Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1986-08-13 / 33. szám

8­I ORSZÁG-VILÁG TISZA-SZABÁLYOZÁS: ELŐÍTÉLETEK NÉLKÜL [Y] Ront és javít A mérleget nem nehéz megvonni a számok nyelvén. A töltésépítéssel nagyjából párhuza­mosan 1890-ig, a kanyargós Tisza 112 leg­lomhább nagy kanyarját vágták át a folyó alföldi, 1212 kilométer hosszú szakaszán. Így 452 kilométerrel rövidült meg a meder, s má­ra csak 760 kilométer hosszúságban „vágtat” a Duna felé. Ez óriási mértékű rövidítés, nem kevesebb, mint az eredeti hosszúság 37 százaléka. A mai, a végleges mederkialakulás — a ré­gebbi természetes medervándorlással szem­ben — a múlt század végén indult a közép­vízi szabályozással, majd folytatódott a szá­zadfordulón a kisvízi szabályozással. Századunk elejére a folyómenti árvízvé­delmi töltésrendszer jórészt kiépült. Mind­ezek következtében a Tisza-mentén több, mint egymillió, a Tisza-völgyben pedig más­fél millió hektár földet sikerült elhódítani a kártékony vizektől. Századunkra maradt azonban a mellékfolyók és torkolatvidékek ármentesítésének súlyos öröksége, valamint az ismétlődő — és méretükben, szintmagassá­gukban egyre növekvő — árvizek elleni vé­dekezés és a korábban kiépült rendszer nagy­arányú továbbfejlesztése.­­ A Tisza völgyében napjainkban kis híján háromezer kilométernyi — úgynevezett — fő­védvonal csaknem kétmillió (pontosan 1,8 mil­lió) hektár ártéri területet véd. (Ez fővédvo­nalhossz az ország egészének bő kétharmada!) E védelmi rendszer teszi lehetővé, hogy az or­szág területének ez a mintegy húsz százaléka garantáltan hasznosítható. „Az árvízvédelmi munkák eredményeként ma már növekvő eséllyel vehetjük fel a küz­delmet a rendkívüli áradások ellen is, de az ármentesítés mégsem tekinthető befejezett­nek. Az 1970. évi Tisza-menti árvíz tanulsá­gaként a töltésrendszer erősítésén túl olyan keleti ármentesítési rendszerek létrehozá­sa törekszünk, amelyekben a folyó menti gáta folyószabályozási művek, árapasztó csatornák, síkvidéki vésztározók, lokalizációs töltések, körtöltések, fakadó víz elleni léte­sítmények, majd a későbbiekben a hegyvidé­ki tározók összefüggő védelmi rendszert al­kotnak.” (Dégen Imre, 1973.) Mondhatnánk, hogy a nagy alkotás lénye­gében befejeződött; lezárult egy korszak, a vizek kártételei ellen való küzdelem úttörő korszaka, amelyre a vizek hasznosításának kora következett (vagy legalábbis kellett vol­na következnie), ahogyan Széchenyi előre el­gondolta. A mulasztások, az eredeti elgondolás meg nem értése, szűken értelmezése, a „napi igé­nyekhez” igazítása, nemegyszer tudatos el­ferdítése és mellőzése alaposan visszaütött. Az árvízmentesítés, lecsapolás még az erede­ti komplex végrehajtása esetén is ott hagy­ták volna óhatatlanul kiküszöbölhetetlen „ke­zük nyomát” a tájon, a Tisza-vidékén; hát még a mulasztások következtében! Mindmáig alig közismert, hogy a haladás új követelményei, milyen korábbi eredmé­nyek feladásával, milyen vízhasználatok meg­szűnésével jártak, vagyis hogy a fejlődés menyire ellentmondásos volt. Károlyi Zsig­­mond és Nemes Gerzson jó tíz éve egy tanul­mányt szentelt ennek bemutatására, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet további, ez­­irányú kutatásokra, elemzésekre. A kiindulópont — természetesen — Szé­chenyi. Hogy is képzelte el a reformkor zse­niális egyénisége? „Feladatunk — írta 1834-ben (!) — vizein­ket Dunánktól kezdve úgy rendelni el, hogy azok lehetőségig hajózási csatornákul szolgál­janak, vízáradásaink átka megszűnjön, de mindenek felett, ne legyen elrontva, — hol a természet alkotta, — az öntözési lehetőség, mely honunkat szintolly nagy áldására lehe­­tend jövendőnk... mint közösüléseink akár­­milly könnyítése.” Majd másutt: „... vizeink szabályozását... ha minden oldalról megfontolás s tökéletes összefüggés nélkül vitetik végbe,... alkalmasint többet fog egy vidéknek ártani, mint amennyit hasz­nálna másiknak, sőt talán még azon tájt is fogja sújtani, mellynek kedvéért vitetett végbe, minthogy csak egy kissé hosszabb időt tekintve még nagy kérdés, a mezei gazdákra nézve, valljon mi sorvasztóbb baj: a néhai nagyobb víz-e, vagy a közönséges és kivált az alföldön olly tikkasztó szárazság; midőn min­den esetre alig követhetni el a mezei gazda­ság körében otrombább