Ország-Világ, 1987. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1987-07-15 / 28. szám
Esküdtek helyszíni szemlén a metróban Négy szemtanú négy változat arról, hol állt Goetz, hol a „támadók”, honnan kire lőtt a vádlott (A DER SPIEGEL ABRAJA) Crane bíró és Slotnick védő a tetthelyen adók... vagy áldozatok előtte terem egy gengszter, s ő azonnal lő. A film hőse sorozatban gyilkol, hidegvérrel végez támadóival, ám a néző rokonszenve osztatlanul az övé, sőt a rendőrség is tűri, elnézi, ameddig teheti, szemet huny felette. Amerre ugyanis megfordul, s a maga sajátos módján igazságot szolgáltat, ott megszilárdul a közbiztonság. Ott az emberek hamarosan újra kimerészkednek az utcára. Amit nem tud megtenni a hivatalos erőszakszervezet, arra képes az egyén — hirdeti a film. Az önvédelemnek és magánvédelemnek valóságos kultusza van a tengeren túl, s nemcsak ott. Sorra alakulnak az önvédelmet oktató klubok és iskolák Nyugat-Európában is. Mindez természetesen kiváló üzlet. S ugyan kik azok, akik megfizetik a szolgáltatásokat akár úgy, hogy beiratkoznak egy-egy karatevagy kung fu-tanfolyamra, akár úgy, hogy magántestőröket fogadnak? A tehetősebbek és a szupergazdagok. Az amerikai nagyvárosok előkelő negyedeiben szinte természetes, hogy az autóból infravörös sugarakkal vagy más módon irányított páncélozott garázskapuk mögött tűnnek el az elegáns és ugyancsak páncélzattal erősített, golyóálló üveges limuzinok, s a benne ülők csak a garázs mélyén, a biztonságot nyújtó betonfalak mögött hagyják el a kocsit, hogy felmenjenek nem kevésbé agyonvédett otthonukba, amelyben a riasztó- és biztonsági berendezések ára gyakran vetekszik magának a lakásnak a költségeivel. A magántestőröket manapság már nem nélkülözhetik a nyilvánosság előtt gyakran szereplő emberek, legyenek akár politikusok, akár popsztárok. S bizony ők is előszeretettel fordulnak magánszervezetekhez, védelmet keresve. Természetesen felvirágzott a vékonyabb pénztárcájúak anyagi tehetségéhez méretezett biztonságpiac is. Itt aztán minden eladó és kapható, amire kis jóindulattal ráfogható, hogy fokozza a személyes biztonságot: gázspray, riasztópisztoly, elektromos áramütést mérő bot, különleges, ütéstompító kalap és sapka, szúrás- és vágásálló, fémszálas rejtett ing, és ki tudja, mi minden. Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban Amerikában rohamléptekkel terjed és fejlődik az önvédelem, sorra alakulnak polgári önvédelmi szervezetek és csoportok. Becslések szerint ma már magyarországnyi ember, több mint tízmillió állampolgár a tagja ezeknek. Alfred Messner szociálpszichológus levonta azt a következtetést, hogy a rendőrséget nagysága is akadályozza. Mire egy ekkora szervezet megmozdul, már késő. Ebből egyfajta pszichózis alakul ki. Míg az emberek otthon, hét lakat mögött bezárva rettegnek, az utcákon szabadon vadásznak a bűnözők, így nem sokat lehet tenni. Pedig a bűnözők vannak kevesebben. A bűnözők a gyengébbek — mondja a mozgalom. Csak meg kell mutatni nekik, hogy nem félünk, csak ki kell menni az utcára. Így született meg a „menjünk ki a házunk elé!” mozgalom, amelynek látványos sikerei születtek azokban a városrészekben, ahol sikerült megszervezni. Ott valóban visszaszorulóban van a bűnözés, csak azért, mert az