Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1986-07-30 / 31. szám

Széchenyi István Naplójának 1846. április 8-i feljegyzéséből: „Beteg vagyok, de nem csüggedt! Tisza­­szabályozási ülés Károlyi Györgynél. Egyre jobban összezavarodunk — megmutatom a kiutat... Igazán felettük állok — Elégedetten állunk fel...; Vásárhelyi haldoklik, megütötte a guta! — Micsoda óriási veszteség! Micsoda zűrzavar! Délután családi körben ülök, egyszer csak belép közénk B(atthyány) Lajos! Hm, hm! (-----------) Otthon rosszul. Hertelendi eszik ná­lunk. Balogh . . . halottsápadt. „MEGÖLTÉK VÁSÁRHELYIT!” — 11 órakor halt meg. —” A viták izgalmában, amelyet a Tisza folyó egységes és általános szabályozásának részle­tes és kivitelezésre alkalmas műszaki tervé­nek elutasítása váltott ki, Széchenyit kettős veszteség érte Vásárhelyi halálával. Eltávozott eszméinek értő és hű­séges műszaki tolmácsolója és a gyakorlati program kivitelezésére kiszemelt legalkalma­sabb személyiség. Szinte egyedül maradt fő­vezérlő posztján. „A Tisza-völgy rendezésének Széchenyi-féle programja és Vásárhelyi Tisza-szabályozás terve — következetesen átgondolt és kiépített, szerves egységet alkot, amelynek egyetlen ele­me sem volt mellőzhető az egész koncepció sikerének veszélyeztetése nélkül. Éppen ezért e program két eleme: egyrészt gazdasági-szer­vezési, másrészt műszaki része, csak egymás­sal szoros kapcsolatban, egymástól elválaszt­hatatlanul tárgyalható és értékelhető reáli­san.” (Botár­ Károlyi.) A téma tudós kutatói szinte szokatlan mó­don, politikai területre is „elkalandoznak”, annyira tudományos e megfogalmazás igénye: „Széchenyi gazdaságpolitikai tevékenységé­vel az egész ország gazdasági-műszaki fejlő­désének, polgári átalakulásának megalapozá­sát kívánta szolgálni. Ez tette lehetővé szá­mára, hogy felülemelkedve a kortársak pro­vinciális szemléletén, a gazdasági fejlődés megindításában alapvető jelentőségűnek fel­ismert vízimunkálatok terén is reális, a való­ságos helyzetnek és a szükségleteknek meg­felelő programot dolgozzon ki, melynek mű­szaki megalapozottságát a Vásárhelyivel való szoros együttműködés és több más kiváló mérnök-szakértő igénybevétele biztosította.” Vásárhelyi halálának pillanatától elvben és gyakorlatban egyaránt fekete posztó, nyílt céltábla lett az egységes és általános szabá­lyozás kérdése. Pontosabban már előbb is (hiszen ez ölte meg a vitában a derék mér­nököt), de csak az utóbbinak lesz nemegyszer katasztrofális következménye hosszú évtize­deken át. A gyászos közgyűlés sikerétől megittasult megyei nagyurak — régesrég alkalmazott — bevált — halogató, időhúzó taktikájukhoz tér­tek vissza. (Ami mégen — természetesen — a Széchenyi által már 1846 elején látott és papírra vetett ok, az „egymás ellen álló érde­kek” húzódott meg.) A sürgető munkák mi­hamarabbi megkezdése helyett a műszaki megfellebbezés trükkjéhez folyamodtak a leg­főbb támaszától megfosztott Széchenyivel szemben: követelték elfogulatlan szakértő meghallgatását és véleményének kikérését. Jóllehet Széchenyi már a tragikus kimenetelű összecsapás előtt jóval kikérte külföldi szak­értők véleményét és csak az ő helyeslő ál­lásfoglalásuk után bocsátotta vitára, a Vá­sárhelyi-féle végleges — nem lehet elégszer ismételni! —, egységes és általános tervet, mégis kénytelen volt engedni az ellenzéki földesurak nyomásának, a széthúzók és a ter­vet túlságosan drágállók akaratának, így és ekkor lép be a Tisza-szabályozás tör­ténetébe a nagy olasz folyamszabályozó, a Pó ki­egyenesítő­je, Pietro Paleocapa, akinek sze­mélyével kapcsolatban valóságos rágalmazó mondakör kerekedett a későbbiek során Vá­sárhelyi munkásságával összefüggésben. Mosonyi Emil Kossuth-díjas vízépítő mér­nök, a tiszalöki vízlépcső tervezésének irá­nyítója, harminc évvel ezelőtt a Magyar Tu­dományos Akadémián rendezett Vásárhelyi­emlékülésen ezzel kapcsolatban a következő­ket mondotta: „Sok téves megállapítás csúszott be az iro­dalomba a Vásárhelyi-féle terv megvalósulá­sának kérdéséről, amelyek közül a lénye­gesebbeket e helyen tisztáznunk