Ország-Világ, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-06 / 1. szám
Síremléke a Farkasréti temető művészparcellájában Neki nem volt gyereke. Szerette-e a gyerekeket, nem tudom, erről sosem beszéltünk. Ám volt egy jelenete a Hermelinben, amit — ha ügyeletes voltam — minden alkalommal végignéztem a kuliszszák mögül. Ott állt a színpadon, bejött a kis Kovács Krisztián, a darab gyerekszereplője, akit Erdit — szerepe szerint — átölelt, magához vont. Még most is végigfut rajtam a borzongás, ahogy magam előtt látom: átszellemülten, boldogan szorította magához a gyereket. Szinte elfelejtette, hogy szerepet játszik, hogy a színpadon van, valami földöntúli szépség sugárzott ebből a jelenetből... Róla el sem tudtam volna képzelni, hogy öngyilkos lesz, hogy ilyen brutális kegyetlenséggel tör a saját életére. Nekem úgy tűnt, szeretett élni. Hiszen még 1972 nyarán is oly felhőtlen boldognak láttam. Nyári szünet volt a színházban, éppen zárni készültem, két óra lehetett, amikor a bejáratnál összefutottam vele. Egy papírt lobogtatott, s izgatottan kérdezte, van-e még fent valaki az irodában. „Képzeld, Erzsike Jugoszláviába utazunk a Palival” — újságolta boldogan, s izgatottsága átsugárzott rám is, rohantam viszsza bélyegzőt keresni, intézkedni. Az évek során nem vettem rajta észre különösebb változást, mindig pontos volt, minden szerepére nagyon komolyan készült, s talán ezért hatott rám olyan megdöbbentő erővel, villámcsapásszerűen a halálhíre. Itt ügyeltem a színházban, de a Kamara ügyelete is hozzám tartozott. A délutáni előadás előtt telefonáltak nekem, hogy Edit nem érkezett meg, pedig már gyülekezik a közönség. Felhívtam telefonon a szüleit, de nem akartam megijeszteni őket, nagyon óvatosan arról érdeklődtem, nem ebédelt-e ott Edit. Napok óta nem is látták, hangzott a válasz. Tartottam a telefonkapcsolatot a „kis” Madáchcsal, ahonnan néhányan taxival Edit lakására mentek. Onnan értesítették az igazgatónkat, Ádám Ottót a rettenetes hírről, ő pedig telefonált nekem, menjek át a Madách téri színházba. Emlékszem, lélekszakadva rohantam a Majakovszkij utcán végig, a közönséget hazaküldtük, az előadás elmaradt. Mi, a színészekkel, műszakiakkal ott álltunk az előtérben, szinte szélütötten, szólni is alig tudtunk egymáshoz. Már tudtam, mégsem akartam elhinni az igazságot. De a bedíszletezett, színészek nélküli színpad látványa, az előbb még zsongó, de most üres nézőtér rá kellett hogy döbbentsen, igen, igaz, márr sohasem fogom látni őt, Edit nincs többé... Koltai János, a Madách Színház színművésze — Úgy éreztem, a kacagása nem örömet tükrözött. Mindent elrejtett mögéje. Még a bánatát is. Nem e világra való lény volt. Még a járása is más, valami furcsa tipegés, hirtelen fordulatokkal, senkihez sem hasonlítható, akárcsak a kézmozdulatai, a hangja. Ült velünk a büfében, folyt a szó valamiről, ő pedig hirtelen felpattant, s már ott sem volt. Nem színészkedésből tette, nála ez nem valami hatásos abgang volt, ki tudja, mire gondolt, hová rohant el. Ez is megfejthetetlent, akárcsak ő maga, akinek nem volt szép sem a keze, sem a lába, sem a haja, sem a szeme, de mégis különleges szépség volt, nőies, nyugtalanító, olyan férfit nem ismerek, aki ki tudta volna vonni magát a hatása alól. Vannak, akik azt mondják, törékeny alkat volt. Lehetséges. Én mégis nagyon erősnek láttam őt. 1972 novemberében hirtelen — szereptanulás közben — meghalt a Pécsi Sándor. Emlékszem, ÁdámOttó vitt ki bennünket a kocsijával a temetésre. Edit mellett ültem, s láttam, milyen erősen tartotta magát, nemcsak a kocsiban, hanem az egész temetés alatt, a búcsúbeszéd, a ceremóniák közepette is. Pedig imádta Pécsit, és ő is rajongott Editért. Volt némi hasonlóság közöttük: mindketten szemérmes színészek voltak. A színpadon kívül sosem játszották el „A” színészt. Pécsi büszke volt erre a tulajdonságára. „Egész életemben kerültem a pózt — írta —, szinte örülök, ha ismeretlen emberek így kiáltanak fel, ha megtudják, ki vagyok. Nahát, magáról nem is gondoltuk volna, hogy színész!” Nemcsak ebben hasonlítottak: a kritikák mindkettőjüknek felrótták a modorosságukat, Pécsinek, hogy „kukorékol”, Editnek éneklő beszédstílusát. Mindenki tett rá egy-két epés megjegyzést, azok is, akik ma elégiákat írnak róla. Pécsi Sanyi sokszor vigasztalta: „Ne törődj velük, Edit. Amikor ezek az írások megjelennek, a színész már elvégezte a dolgát, megszültük a gyereket, a miénk. Hogy egy kicsit nagyobb a füle? Istenem. Ezen már úgysem lehet segíteni.” Az 1972-es év rettenetes volt. Áprilisban Kiss Manyi, novemberben Pécsi, decemberben Demján Edit hagyott itt bennünket. Nekem kellett volna beszédet mondanom a temetésén. Ültem otthon, próbáltam leírni valamit, de a búcsúbeszéd helyett egy kis vers született. Így szólt: Dómján Edithez Edit! Értetlenül és értőn állunk itt, és nem tudunk búcsúzni. Nem olyan régen többen ültünk színházunk páholyában, a főpróba kezdésére várva. Maga érdeklődött: milyen, azt hallotta szép, jó?! A kérdezett bizonytalankodva válaszolt. Óh! nem ezt kell válaszolni! — mondta nevetve kezének ismételhetetlen mozdulatával — hanem, hogy nagyszerű! És a főpróba végén megismételte csendesen: igen, azt kellett volna mondani, hogy nagyszerű. Mi ott tehetetlenkedtünk. Maga elmosolyodott és eltűnt, egy pillanatra még láttuk a nyíló ajtó világában. Értőn és értetlenül állunk itt, és nem tudunk búcsúzni. Mit! Azt kellett volna mondani, hogy nagyszerű! Ádám Ottó azt mondta, búcsúbeszéd helyett ezt nem lehet elmondani a temetésen. Ha jól emlékszem, Kerényi Imre beszélt, aki sok darabban rendezte Mitet. Én nem mentem el a temetésre, nem láttam, hogyan eresztik le a koporsót, nem hallottam, hogyan kopognak a rögök. Talán ezért érzöm ma is épp olyannak magamban, ahogy mindig láttam Mitet. Szépnek. Tisztának. Titokzatosnak KÁRPÁTI GYÖRGY (Befejező rész a következő számban) Itt még vendégként a Vád és varázslat Madách színházbeli próba szünetében , 1963-ban [ ORSZÁG-VILÁG 111