emberek már nem osonnak haza, nem bújnak el, hanem látnak mindent. Tudnak mindenről. Helyismeret Éppen a helyismeret az, ami a lőfegyvereknél is biztosabb eszköz a bűnözők üzelmei ellen. Ahol megszervezték a polgári biztonsági szolgálatot, ott mindig figyel valaki. Valaki, aki például tudja, hogy a harmadik házban Warrenéknak nincs vörös hajú kamaszgyerekük, aki tehát az imént átmászott a kerítésen, nem lehet családtag. A jól megszervezett szolgálatoknak van már irányítóközpontja, állandó kapcsolatot tartanak fenn a rendőrséggel, csatlakoztak hozzájuk a taxisok és a buszsofőrök, s az ilyen őrjárat hatékonysága felülmúlja a rendőrségét. Sokfelé megnyerték a postásokat is. (Amerikai méretekben csak ez félmillió őrszemet jelent.) S ők valamennyien kivételes helyismerettel rendelkeznek, hivatalból állandóan úton vannak a saját „körzetükben”. A biztonság növelésének hatékony fegyvere a felvilágosítás. A washingtoni igazságügyminisztérium például feltalálta és sikeresen vetette harcba McGruffot, a szigorú képű, ám felettébb bölcs rajzfilmeket. A derék négylábú egy igazi felügyelő összes kellékeivel, kalappal, felhajtott gallérú ballonban, pipával a pofájában osztogatja tanácsait a tévében: „Értéktárgyait ne a hálószobában tartsa! Jobb helyük van egy zacskóban a mélyhűtőben vagy a kertben elásva.” „Lányok, asszonyok! Mindig legyen a táskátokban egy marék só. Vágjátok a támadó szemébe, és elmenekülhettek.” Természetesen a gyerekek sem maradnak ki a felvilágosító kampányból. Nemcsak a cukros bácsi veszélyeire intik őket, hanem arra is, hogy el ne árulják idegennek, mikor mennek szabadságra. Önbíráskodás A mozgalom szélesedése hozza magával a megengedhetetlen önbíráskodás terjedését. Természetes ugyanis, hogy a „tettenértek” nagy része ártatlannak bizonyul. Elképzelhető ugyanis, hogy a már említett vörös hajú srác valóban nem családtag, de nem bűnözési szándékkal mászott át Warrenék kerítésén, hanem csak megbeszélte a Warren lánnyal, hogy a kert végében találkoznak. Vagy ne ajd’ isten, berepült oda a labda. Az önbíráskodás veszélyességét különösen megnöveli az az amerikai sajátosság, hogy az emberek többsége fegyvert tart — engedéllyel. Egy houstoni úriember a késő esti órán ablakán kitekintve azt látta, hogy a kocsiját suhancok fel akarják törni. Fogta hát fegyverét, kinyitotta az ablakot — nehogy betörjön —, gondosan célzott és lőtt. Két lövés, két halott. New Yorkban egy Ferrari tulajdonosa annyira elveszítette idegei felett az uralmát, amikor egy volkswagenes nekihajtott a kocsijának, hogy kipattant, előkapta a revolverét, és gondolkodás nélkül leterítette a „gazembert”. Úgy tűnik, az egyik legsúlyosabb probléma ebben a kérdésben is a lőfegyverek szabad birtoklásának ténye. Márpedig ennek — a fegyvertartásnak — régi történelmi hagyományai vannak, amelyek még a telepes időkre nyúlnak vissza, s amelyeket egyébként az amerikai alkotmány is szentesített. Más kérdés az, hogy a mai körülmények mennyire indokolják ennek a ma már erősen kétes tradíciónak a fenntartását. Goetz esetében sem az a lényeg, hogy valóban megalapozottan félt-e a támadástól, hanem az, hogy volt mivel lőnie. Márpedig tény, hogy a 240 millió amerikai állampolgár birtokában 60 millió lőfegyver van legálisan. KENESEI ISTVÁN