Ország-Világ, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-06 / 1. szám
12 ORSZÁG-VILÁG ill . „A trockizmus ideológiai szétzúzásában fontos szerepet játszottak Ny. I. Buharin F. E. Dzerzsinszkij, Sz. M. Kirov..." 1930 őszén és telén, majd 1931 elején igyekeztünk együtt tölteni minden szabad időnket. Színházba jártunk, elmentünk kiállításokra. Néha órák hosszat beszélgettünk dolgozószobájában, a Kremlben. Szerettem ezeket az órákat. A falakon festmények. A dívány fölött egy akvarell, amelyet különösen szerettem: „Az Elbrusz alkonyaikor”. Kitömött madarak — Nyikolaj Ivanovics vadászzsákmányai: kiterjesztett szárnyú, hatalmas sasok, kékcsóka, fekete-vörös rozsdafarkú, vöröslábú vércse, gazdag lepkegyűjtemény. Nyikolaj Ivanovics szeretett fennhangon olvasni. Emlékszem, így olvastuk Flaubert „Salambó”-ját. Nyikolaj Ivanovics rajongott a szenvedélyes és bátor hősökért, Romain Rolland „Colas Breugnon”-ja valósággal elbűvölte. Breugnonban amolyan rokonlélekre talált, hiszen benne is megvolt a hajlam a féktelen orosz vidámságra, „egészen a vakmerőségig”. Milyen harsányan tudott nevetni, amikor a vidám tréfacsinálóról, Breugnonról olvastunk, meg a barátjáról, Paillard nótáriusról, aki „akkor a legboldogabb, ha szigorú képet vágva, nyakadba ölthet egy hosszú, erkölcsi prédikációt”, s akivel együtt Breugnon vért izzadva megtanított egy kalitkába zárt, jókora rigót egy hugenotta indulóra. Egyik este sokáig sétáltunk Szokolnyikiben — Szokolnyiki akkor még Moszkva szélén volt. Villamossal mentünk ki. Nyikolaj Ivanovics meglehetősen gyakran járt villamoson. Az utasok sokszor megismerték, és felhívták rá egymás figyelmét: „Nézze, nézze, Buharin!” Vagy ráköszöntek: „Jó napot, Nyikolaj Ivanovics!” Volt, aki odament hozzá, és szeretettel megszorongatta a kezét. Nyikolaj Ivanovics alig győzött köszöngetni, és zavarba jött az iránta megnyilvánuló figyelemtől. Ma már nem emlékszem rá, hogy Szokolnyikiből visszaútban hogyan kerültünk a Tverszkoj bulvárra, ahol leültünk egy padra a Puskin-szobor mögött — a szobor akkor a tér másik oldalán állt —, és itt Nyikolaj Ivanovics komoly beszélgetésre szánta el magát. Azt mondta, hogy kapcsolatunk zsákutcába jutott, és neki csak egy választása van két lehetőség között: vagy összeköti velem az életét, vagy félreáll, sokáig nem találkozik velem, s megadja nekem a lehetőséget, hogy tőle függetlenül rendezzem be az életem. „Van még egy lehetőség — jegyezte meg félig tréfásan —, az, hogy megőrülök”, de ezt a harmadik lehetőséget ő maga elveti. Választ nem kapott tőlem. Sírva fakadtam. Ma már nehéz megmagyaráznom akkori állapotomat: nyilván örömömben sírtam, de mélyen meg is voltam rendülve, meg nagyon fiatal is voltam, nem tudtam még határozni, ráadásul nem velem egykorú siheder ült mellettem a padon, hanem Buharin, de tény, hogy patakokban ömlött a könnyem. Nyikolaj Ivanovics hüledezve nézett rám. Meg volt győződve róla, hogy én már választottam, máskülönben nem nyilatkozott volna. Meglehetősen sokáig szótlanul ültünk egymás mellett. Fázósan megremegtem, s forró tenyerével melengette hideg kezemet. Ideje volt hazamennünk. Másnap este meghívott a Nagy Színházba a Hovanscsinára. Örömmel