zajlanak az iskolanapok. E napok megnyitóját mindig a Petőfi-kép előtt tartjuk, a program koszorúzással kez­dődik. A tavalyi, kis zöld koszorú még most is ott díszült a kép alatt. Az emlékező tisztelet minden esztendőben odailleszti a babért a költőnek, akinek a jelen számára is van mondanivalója. NÉMETHI GYÖRGYI FOTÓ: ÁCS IRÉN X 3 3 4’­ ( ›r~f , ›f|. M" *■ Angyal Nem hat már az újdonság varázsá­val a tény és a kifejezés; a közvé­lemény és a köznyelv napirendre tért afelett, hogy az autópályán sárga angyalok száguldoznak, és segítenek, ha kell. De talán valaki még fel­figyel, ha azt állítom: az M7-es autópályán találkoztunk egy szakál­las angyallal is. Kaposvári riportunk után igye­keztünk Budapest felé, egy igen hi­deg napon. Alighogy elindultunk, ránk sötétedett, s akkor derült ki, hogy autónk lámpái csupán egy pet­róleumlámpa fényerejével világíta­nak. „Azért még látnak bennünket” — mondta gépkocsivezetőnk. Zoltán nem valami mély meggyőződéssel, s mindenesetre, tisztes távolságot tart­va „rátapadt" az előttünk haladó gépkocsira. A „vakvezető” bizonyá­ra észlelte sanyarú helyzetünket és segítségünkre volt sok-sok kilomé­teren át. Siófok magasságában, a benzinkútnál azonban meg kellett állnunk: ott elöl, a lámpák helyén két jánosbogárka pislogott. Zoli vizsgálatot tartott. „Az akku­mulátor kimerült, és nem tölt a ge­nerátor” — közölte a diagnózist pro­fesszori hangon, majd előadta lehe­tetlennek tűnő tervét a „szervátülte­tésről”. A terv így festett: megké­rünk valakit, hogy egy időre cserél­jünk akkumulátort. Mi megyünk a kölcsönkapott jóval, a mienket me­net közben tölti az adományozó ko­csijának életképes generátora. Érd­nél újra cserélünk, s akkor a fel­töltéssel már eljutunk hazáig. A benzinkutas, amikor értesült az ötletről, valami olyasmit mondott, hogy ezt megnézi magának, és je­lekkel értésünkre adta, hogy gép­kocsivezető kollégánk nem a földön jár. Mi, kolléganőmmel egyre jobban fáztunk, s mert nem tehettünk mást, remény­kedtün­k. Nem is tudom, miért nem csodál­koztunk jobban, amikor a benzin­kútnál világosszürke Ladájával meg­álló szakállas fiatalember két pilla­nat alatt megértette a helyzetet, a tervet, igent mondott, s maga is se­gített a ki- és beszereléseknél. Pe­dig az egész olyan volt, mintha hir­telen felszólításra vért adott volna, mert valakik, ugye, itt bajban van­nak. A benzinkutas csak nézett. Bennünket átjárt valami meleg­ség, pedig fűtésről még szó sem volt. Zoli azt dörmögte, hogy bízni kell az emberekben. Ő megtanulta még sámionos korában, hogy mi a köl­csönös segítségnyújtás, mert ha az n­em létezne, akkor ő még most is ott vesztegelne, valahol a sivatagban ... Velencénél cseréltük vissza a „szí­veket”. Este volt, hideg volt, min­denki sietett haza. A segítségnyújtó fiatalember gép­kocsijának rendszáma: PF 60-90. A neve: Regős Pál. Ha év végén — mint a sportvilág­ban — kiosztanák az országúti fair play d­íjakat, őt is javasolnám a ki­tüntetésre. (NÉMETHI) ORSZÁG-VILÁG 115

Next