Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1986-07-30 / 31. szám

■TÁRVA­ vesen igénybe is veszik szolgál­tatásait: uzsonnáznak, vacsoráz­nak, esetleg söröznek a másod­­osztályú büfében, vagy az új­ságokat lapozzák át, netán be­szélgetni húzódnak be, ha oda­kint zuhog az eső. A csarnoknak olyan ideális a kiképzése, hogy egyszerre nyújt otthont a videó­filmek barátai­nak és a pingpongozóknak, de nem zavarják a klubfoglalkozás résztvevőit, vagy a beszélgetni vágyókat. A Petőfi Csarnok olyan „nyi­tott házzá” vált, amilyenről a szakemberek többnyire csak ál­modoznak. Ide szívesen tér be a látogató, akár egy félórácskára, akár egész délutánra, mert jól érzi magát. Még azon sem rökö­­nyödik meg senki a házban, ha arra támad kedve valakinek, hogy görkorcsolyázzon az épület be­tonján. (Sőt... újabban görkori­­diszkót is szerveztek már, s aki­nek nem volt korcsolyája, annak igen csekélyke bérleti díjért szí­vesen adtak a rendezők.) És az is természetes, hogy so­kan idejárnak zuhanyozni, fel­frissülni egy-egy kiadós foci­meccs, vagy hosszabb kocogás után, hiszen a Csarnok szolgálta­tásai közé már ez is hozzátarto­zik. Ami pedig a szervezett műso­rokat illeti: itt minden napnak más a hangulata. Ha hétfő — ak­kor komolyzene ... Ha kedd — akkor is. (Meglepő, hogy milyen népszerűek ezek a rendezvé­nyek.) Szerdán kiscsoportos foglalko­zások folynak — terhestorna, nyugdíjastorna is ezen a napon van. A csütörtök a klubfoglalko­zások napja, a péntek pedig a népművészeté, és ekkor tartják a táncházi programokat is. A ti­zenévesek természetesen legin­kább a szombatot várják, a fő­­városszerte — sőt, most már or­szágosan is — ismert és kedvelt Csillagfény-diszkó miatt. A mű­sor éjjel egyig tart — közben egy­­egy neves zenésszel, sportolóval, illetve más hírességgel találkoz­hatnak a fiatalok. Hogy éppen ki a soros vendég, azt mindig a Csarnok látogatóinak szavazata alapján dönti el a rendezőség. Az előtérben több helyen is szembe­tűnő plakátok tesznek ajánlatot a műsorötletekből — a fiatalok­nak csupán ki kell választani egyet és azt kis szavazócédulán a gyűjtőládába dobhatják. Esténként teltház van a kert­moziban. S újabban teltház van szombat-vasárnap délelőttönként is — olyan népszerű a bolhapiac. A nyitás óta eltelt egy esztendő alatt majdnem egymillióan vál­tottak jegyet különböző progra­mokra, ám ennél sokszorosan töb­ben vették igénybe a szolgáltatá­sokat. A Petőfi Csarnok fogalommá vált a fővárosban! (V. G.) FOTÓ: MÖNICH LÁSZLÓ Pillantás a kínálatra A számítógép-szakkör a butik helyén működik Szentendrei • •­­ •• v rr i /r zsortolodes Kisebb palotaforradalmat él át ezekben a hetekben Szentendre, e megannyi — tegyük hozzá mindjárt: részben megtévesztő — jelzővel felruházott, immár tizenkilencezer lelket számláló kisváros. Vezetői a legkülön­félébb fórumokon hangsúlyoz­zák, amit kevésbé türelmes pol­gárai már esztendők óta mon­dogatnak, ha bárki is megkér­dezi őket. Azt tudniillik, hogy elegük van az idegenforgalom­ meg-megújuló ártalmaiból. Különösen ilyenkor, nyáron nincs egy perc nyugtuk, a tu­risták meg csak jönnek, jönnek. Aki figyelmesen átböngészi az idei, egykor jobb napokat megélt Szentendrei Nyár (újabb nevén: Nyár a Dunakanyarban) programajánlatát, az könnyen felismeri a kifáradás jeleit. Ám a dolgok automatizmusa, vagy ha úgy tetszik, tehetet­lensége, újra és újra mozgásba hozza a nyaranta szokásos me­chanizmust. Felállítják a Fő té­ren az oda nem illő vastraver­zeket, s esténként jöhet a szín­házi produkció. A Teátrum évek óta a Pest Megyei Tanácshoz tartozik. Szentendre csupán helyt ad előadásainak — de mint­ha a fogát húznák közben (méghozzá minden érzéstelení­tés nélkül). A Teátrum azonban csupán csepp a fokozatosan kiszáradó tengerben, mert „felülről” azt is elvárják, hogy az egyéb kíná­lat, a körítés a korábbihoz ha­sonlóan, bőséges legyen. Mi­közben a rávalót lehetetlenség