Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-07-16 / 29. szám
ként lehetett ezen a „vízjárta földön egy népnek hatszáz évig élni, sőt megélni?" És maga adta meg rá a választ, hogy a „török, tatár ... dúlásai ellenére" hogyan maradtak meg ott, ahol a „Tisza, Hortobágy, Mirkó, Berettyó, Körös árvizei évről évre pontosan, néha többször, olykor egyszerre beköszöntöttek”, s hogyan „éltek — mégpedig jobban, mint most.. Mert éppen ezzel tapintott rá a kérdés lényegére, a „rejtély” nyitjára: a kunsági — és a tiszai magyarság is! — nemcsak alkalmazkodott az adott viszonyokhoz, vagyis a „rendszeres” árvizekhez és az általuk táplált vízi világhoz, hanem egyenesen a hasznára fordította, gazdasági tevékenységének,egész életének alapjává tette ezeket az adottságokat: a Kunság, Hajdúság elsősorban az árvizeikkel öntözött, dúsan termő tiszántúli réteken kifejlesztett rideg állattartással, a tiszai magyarság pedig főleg a tógazdálkodás szintjére emelt halászattal és az árvizekkel öntözött, iszappal megtrágyázott területek haszonvételének minden más lehetséges módjával is — amit összefoglaló névvel joggal nevezhetünk „ősi ártéri gazdálkodásnak”. Ugyanezek a szerzők hívják fel a figyelmet arra, a történelmünk szempontjából fontos forrásra, amit az arab utazók leírásai jelentenek. Ezek éppúgy vonatkoztathatók a vándorlások idején érintett területekre, mint a Kárpát-medencére. A lényeg ugyanaz: a „települési viszonyainkat, gazdasági tevékenységünket meghatározó tényezők között éppen úgy emlegetik a rétek legelők, sőt szántók-kertek termékenységét biztosító víz szerepét, mint ahogy ismételten hangsúlyozzák a halászat jelentőségét is. Idézzük az arab utazók leírását: „A fűvel és a termékenységgel együtt vándorolnak ... télvíz idején pedig a folyókhoz húzódnak s a telet partjain töltik." (A szerzők lábjegyzetben említik: meglepő, hogy régebben mindezeket Lebédiára és Etelközre vonatkoztatták, nyilván a még le nem zárult tudományos vita kimenetelére várva.) Nem látszik alaptalannak az a felfogás, miszerint a honfoglalás kori és az államalapítással és egyházszervezéssel kapcsolatos települési-telepítési hullám szándéka a nagyobb folyók és vizák — a Tisza, a Körösök, a Maros és a többi — völgyének, vagyis ártéri szigeteinek és magaslatainak megszállása, gazdasági hasznosítása volt. A Lebédiában és Etelközben szerzett ez irányú gazdálkodási tapasztalatok ezt teljességgel nyilvánvalóvá teszik. A tatárjárást követő betelepítések pedig újólag megerősítik. A Tisza öreg szerelmese, hogy nagyobb bizonyítékot adjon a maga „tejjel-mézzel folyó Kánaán” elméletének visszakanyarított Petőfihez, akit épp A Tisza kapcsán vádol elfogultsággal, hogy ne mondjam, koncepciós-politikai elfogultsággal. Arra a „pár nap múlva félszendergésemből” kezdetű befejező passzusra utalva: jön az árvíz, jön az árvíz, hangzok, s tengert láttam, ahogy kitekintek. Mint az őrült. . . Való igaz, Petőfi akkor vetette papírra e gyönyörűséges versét, amikor már folytak a Tisza megregulázásának nagy munkálatai, 1847 elején. Az élmény az előző év kora nyaráról való lehet, későbbről semmiképpen sem. Az árvízi vámlátomás pedig legalább két-három évvel korábbról. Ez is csak a meggondolatlan védgátépítés következtében. A tejjelmézzel folyó Kánaán idejében semmiképp sem. Ez tény: az állandóan vízzel borított terület ötszörösét kitevő ártér, az asztallapnyi simaságú róna arra enged következtetni, hogy az ár inkább csak amúgy kényelmesen rétérőlt ezekre a területekre. S ha gyorsan lopakodott, szaporán is takarodott s otthagyta gazdag ajándékát: a dúsan termő földet, mely magágyat vetett gabonának, erőt adott rétnek, legelőnek, lápot erdőnek-mezőnek, gyümölcsösnek. És otthagyta foglyul a gonddal kieszelt csapdákban — az úgynevezett fokok segítségével — a temérdek