Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-07-30 / 31. szám
■TÁRVA vesen igénybe is veszik szolgáltatásait: uzsonnáznak, vacsoráznak, esetleg söröznek a másodosztályú büfében, vagy az újságokat lapozzák át, netán beszélgetni húzódnak be, ha odakint zuhog az eső. A csarnoknak olyan ideális a kiképzése, hogy egyszerre nyújt otthont a videófilmek barátainak és a pingpongozóknak, de nem zavarják a klubfoglalkozás résztvevőit, vagy a beszélgetni vágyókat. A Petőfi Csarnok olyan „nyitott házzá” vált, amilyenről a szakemberek többnyire csak álmodoznak. Ide szívesen tér be a látogató, akár egy félórácskára, akár egész délutánra, mert jól érzi magát. Még azon sem rökönyödik meg senki a házban, ha arra támad kedve valakinek, hogy görkorcsolyázzon az épület betonján. (Sőt... újabban görkoridiszkót is szerveztek már, s akinek nem volt korcsolyája, annak igen csekélyke bérleti díjért szívesen adtak a rendezők.) És az is természetes, hogy sokan idejárnak zuhanyozni, felfrissülni egy-egy kiadós focimeccs, vagy hosszabb kocogás után, hiszen a Csarnok szolgáltatásai közé már ez is hozzátartozik. Ami pedig a szervezett műsorokat illeti: itt minden napnak más a hangulata. Ha hétfő — akkor komolyzene ... Ha kedd — akkor is. (Meglepő, hogy milyen népszerűek ezek a rendezvények.) Szerdán kiscsoportos foglalkozások folynak — terhestorna, nyugdíjastorna is ezen a napon van. A csütörtök a klubfoglalkozások napja, a péntek pedig a népművészeté, és ekkor tartják a táncházi programokat is. A tizenévesek természetesen leginkább a szombatot várják, a fővárosszerte — sőt, most már országosan is — ismert és kedvelt Csillagfény-diszkó miatt. A műsor éjjel egyig tart — közben egyegy neves zenésszel, sportolóval, illetve más hírességgel találkozhatnak a fiatalok. Hogy éppen ki a soros vendég, azt mindig a Csarnok látogatóinak szavazata alapján dönti el a rendezőség. Az előtérben több helyen is szembetűnő plakátok tesznek ajánlatot a műsorötletekből — a fiataloknak csupán ki kell választani egyet és azt kis szavazócédulán a gyűjtőládába dobhatják. Esténként teltház van a kertmoziban. S újabban teltház van szombat-vasárnap délelőttönként is — olyan népszerű a bolhapiac. A nyitás óta eltelt egy esztendő alatt majdnem egymillióan váltottak jegyet különböző programokra, ám ennél sokszorosan többen vették igénybe a szolgáltatásokat. A Petőfi Csarnok fogalommá vált a fővárosban! (V. G.) FOTÓ: MÖNICH LÁSZLÓ Pillantás a kínálatra A számítógép-szakkör a butik helyén működik Szentendrei • • •• v rr i /r zsortolodes Kisebb palotaforradalmat él át ezekben a hetekben Szentendre, e megannyi — tegyük hozzá mindjárt: részben megtévesztő — jelzővel felruházott, immár tizenkilencezer lelket számláló kisváros. Vezetői a legkülönfélébb fórumokon hangsúlyozzák, amit kevésbé türelmes polgárai már esztendők óta mondogatnak, ha bárki is megkérdezi őket. Azt tudniillik, hogy elegük van az idegenforgalom meg-megújuló ártalmaiból. Különösen ilyenkor, nyáron nincs egy perc nyugtuk, a turisták meg csak jönnek, jönnek. Aki figyelmesen átböngészi az idei, egykor jobb napokat megélt Szentendrei Nyár (újabb nevén: Nyár a Dunakanyarban) programajánlatát, az könnyen felismeri a kifáradás jeleit. Ám a dolgok automatizmusa, vagy ha úgy tetszik, tehetetlensége, újra és újra mozgásba hozza a nyaranta szokásos mechanizmust. Felállítják a Fő téren az oda nem illő vastraverzeket, s esténként jöhet a színházi produkció. A Teátrum évek óta a Pest Megyei Tanácshoz tartozik. Szentendre csupán helyt ad előadásainak — de mintha a fogát húznák közben (méghozzá minden érzéstelenítés nélkül). A Teátrum azonban csupán csepp a fokozatosan kiszáradó tengerben, mert „felülről” azt is elvárják, hogy az egyéb kínálat, a körítés a korábbihoz hasonlóan, bőséges legyen. Miközben a rávalót lehetetlenség