előteremteni. . . Igény van, te­hetség meg nincs hozzá .. De még ha lenne is, mérlegelni illenék, mire fordítsák a ren­delkezésre álló pénzt, mert hi­szen Szentendrén ugyancsak hibádzik többféle alapellátás. Zsúfoltak az iskolák, már-már elviselhetetlenül, gyakran nincs elég kenyér, tej, hús, gyümölcs, s jó néhány szakrendelésre Bu­dapestre kell a betegeknek el­zarándokolni. Ilyen helyzetben érthető, hogy az állandó lako­sok nem lelkesednek az évente idelátogató több mint kétmillió turistáért, tudván, hogy nekik s városuknak nincs belőle sem­mi hasznuk. S alighanem itt van a konf­liktus gyökere, hogy tudniillik az idegenforgalmat illik ellen­tételezni. Szentendrének vi­szont — s persze más, hasonló cipőben járó magyar városok­nak is — a nagy népszerűség­ből az égvilágon nincs forint­ban kifejezhető haszna. Egyre többet hallhatunk, olvasha­tunk a tanácsok önállóságáról, arra azonban változatlanul nincs jogosítványa a nagyra hivatott, tavaly megújított tes­tületnek, hogy teljes egészében önálló legyen. Ha ezt tehetnék, akkor Szentendrén például egyik napról a másikra elren­delték, hogy akik az idegenfor­galomból élnek, csakis a vá­rosnak adóznak. Múzeumok, kisvendéglők, butikok, egye­bek. Az így szerzett többletjö­vedelemből kétségtelenül lehet­ne mérsékelni a lakosság ellen­szenvét, kisebb-nagyobb, kife­jezetten az ő igényeiket szolgá­ló beruházással, szolgáltatá­sokkal. Vagy — uram bocsá’ — még azt is el tudom képzelni, hogy az idegenforgalomból szár­mazó bevételekből maga a tanács vállalkozóként kezdeményezne a szűkös fejlesztési alapot bő­vítő vállalkozásokat. Az semmiképpen nem célra­vezető, hogy fronthelyzet ala­kuljon ki turisták és tősgyöke­res polgárok között. Viszont sürgető kötelesség, hogy a sok szempontból hasznos és nélkü­lözhetetlen idegenforgalmat ne csupán elszenvedjék a helyi lakosok. Szentendrénél marad­va: nyilvánvalóan nem az a megoldás, hogy a város tizen­három múzeuma közül akár egyet is bezárjanak, s hogy ne létesüljenek újabbak: Vajda Lajosnak és az ő életművét éveken át őrző, a közelmúltban elhunyt Bálint Endrének em­lékére például. Igenis, tartsa meg a város művészi arculatát, de csakis úgy, hogy az ott élők gyermekei ne járjanak rosszabb körülmények között iskolába, mint mondjuk az egyetlen mú­zeummal sem büszkélkedő vá­rosok lakóinak gyermekei. A kulcskérdés tehát az ön­állóság. A központi irányítás feladata nem lehet a kisebb közösségek életének befolyáso­lása hatalmi szóval. Az új vá­lasztási törvény éppen arra kí­nál lehetőséget, hogy a válasz­tók soha nem tapasztalt módon kommunikálhatnak képvise­lőikkel, s ha elégedetlenek munkálkodásukkal, azt minden köntörfalazás nélkül meg is mondhatják, számon kérhetik. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy a helyi tanács és a tanács­tagok felelősséggel tartozzanak mindenért, ami városban tör­ténik. Hogy döntéseket hozhas­sanak választóik igényét, véle­ményét ismerve ... Ha ezt nem tehetik, akkor formális minden, beleértve a demokráciát is, ter­mészetesen ... Visszakanyarodva kiinduló példánkhoz: ha egyszer Szent­endre (s szerencsére még jó né­hány más település is e hazá­ban) különleges adottságokkal rendelkezik, amelyekkel vonz­za az idegeneket az ország más vidékeiről s a határainkon túl­ról, akikor az idegenforgalom semmiképpen ne az ott élők ro­vására fejlődjék ellenőrizhetet­lenül, hanem az egyenlő felté­telek jegyében, a helyi állam­­igazgatási szervek hozzáértő, körültekintő irányításával. Amennyiben erre továbbra­ sem adódik lehetőség, folytatódik az elhidegülés vezetők és vezetet­tek, helybéliek és látogatók kö­zött, s egyre többször hangzik fel a már-már jelszóvá lett kér­dés: kié Szentendre? Holott el­méletben tudjuk a választ: „Nemcsak a szentendreieké”. Mindenkié. Ahhoz azonban, hogy ez a szentendreieké is le­gyen, további alapos érdek­­egyeztetés szükségeltetik. KERTÉSZ PÉTER ORSZÁG -VILÁG ill

Next