Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1986-07-16 / 29. szám

ként lehetett ezen a „vízjárta földön egy nép­nek hatszáz évig élni, sőt megélni?" És maga adta meg rá a választ, hogy a „török, tatár ... dúlásai ellenére" hogyan maradtak meg ott, ahol a „Tisza, Hortobágy, Mirkó, Berettyó, Kö­rös árvizei évről évre pontosan, néha több­ször, olykor egyszerre beköszöntöttek”, s ho­gyan „éltek — mégpedig jobban, mint most.. Mert éppen ezzel tapintott rá a kérdés lé­nyegére, a „rejtély” nyitjára: a kunsági — és a tiszai magyarság is! — nemcsak alkalmazko­dott az adott viszonyokhoz, vagyis a „rend­szeres” árvizekhez és az általuk táplált vízi világhoz, hanem egyenesen a hasznára fordí­totta, gazdasági tevékenységének,­egész életé­nek alapjává tette ezeket az adottságokat: a Kunság, Hajdúság elsősorban az árvizeikkel öntözött, dúsan termő tiszántúli réteken ki­fejlesztett rideg állattartással, a tiszai ma­gyarság pedig főleg a tógazdálkodás szintjére emelt halászattal és az árvizekkel öntözött, iszappal megtrágyázott területek haszonvéte­lének minden más lehetséges módjával is — amit összefoglaló névvel joggal nevezhetünk „ősi ártéri gazdálkodásnak”. Ugyanezek a szerzők hívják fel a figyelmet arra, a történelmünk szempontjából fontos forrásra, amit az arab utazók leírásai jelente­nek. Ezek éppúgy vonatkoztathatók a vándor­lások idején érintett területekre, mint a Kár­pát-medencére. A lényeg ugyanaz: a „telepü­lési viszonyainkat, gazdasági tevékenységün­ket meghatározó tényezők között éppen úgy emlegetik a rétek legelők, sőt szántók-kertek termékenységét biztosító víz szerepét, mint ahogy ismételten hangsúlyozzák a halászat jelentőségét is. Idézzük az arab utazók leírá­sát: „A fűvel és a termékenységgel együtt ván­dorolnak ... télvíz idején pedig a folyókhoz húzódnak s a telet partjain töltik." (A szerzők lábjegyzetben említik: meglepő, hogy régebben mindezeket Lebédiára és Etel­közre vonatkoztatták, nyilván a még le nem zárult tudományos vita kimenetelére várva.) Nem látszik alaptalannak az a felfogás, mi­szerint a honfoglalás kori és az államalapítás­sal és egyházszervezéssel kapcsolatos telepü­lési-telepítési hullám szándéka a nagyobb fo­lyók és vizák — a Tisza, a Körösök, a Maros és a többi — völgyének, vagyis ártéri szige­teinek és magaslatainak megszállása, gazda­sági hasznosítása volt. A Lebédiában és Etel­közben szerzett ez irányú gazdálkodási ta­pasztalatok ezt teljességgel nyilvánvalóvá te­szik. A tatárjárást követő betelepítések pe­dig újólag megerősítik. A Tisza öreg szerelmese, hogy nagyobb bi­zonyítékot adjon a maga „tejjel-mézzel folyó Kánaán” elméletének visszakanyarított Pe­tőfihez, akit épp A Tisza kapcsán vádol elfo­gultsággal, hogy ne mondjam, koncepciós-po­litikai elfogultsággal. Arra a „pár nap múlva félszendergésemből” kezdetű befejező passzus­ra utalva: jön az árvíz, jön az árvíz, hangzok, s tengert láttam, ahogy kitekintek. Mint az őrült. . . Való igaz, Petőfi akkor vetette papírra e gyönyörűséges versét, amikor már folytak a Tisza megregulázásának nagy munkálatai, 1847 elején. Az élmény az előző év kora nya­ráról való lehet, későbbről semmiképpen sem. Az árvízi vámlátomás pedig legalább két-há­­rom évvel korábbról. Ez is csak a meggondo­latlan védgátépítés következtében. A tejjel­­mézzel folyó Kánaán idejében semmiképp sem. Ez tény: az állandóan vízzel borított te­rület ötszörösét kitevő ártér, az asztallapnyi sim­aságú róna arra enged következtetni, hogy az ár inkább csak amúgy kényelmesen rété­ről­t ezekre a területekre. S ha gyorsan lopa­kodott, szaporán is takarodott s otthagyta gazdag ajándékát: a dúsan termő földet, mely magágyat vetett gabonának, erőt adott rét­nek, legelőnek, lápot erdőnek-mezőnek, gyü­mölcsösnek. És otthagyta foglyul a gonddal kieszelt csapdákban — az úgynevezett fokok segítségével — a temérdek