kell. A téve­dések zöme a köré a helytelen beállítás köré csoportosul, hogy Vásárhelyi Pál terve ellen­tétben van Paleocapa Péter akkori velencei építési főigazgató véleményével, akit szakér­tőként hívtak meg a Tisza-szabályozáshoz. Szerencsétlen módon azt írják egyesek Pa­leocapa javára, hogy Vásárhelyivel szemben az egész Tiszára készített tervet, s mindezt azért, mert Vásárhelyi második terve nem került ismertetésre. Sőt még olyanokat is le­het olvasni, hogy Vásárhelyit azért érte szív­­szélhűdés, mert Paleocapa tervét hozták fel ellene, s az e feletti izgalom okozta szívroha­mát. Pedig Paleocapa csak Vásárhelyi ha­lála után jött Magyarországra szakértői vé­leményt adni. Vásárhelyi második tervének és Paleocapa szakvéleményének gondos összehasonlításából éppen az derül ki, hogy a leglényegesebb kér­désekben véleményük megegyezett, s végered­ményképpen egy-két részletet nem tekintve. Paleocapa Péter, a neves vízügyi szaktekin­tély helyesnek tartotta Vásárhelyi tervét.” Mosonyi Emil kissé talán Vásárhelyit ideali­záló megállapítása az akkori múltnak szólt, amely erkölcsileg rehabilitálni­­­tényszerütt az emlékezésben mellőzött, a korábbi értékelé­sekben perifériára szorított vízmérnökóriást. A Paleocapa szakértői vélemény mai érté­kelése bizonyára közelebb áll a valósághoz: „véleménye nyomán — a vélt költségcsökken­tés érdekében — eszközölt kevéssé szerencsés módosítások rést ütöttek a Széchenyi—Vásár­helyi-féle koncepció egységén.” Amihez még hozzá szokták fűzni, hogy „ez — főleg később, a szabadságharc bukását követő Bach-rend­­szerrel beköszöntő merőben új körülmények között, az alkalmatlan vezetéssel együtt — súlyos hibák forrásává vált.” Széchenyi reménységei éppen az ellenkező irányba tapogatóztak. Abban bízott, hol, a rátermett vezetés megbirkózik majd az­ok­­kal a veszélyekkel, amelyeknek tápt.­.,alul szolgált a Paleocapa által megfogalmazott el­lenvélemény, ami a széthúzás parazsát élesz­tette. Ennek ellenére nem engedett. Mintha csak érezte volna, hogy ezek a hetek-hónapok a cselekvés huszonnegyedik óráját jelentik. Nem hagyta elszalasztani a történelmi pil­lanatot, elapadni az érdekeltségek felbuzdu­lását — és az obstrukcióval párhuzamosan ta­pasztalható — áldozatkészséget, akkor is ha tartott tőle és számolt vele, mint már annyi­szor, most is szalmaláng lelkesedés szem­tanúja. Vásárhelyi halálát követően mindössze az alábbi bejegyzések olvashatók Naplójában, 1846. április 30-án: „A Főhercegnél. Bágyadt, megtört... egy­általában nincs megelégedve Béccsel. Appo­­nyit bátortalan­nak találta. Mindenestől Ko­vács mellett. (Ti. hogy Kovács Lajos legyen a tiszai központi egylet titkára. A szerk.) ... Elmondtam neki Schediust Kecskés dolgában. „Kell a Tiszánál — menjen csak s majd ked­vet kap hozzá.” (Széchenyi azt akarta elérni, hogy Kecskés Károly (aki addig a vukovári vasút építésének előkészítésével foglalkozott), vegye át az elhunyt Vásárhelyi Pál feladat­körét a Tisza-szabályozás munkálatainál. Schedius Lajos azonban nem tette meg ebben az ügyben a Széchenyitől kívánt intézkedé­seket.) A szerk. Szorongó érzéssel ... el! — Sétálni megyek. Rezignált vagyok ...! Hamarost nem remény­tek többé semmit, s akkor könnyebb lesz. — Hogy Kecskésnek el kell állnia a vasútjától s a Tiszához kell mennie, a legeslegrosszabb benyomással lesz K­ossuth)ra s társaira, s az ódiumot mindenestül reám hárítja. De ki te­het róla? Én Kecskéssel nem nyerek sem­mit.­­” Május 28-án. Wodianer nálam ... „Samuel, adok 200 000-et — amennyi kell 5 percentre — Ha Kübeck nem akar ... csináljunk egy társaságot.. .” Június 12-én. „Minden szürkének és színtelennek tűnik fel előttem, s a horizont a magyar égbolton mégis derűsebbnek látszik a szememben, mint 20 esztendővel ezelőtt. —” 17-én „Csongrádi társaság ülése. Első ülés. Világosan beszélek: Ha szabá- l lyozni akartok — bele kell nyúlnotok a pén- s­zeszsákba — Van készpénzük. Úgy beszélek. TISZA - SZABÁLYOZÁS: ELŐÍTÉLETEK NÉLKÜL [III-­ Tervbokszolás és árnyékbe Szolnok látképe a múlt század derekán 8 ’ ORSZÁG-VILÁG

Next