Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-08-13 / 33. szám
8I ORSZÁG-VILÁG TISZA-SZABÁLYOZÁS: ELŐÍTÉLETEK NÉLKÜL [Y] Ront és javít A mérleget nem nehéz megvonni a számok nyelvén. A töltésépítéssel nagyjából párhuzamosan 1890-ig, a kanyargós Tisza 112 leglomhább nagy kanyarját vágták át a folyó alföldi, 1212 kilométer hosszú szakaszán. Így 452 kilométerrel rövidült meg a meder, s mára csak 760 kilométer hosszúságban „vágtat” a Duna felé. Ez óriási mértékű rövidítés, nem kevesebb, mint az eredeti hosszúság 37 százaléka. A mai, a végleges mederkialakulás — a régebbi természetes medervándorlással szemben — a múlt század végén indult a középvízi szabályozással, majd folytatódott a századfordulón a kisvízi szabályozással. Századunk elejére a folyómenti árvízvédelmi töltésrendszer jórészt kiépült. Mindezek következtében a Tisza-mentén több, mint egymillió, a Tisza-völgyben pedig másfél millió hektár földet sikerült elhódítani a kártékony vizektől. Századunkra maradt azonban a mellékfolyók és torkolatvidékek ármentesítésének súlyos öröksége, valamint az ismétlődő — és méretükben, szintmagasságukban egyre növekvő — árvizek elleni védekezés és a korábban kiépült rendszer nagyarányú továbbfejlesztése. A Tisza völgyében napjainkban kis híján háromezer kilométernyi — úgynevezett — fővédvonal csaknem kétmillió (pontosan 1,8 millió) hektár ártéri területet véd. (Ez fővédvonalhossz az ország egészének bő kétharmada!) E védelmi rendszer teszi lehetővé, hogy az ország területének ez a mintegy húsz százaléka garantáltan hasznosítható. „Az árvízvédelmi munkák eredményeként ma már növekvő eséllyel vehetjük fel a küzdelmet a rendkívüli áradások ellen is, de az ármentesítés mégsem tekinthető befejezettnek. Az 1970. évi Tisza-menti árvíz tanulságaként a töltésrendszer erősítésén túl olyan keleti ármentesítési rendszerek létrehozása törekszünk, amelyekben a folyó menti gáta folyószabályozási művek, árapasztó csatornák, síkvidéki vésztározók, lokalizációs töltések, körtöltések, fakadó víz elleni létesítmények, majd a későbbiekben a hegyvidéki tározók összefüggő védelmi rendszert alkotnak.” (Dégen Imre, 1973.) Mondhatnánk, hogy a nagy alkotás lényegében befejeződött; lezárult egy korszak, a vizek kártételei ellen való küzdelem úttörő korszaka, amelyre a vizek hasznosításának kora következett (vagy legalábbis kellett volna következnie), ahogyan Széchenyi előre elgondolta. A mulasztások, az eredeti elgondolás meg nem értése, szűken értelmezése, a „napi igényekhez” igazítása, nemegyszer tudatos elferdítése és mellőzése alaposan visszaütött. Az árvízmentesítés, lecsapolás még az eredeti komplex végrehajtása esetén is ott hagyták volna óhatatlanul kiküszöbölhetetlen „kezük nyomát” a tájon, a Tisza-vidékén; hát még a mulasztások következtében! Mindmáig alig közismert, hogy a haladás új követelményei, milyen korábbi eredmények feladásával, milyen vízhasználatok megszűnésével jártak, vagyis hogy a fejlődés menyire ellentmondásos volt. Károlyi Zsigmond és Nemes Gerzson jó tíz éve egy tanulmányt szentelt ennek bemutatására, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet további, ezirányú kutatásokra, elemzésekre. A kiindulópont — természetesen — Széchenyi. Hogy is képzelte el a reformkor zseniális egyénisége? „Feladatunk — írta 1834-ben (!) — vizeinket Dunánktól kezdve úgy rendelni el, hogy azok lehetőségig hajózási csatornákul szolgáljanak, vízáradásaink átka megszűnjön, de mindenek felett, ne legyen elrontva, — hol a természet alkotta, — az öntözési lehetőség, mely honunkat szintolly nagy áldására lehetend jövendőnk... mint közösüléseink akármilly könnyítése.” Majd másutt: „... vizeink szabályozását... ha minden oldalról megfontolás s tökéletes összefüggés nélkül vitetik végbe,... alkalmasint többet fog egy vidéknek ártani, mint amennyit használna másiknak, sőt talán még azon tájt is fogja sújtani, mellynek kedvéért vitetett végbe, minthogy csak egy kissé hosszabb időt tekintve még nagy kérdés, a mezei gazdákra nézve, valljon mi sorvasztóbb baj: a néhai nagyobb víz-e, vagy a közönséges és kivált az alföldön olly tikkasztó szárazság; midőn minden esetre alig követhetni el a mezei gazdaság körében otrombább