elfogadtam a meghívást. Késő éjjel, már éjfél is elmúlt, együtt mentünk a Metropolba. Anyám már aludt. Apám az-hóasztalánál ült, és arcomon észrevette a tanácstalanságot. Felajánlotta Nyikolaj Ivanovicsnak, hogy töltse nála az éjszakát, s ő így is tett, a díványon aludt a dolgozószobában. Én rosszul aludtam, későn ébredtem, a vendég már munkába ment. Apám, aki — mint már említettem — sohasem avatkozott bele kapcsolatunkba, reggel váratlanul leültetett, hogy beszéljen velem. — Alaposan meg kell gondolnod — mondta —, mennyire komolyak az érzelmeid. Nyikolaj Ivanovics nagyon szeret téged, mindent a szívére vesz, és ha nem komolyak az érzelmeid, félre kell állnod, máskülönben ennek rossz vége lehet ránézve. E beszélgetés után óvatosabb lettem, valósággal félni kezdtem. Ezután is gyakran találkoztunk, jártunk színházba, felolvastunk egymásnak. Aztán egyszer Knut Hamsun „Victoria” című regényét hozta szóba. — Kevesen írtak ilyen szép művet a szerelemről — mondta. A „Victoria” a szerelem himnusza! Azt hiszem, Nyikolaj Ivanovics nem véletlenül hozta magával ezt a könyvet. Részleteket olvasott fel belőle, csak azokat a passzusokat, amelyeket előre megjelölt! „Mi a szerelem? A szél susogása a rózsabokrok között, nem, ez láng, amely a vérben piroslik. A szerelem pokoli zene, és hangjaira még az öregek szíve is táncra perdül. Mint a margaréta, kinyílik az éj beálltával, és mint a szellőrózsa egy könnyű fuvallatra bevonja szirmait, és meghal, ha megérinted. Ez a szerelem ...” Abbahagyta az olvasást, elgondolkozva nézett valahová a meszszeségbe. Aztán rám emelte tekintetét. Mire gondolhatott akkor? „A szerelem a teremtő első szava, első gondolata, amely beragyogta létét. Amikor azt mondta: »Legyen világosság!« — megszületett a szerelem. Minden, amit teremtett, szép volt. Egyetlen teremtményét sem akarta visszaparancsolni a nemlétbe. És a szerelem lett a forrása minden földinek, és ura lett minden földinek, de egész útját virágok és vér, virágok és vér borítják!” — Miért vér? — kérdeztem. — Azt szeretnéd, hogy csak virágok legyenek? Ilyesmi nincs az életben, nincs élet megpróbáltatások nélkül, a szerelemnek kell leküzdenie, legyőznie őket. Ha pedig a szerelem nem küzdi le, nem győzi le az élet megpróbáltatásait, akkor az nem is volt szerelem, nem volt az az igazi szerelem, amelyről Knut Hamsun ír. Nyikolaj Ivanovics ezután felolvasta, hogyan beszélt az öreg szerzetes az örök szerelemről, a sírig tartó szerelemről, arról, hogy a betegség ágyhoz kötötte és elcsúfította a férjet, de szerető hitvese vállalta a nagy megpróbáltatást, és hogy hasonlítson férjére, akinek minden haja kihullott a betegség következtében, levágta hajfonatait. Az asszonyt ezután paralízis támadta meg, nem tudott járni, itolószéket kapott, és így vitte el mindenüvé a férje, aki egyre jobban szerette feleségét. S hogy egyenlővé váljanak, kénsavat locsolt az arcára, és a hegektől rúttá vált. — Neked mi a véleményed az ilyen szerelemről? — kérdezte Nyikolaj Ivanovics. — Meséket talált ki a te Knut Hamsunod! Minek külön elcsúfítani magát az embernek, minek nyomorékká tenni magát, minek kell kénsavat locsolni az arcára? Enélkül talán nem