előteremteni. . . Igény van, tehetség meg nincs hozzá .. De még ha lenne is, mérlegelni illenék, mire fordítsák a rendelkezésre álló pénzt, mert hiszen Szentendrén ugyancsak hibádzik többféle alapellátás. Zsúfoltak az iskolák, már-már elviselhetetlenül, gyakran nincs elég kenyér, tej, hús, gyümölcs, s jó néhány szakrendelésre Budapestre kell a betegeknek elzarándokolni. Ilyen helyzetben érthető, hogy az állandó lakosok nem lelkesednek az évente idelátogató több mint kétmillió turistáért, tudván, hogy nekik s városuknak nincs belőle semmi hasznuk. S alighanem itt van a konfliktus gyökere, hogy tudniillik az idegenforgalmat illik ellentételezni. Szentendrének viszont — s persze más, hasonló cipőben járó magyar városoknak is — a nagy népszerűségből az égvilágon nincs forintban kifejezhető haszna. Egyre többet hallhatunk, olvashatunk a tanácsok önállóságáról, arra azonban változatlanul nincs jogosítványa a nagyra hivatott, tavaly megújított testületnek, hogy teljes egészében önálló legyen. Ha ezt tehetnék, akkor Szentendrén például egyik napról a másikra elrendelték, hogy akik az idegenforgalomból élnek, csakis a városnak adóznak. Múzeumok, kisvendéglők, butikok, egyebek. Az így szerzett többletjövedelemből kétségtelenül lehetne mérsékelni a lakosság ellenszenvét, kisebb-nagyobb, kifejezetten az ő igényeiket szolgáló beruházással, szolgáltatásokkal. Vagy — uram bocsá’ — még azt is el tudom képzelni, hogy az idegenforgalomból származó bevételekből maga a tanács vállalkozóként kezdeményezne a szűkös fejlesztési alapot bővítő vállalkozásokat. Az semmiképpen nem célravezető, hogy fronthelyzet alakuljon ki turisták és tősgyökeres polgárok között. Viszont sürgető kötelesség, hogy a sok szempontból hasznos és nélkülözhetetlen idegenforgalmat ne csupán elszenvedjék a helyi lakosok. Szentendrénél maradva: nyilvánvalóan nem az a megoldás, hogy a város tizenhárom múzeuma közül akár egyet is bezárjanak, s hogy ne létesüljenek újabbak: Vajda Lajosnak és az ő életművét éveken át őrző, a közelmúltban elhunyt Bálint Endrének emlékére például. Igenis, tartsa meg a város művészi arculatát, de csakis úgy, hogy az ott élők gyermekei ne járjanak rosszabb körülmények között iskolába, mint mondjuk az egyetlen múzeummal sem büszkélkedő városok lakóinak gyermekei. A kulcskérdés tehát az önállóság. A központi irányítás feladata nem lehet a kisebb közösségek életének befolyásolása hatalmi szóval. Az új választási törvény éppen arra kínál lehetőséget, hogy a választók soha nem tapasztalt módon kommunikálhatnak képviselőikkel, s ha elégedetlenek munkálkodásukkal, azt minden köntörfalazás nélkül meg is mondhatják, számon kérhetik. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy a helyi tanács és a tanácstagok felelősséggel tartozzanak mindenért, ami városban történik. Hogy döntéseket hozhassanak választóik igényét, véleményét ismerve ... Ha ezt nem tehetik, akkor formális minden, beleértve a demokráciát is, természetesen ... Visszakanyarodva kiinduló példánkhoz: ha egyszer Szentendre (s szerencsére még jó néhány más település is e hazában) különleges adottságokkal rendelkezik, amelyekkel vonzza az idegeneket az ország más vidékeiről s a határainkon túlról, akikor az idegenforgalom semmiképpen ne az ott élők rovására fejlődjék ellenőrizhetetlenül, hanem az egyenlő feltételek jegyében, a helyi államigazgatási szervek hozzáértő, körültekintő irányításával. Amennyiben erre továbbra sem adódik lehetőség, folytatódik az elhidegülés vezetők és vezetettek, helybéliek és látogatók között, s egyre többször hangzik fel a már-már jelszóvá lett kérdés: kié Szentendre? Holott elméletben tudjuk a választ: „Nemcsak a szentendreieké”. Mindenkié. Ahhoz azonban, hogy ez a szentendreieké is legyen, további alapos érdekegyeztetés szükségeltetik. KERTÉSZ PÉTER ORSZÁG -VILÁG ill