bűnt, mint vizek — mert néha alkalmatlanok — meg nem fon­tolt, s ekképp hebehurgya leszállítása által el­lökni s megsemmisíteni az öntözés áldását, amellyel semmi nem ér fel.” A zabolátlan „Nílus” eltűntével szinte a felismerhetetlenségig megváltozott a táj képe. Örökre eltűnt a vadvízország — ligeterdőivel, virágzó rideg állattartásával, a lápok, erdők, mocsarak gazdag növény- és állatvilágával. (Hol van már a daru? A sas visszacsalogatá­sával, letelepítésével — északabbi területek­ről — most folynak a kísérletezések.) A bő haltermelésről nem is szólva. Meg a helyi jel­legű vízi közlekedésről. A Tisza egy szűk, túl­ságosan is szűk mederbe zárt csatorna lett a régi kanyargós múltjához hasonlítva, ame­lyen az 50—4700 másodpercenkénti köbméter­nyi vízhozam szinte lezúdul. Normál vízho­zamnál és árvízkor egyaránt. (A lefolyás fel­­gyorsulására jellemző, hogy a közepes gya­koriságú tavaszi belvizeket átlagosan három hét alatt vezetik le, míg a századfordulón a megemelkedett talajvízből és a lefolyást nem találó csapadékból származó elöntések gyak­ran hónapokig borították az alföldi tájat. De még 30—35 évvel ezelőtt is 32 nap volt az át­lagos gyakoriságú belvizek levezetési ideje. A közeljövőben ennek felére-harmadára kíván­ják leszorítani.) Ennek ellenében a hajdan volt „paradi­csomi egyszerűség” (Széchenyi szavai) korá­ban, amikor a terület csak néhány százezer embernek tudott megélhetést adni, mára nem­csak erőteljesen elindult, hanem hétmérföl­­des léptekkel halad előre a fejlődés útján. Egy­kori alacsony szintű gazdálkodási rendjét — az ártéri gazdálkodást — rég maga mögött hagyva-f­elejtve, lendületesen, sokoldalúan fejlődő térsége lett az országnak, s a népgaz­daságban meghatározó, kimagasló fontossá­gú szerepet tölt be. (Ez egykor gyéren lakott R­ISZAVOLGY ES MAGYARORSZAG ÁRMENTESÍTETT TERÜLETE­ vidékén él hazánk lakosságának mintegy negyven százaléka, itt öszpontosul az ország nemzeti vagyonának 42 százaléka.) A Tisza-völgy gazdasági életében kiemel­kedő szerepe van a dinamikusan fejlődő nagyüzemi mezőgazdaságnak. Itt található művelt területeink harmada, és az ország me­zőgazdasági termelésének több mint a fele. Ez az országrésznyi terület a Kárpát-meden­cében a mezőgazdasági termelés szempontjá­ból az egyik legkedvezőbb adottságú vidék. Or­szágosan itt a legmagasabb a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Sőt, ma már innen származik az ország ipari termelésének mint­egy harmada. Viszont tagadhatatlan — a szabályozás előt­ti halászat—tógazdálkodás ismeretében — az a megdöbbentő hanyatlás, ami a rendszeres szabályozás előrehaladását kísérte.­­Nagy haszna miatt örökös torzsalkodás folyt e halászvizekért. A birtokosoknak hosz­­szú évszázadokon át a halászat—tógazdálko­dás volt az egyik fő, ha nem a legfőbb jöve­delmi forrása. A középkorban tizenhat egy­házi nagybirtok osztozott e hal—vízországon. A Tisza-völgy négy-ötszáz kilométeres körze­tében látta el hallal a birtokosokat. Az itt élő nép pedig, jószerével ingyen jutott hozzá. Nemhiába járta a mondás, hogy Norvégián kívül a világon sehol nem ettek annyi halat, mint Magyarországon. Azok és országunk hal­táplálkozási szokása között csak annyi volt a különbség, hogy a norvégok a halat hallal, a magyarok pedig már akkor is kenyérrel et­ték. (Vagyis, itt termett gabona már a közép­kortól, amire elegendő bizonyíték a sok vitá­ra okot adó temérdek tiszai hajómalom, mel­lékfolyóin őrlő gázmalom. E malmok egyéb­ként jelentős mértékben járultak hozzá a vi­dék elmocsarasodásához, következésképpen a múlt század elején már jól érzékelhető ártéri gazdálkodás hanyatlásához, ami tulajdonkép­pen mozgatója, elindítója volt magának a Tisza-szabályozás követelésének felmerülésé­hez, megindításához.) Csoda-e, ha a halvízország értékes birtokai­ról még a tatárjárás rémülete után sem vol­tak hajlandók lemondani uraik. Emiatt volt kénytelen IV. Béla királyunk a folyótól távo­labb eső vidékekre letelepíteni a kunokat. Amibe nehezen törődtek bele a kunok! Elein­te erőszakkal próbálkoztak kijutni a Tiszához, majd békés eszközökkel, vásárlások útján.­­A kunok betelepítése is a fejlett ártéri gaz- Kvassay Jenő a rendszeres munkála­tok (1889—1919) megszervezője Magyarország és Európa nevezetesebb ármentesítő munka

Next