halat. Íme, néhány szemtanú: „Mindezek a folyók hajózhatók és bővelked­nek halakban, mint amilyen a viza, a legna­gyobb és legízletesebb hal, vagy a kecsege, a csuka és más halak, például a márna és a többi.” (1308-ból egy Franciaországból idelá­togató dominikánus.) „A Tiszában igen sok a hal, egyetlen folyó­ban sem láttam még ilyen nagy halakat.” (1433, Bertrandon de la Brocquiére, francia nemes.) „... a Tisza, mikor a síkra kiönt, minden helyet szélesen, nem csak vízzel, hanem ha­lakkal is megtölt, és ahol tavat alkot, mielőtt leapadna és a víz visszatérne medrébe, a pa­rasztok bizonyos rekeszek építésével akadá­lyozzák meg azt, hogy a víz visszahúzódásá­val a halak is visszamenjenek. Itt tehát épp­úgy fogva tartják a halakat, mint a halasta­vakban. Nem ritkán megesik, hogy a halak akkora tömege ütközik neki a rekesznek, hogy azt áttörve megszöknek, és ezzel tönkreteszik a parasztok munkáját és reménységét. (1529 körül, Wernerhaus, német utazó.) „A Tisza Európának halban leggazdagabb folyója ... Hasonlóan gazdag halakban a Bod­rog, amely a Tiszába ömlik, nem messze To­kajtól. Ez a folyó olyannyira tele van hallal, hogy nyári időben, amikor a vízállás igen alacsony, valósággal bűzlik a halaktól.” (1669­— 1670, Edward Browne, angol orvos.) „.. . szüntelen égő szomjúság gyötört, és csak a Tisza vizével olthattam, márpedig ez a fekete és sűrű lé bűzlött a sártól és a hal­tól, mellyel annyira tele volt, hogy nem is lehetett menni belőle anélkül, hogy halat ne fogott volna az ember.” (1704 nyara, Szege­den, II. Rákóczi Ferenc, Emlékiratok.) Csoda-e, hogy szállóigévé magasztosult az utazók egyike által 450 éve felállított képlet: a Tisza két rész vízből és egy rész halból áll. Most aztán tűnődhetünk azon, hogy alkal­mi igazsága volt-e annak a sokszor hangoz­tatott, a későbbi szabályozás korában nagyon jól jövő állításnak, hogy ez az ötöd országrész­nyi terület náddal, sással, gyékénnyel fel­vert rétség volt, ahol a lakosok csak csónakkal járhattak egyik helyről a másikra; avagy az a kép számít-e hitelesnek, amelyet az itt járt utazók és Györffy István néprajzkutató, a Nagykunság tudós ismerője oly szemlélete­sen ábrázolt: „ ... a kövér füvű legelőmezőkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút beleveszett a hara­gos zöld rétbe, ott a konda bányászott. Ha a nyári forróság leperzselte a legelőt, beverték a jószágot a rétbe, ahol még mindig találtak harapnivalót...” Marad még az árvíz dolga, amit nem hiva­tásos „tanácsadóm” igyekszik elbagatellizál­ni, mondván: a vízjáték a természet törvé­nye, amihez szépen hozzáidomult az emberek élete, a település módja, a gazdálkodás rend­szere. A Tisza-völgy szabályozás előtti vízjárásá­ról szinte lehetetlen megbízható információ­kat szerezni. (Csak a múlt század közepe óta mérik rendszeresen a vízállást.) Abban azon­ban megegyeznek a nézetek, hogy a szabályo­zási munkálatok megkezdése előtti árvizeket tekintik spontánnak. A vízügyi irodalom az 1855-i árvizet tekinti a rendszeres szabályo­zás és ármentesítés előtti utolsó árvíznek. Szegedről vannak legrégebbről adatok. Az 1772-es árvíz idején 630 centivel tetőzött a Tisza. A rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható, hogy a folyó maximális víz­szintje kért­ három és fél méterrel volt alacso­nyabb a mainál. Az úgynevezett kisvízszint vi­szont két-két és fél méterrel magasabb. A jellegzetes árvizek — akárcsak ma — tél ele­jén, tavasszal, illetve késő ősszel vonultak le. Nyári árvizek sem lehettek sűrűbben, mint manapság. Hogy akkor miért kellett sort keríteni „a spontán öntözéses rendszer”, a kánaáni álla­potok megszüntetésére, miért kellett megsza­bályozni a Tiszát? KAPOSI KIS ISTVÁN (Következik: Széchenyi — Vásárhelyi meg az ellenzék) Artéri nádas és fűz-nyár liget Jellegezetes Tisza-parti falu a múlt század derekán mSEBESSZEI

Next