halat. Íme, néhány szemtanú: „Mindezek a folyók hajózhatók és bővelkednek halakban, mint amilyen a viza, a legnagyobb és legízletesebb hal, vagy a kecsege, a csuka és más halak, például a márna és a többi.” (1308-ból egy Franciaországból idelátogató dominikánus.) „A Tiszában igen sok a hal, egyetlen folyóban sem láttam még ilyen nagy halakat.” (1433, Bertrandon de la Brocquiére, francia nemes.) „... a Tisza, mikor a síkra kiönt, minden helyet szélesen, nem csak vízzel, hanem halakkal is megtölt, és ahol tavat alkot, mielőtt leapadna és a víz visszatérne medrébe, a parasztok bizonyos rekeszek építésével akadályozzák meg azt, hogy a víz visszahúzódásával a halak is visszamenjenek. Itt tehát éppúgy fogva tartják a halakat, mint a halastavakban. Nem ritkán megesik, hogy a halak akkora tömege ütközik neki a rekesznek, hogy azt áttörve megszöknek, és ezzel tönkreteszik a parasztok munkáját és reménységét. (1529 körül, Wernerhaus, német utazó.) „A Tisza Európának halban leggazdagabb folyója ... Hasonlóan gazdag halakban a Bodrog, amely a Tiszába ömlik, nem messze Tokajtól. Ez a folyó olyannyira tele van hallal, hogy nyári időben, amikor a vízállás igen alacsony, valósággal bűzlik a halaktól.” (1669— 1670, Edward Browne, angol orvos.) „.. . szüntelen égő szomjúság gyötört, és csak a Tisza vizével olthattam, márpedig ez a fekete és sűrű lé bűzlött a sártól és a haltól, mellyel annyira tele volt, hogy nem is lehetett menni belőle anélkül, hogy halat ne fogott volna az ember.” (1704 nyara, Szegeden, II. Rákóczi Ferenc, Emlékiratok.) Csoda-e, hogy szállóigévé magasztosult az utazók egyike által 450 éve felállított képlet: a Tisza két rész vízből és egy rész halból áll. Most aztán tűnődhetünk azon, hogy alkalmi igazsága volt-e annak a sokszor hangoztatott, a későbbi szabályozás korában nagyon jól jövő állításnak, hogy ez az ötöd országrésznyi terület náddal, sással, gyékénnyel felvert rétség volt, ahol a lakosok csak csónakkal járhattak egyik helyről a másikra; avagy az a kép számít-e hitelesnek, amelyet az itt járt utazók és Györffy István néprajzkutató, a Nagykunság tudós ismerője oly szemléletesen ábrázolt: „ ... a kövér füvű legelőmezőkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút beleveszett a haragos zöld rétbe, ott a konda bányászott. Ha a nyári forróság leperzselte a legelőt, beverték a jószágot a rétbe, ahol még mindig találtak harapnivalót...” Marad még az árvíz dolga, amit nem hivatásos „tanácsadóm” igyekszik elbagatellizálni, mondván: a vízjáték a természet törvénye, amihez szépen hozzáidomult az emberek élete, a település módja, a gazdálkodás rendszere. A Tisza-völgy szabályozás előtti vízjárásáról szinte lehetetlen megbízható információkat szerezni. (Csak a múlt század közepe óta mérik rendszeresen a vízállást.) Abban azonban megegyeznek a nézetek, hogy a szabályozási munkálatok megkezdése előtti árvizeket tekintik spontánnak. A vízügyi irodalom az 1855-i árvizet tekinti a rendszeres szabályozás és ármentesítés előtti utolsó árvíznek. Szegedről vannak legrégebbről adatok. Az 1772-es árvíz idején 630 centivel tetőzött a Tisza. A rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható, hogy a folyó maximális vízszintje kért három és fél méterrel volt alacsonyabb a mainál. Az úgynevezett kisvízszint viszont két-két és fél méterrel magasabb. A jellegzetes árvizek — akárcsak ma — tél elején, tavasszal, illetve késő ősszel vonultak le. Nyári árvizek sem lehettek sűrűbben, mint manapság. Hogy akkor miért kellett sort keríteni „a spontán öntözéses rendszer”, a kánaáni állapotok megszüntetésére, miért kellett megszabályozni a Tiszát? KAPOSI KIS ISTVÁN (Következik: Széchenyi — Vásárhelyi meg az ellenzék) Artéri nádas és fűz-nyár liget Jellegezetes Tisza-parti falu a múlt század derekán mSEBESSZEI