bűnt, mint vizek — mert néha alkalmatlanok — meg nem fontolt, s ekképp hebehurgya leszállítása által ellökni s megsemmisíteni az öntözés áldását, amellyel semmi nem ér fel.” A zabolátlan „Nílus” eltűntével szinte a felismerhetetlenségig megváltozott a táj képe. Örökre eltűnt a vadvízország — ligeterdőivel, virágzó rideg állattartásával, a lápok, erdők, mocsarak gazdag növény- és állatvilágával. (Hol van már a daru? A sas visszacsalogatásával, letelepítésével — északabbi területekről — most folynak a kísérletezések.) A bő haltermelésről nem is szólva. Meg a helyi jellegű vízi közlekedésről. A Tisza egy szűk, túlságosan is szűk mederbe zárt csatorna lett a régi kanyargós múltjához hasonlítva, amelyen az 50—4700 másodpercenkénti köbméternyi vízhozam szinte lezúdul. Normál vízhozamnál és árvízkor egyaránt. (A lefolyás felgyorsulására jellemző, hogy a közepes gyakoriságú tavaszi belvizeket átlagosan három hét alatt vezetik le, míg a századfordulón a megemelkedett talajvízből és a lefolyást nem találó csapadékból származó elöntések gyakran hónapokig borították az alföldi tájat. De még 30—35 évvel ezelőtt is 32 nap volt az átlagos gyakoriságú belvizek levezetési ideje. A közeljövőben ennek felére-harmadára kívánják leszorítani.) Ennek ellenében a hajdan volt „paradicsomi egyszerűség” (Széchenyi szavai) korában, amikor a terület csak néhány százezer embernek tudott megélhetést adni, mára nemcsak erőteljesen elindult, hanem hétmérföldes léptekkel halad előre a fejlődés útján. Egykori alacsony szintű gazdálkodási rendjét — az ártéri gazdálkodást — rég maga mögött hagyva-felejtve, lendületesen, sokoldalúan fejlődő térsége lett az országnak, s a népgazdaságban meghatározó, kimagasló fontosságú szerepet tölt be. (Ez egykor gyéren lakott RISZAVOLGY ES MAGYARORSZAG ÁRMENTESÍTETT TERÜLETE vidékén él hazánk lakosságának mintegy negyven százaléka, itt öszpontosul az ország nemzeti vagyonának 42 százaléka.) A Tisza-völgy gazdasági életében kiemelkedő szerepe van a dinamikusan fejlődő nagyüzemi mezőgazdaságnak. Itt található művelt területeink harmada, és az ország mezőgazdasági termelésének több mint a fele. Ez az országrésznyi terület a Kárpát-medencében a mezőgazdasági termelés szempontjából az egyik legkedvezőbb adottságú vidék. Országosan itt a legmagasabb a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Sőt, ma már innen származik az ország ipari termelésének mintegy harmada. Viszont tagadhatatlan — a szabályozás előtti halászat—tógazdálkodás ismeretében — az a megdöbbentő hanyatlás, ami a rendszeres szabályozás előrehaladását kísérte.Nagy haszna miatt örökös torzsalkodás folyt e halászvizekért. A birtokosoknak hoszszú évszázadokon át a halászat—tógazdálkodás volt az egyik fő, ha nem a legfőbb jövedelmi forrása. A középkorban tizenhat egyházi nagybirtok osztozott e hal—vízországon. A Tisza-völgy négy-ötszáz kilométeres körzetében látta el hallal a birtokosokat. Az itt élő nép pedig, jószerével ingyen jutott hozzá. Nemhiába járta a mondás, hogy Norvégián kívül a világon sehol nem ettek annyi halat, mint Magyarországon. Azok és országunk haltáplálkozási szokása között csak annyi volt a különbség, hogy a norvégok a halat hallal, a magyarok pedig már akkor is kenyérrel ették. (Vagyis, itt termett gabona már a középkortól, amire elegendő bizonyíték a sok vitára okot adó temérdek tiszai hajómalom, mellékfolyóin őrlő gázmalom. E malmok egyébként jelentős mértékben járultak hozzá a vidék elmocsarasodásához, következésképpen a múlt század elején már jól érzékelhető ártéri gazdálkodás hanyatlásához, ami tulajdonképpen mozgatója, elindítója volt magának a Tisza-szabályozás követelésének felmerüléséhez, megindításához.) Csoda-e, ha a halvízország értékes birtokairól még a tatárjárás rémülete után sem voltak hajlandók lemondani uraik. Emiatt volt kénytelen IV. Béla királyunk a folyótól távolabb eső vidékekre letelepíteni a kunokat. Amibe nehezen törődtek bele a kunok! Eleinte erőszakkal próbálkoztak kijutni a Tiszához, majd békés eszközökkel, vásárlások útján.A kunok betelepítése is a fejlett ártéri gaz- Kvassay Jenő a rendszeres munkálatok (1889—1919) megszervezője Magyarország és Európa nevezetesebb ármentesítő munka