lehet szeretni? Válaszom hallatán Nyikolaj Ivanovics nagyot nevetett, és elmagyarázta, hogy az „ő” Knut Hamsunja ilyen eszközökkel fejezte ki a szerelem erejét, a vele járó áldozatvállalást. És akkor rám nézett szomorú, tűzben égő szemével, és megkérdezte: — Tudnál te szeretni egy leprást? Nem tudtam, mit feleljek ... — Miért hallgatsz, miért nem válaszolsz? Izgatottan, gyermeki naivitással kérdeztem: — Kit szeressek — téged? — Engem, persze, hogy engem — mondta magabiztosan, boldogan, mosolyogva, meg talán meg is hatódott attól, hogy még ilyen gyermeki közvetlenséggel árultam el érzelmeimet. És már válaszolni akartam, hogy őt tudnám szeretni (bár itt már fölösleges volt a feltételes mód, hiszen minden a jelenben volt), amikor megelőzött: — Nem kell, nem kell, ne válaszolj ! Félek a választól! A gyötrelmek hosszú évei alatt nemegyszer jutott eszembe a végzetes kérdés: „Tudnál te szeretni egy leprást?” * Elmondom, hogyan halt meg apám, mert ennek közvetlen köze van a köztem és Nyikolaj Ivanovics között kialakult kapcsolathoz. Apám beteges állapotához hozzászoktunk, de semmi jelét nem láttuk annak, hogy ilyen hirtelen következik be a vég. 1931. december 31-én apám erősködött, hogy a fiatalokkal köszöntsem az új évet. Az óév búcsúztatásakor rendszerint szüleimmel együtt voltam. Ezúttal elmentem Stacha Ganieckihez, egy velem egykorú fiúhoz. Alighogy átléptem Ganieckiék lakásának küszöbét (Ganiecki részt vett az oroszországi és a nemzetközi forradalmi mozgalomban, 1917-től a pénzügyi, a külkereskedelmi, majd a külügyi népbiztosságon dolgozott. — A szerző, amikor a telefonhoz hívtak, apám telefonált: „Azonnal gyere, haza, meghalok!” Otthon alig elképzelhető kép fogadott: apám, aki máskor mozogni is alig tudott, szédítő ütemben egyik szobából a másikba rohangált. Máig rejtély, hogy mitől került ilyen állapotba. Az a gyanúnk támadt, hogy idegrohama van. Kihívtuk Kramer professzort, a neves ideggyógyászt (Vaszilij Vasziljevics Kramer a szovjet idegsebészet egyik megalapítója, Lenin kezelőorvosa volt betegségének utolsó éveiben. — A szerző, aki hamarosan meg is érkezett, de semmi idegi rendellenességet nem talált. A belgyógyászok kétoldali tüdőgyulladást állapítottak meg. Apám kínok közepette halt meg, a karosszékben ülve fekve egyáltalán nem tudott lélegezni. Két hétig szenvedett így. Január 14-én halt meg. Amikor már nagyon rosszul volt, anyám értesítette a legközelebbi barátainkat. Akkor eljött hozzánk Rikov a feleségével, Miljutyin, Kricman. Nyikolaj Ivanovics szabadságon volt Nalcsikban. (Túlságosan későn küldtem neki a táviratot. A temetésről elkésett) A búcsúzásnak ebben a válságos pillanatában telefonált Sztálin, és apámat kérte a készülékhez. De apám nem tudta átvenni a kagylót. „Kár — mondta Sztálin —, magas tisztséget akartam felajánlani neki.” Apám az utolsó pillanatig eszméletén volt, és anyám megmondta neki, mit üzent Sztálin. A jelenlevők fölöttébb csodálkoztak ezen. Apám sem jellemét, sem egészségi állapotát tekintve nem lehetett vezető. S nem is volt közte meg Sztálin között közeli kapcsolat. A jelenlevők közül Miljutyin volt a legjobban meglepve, mert néhány napja éppen ő közölte Sztálinnal, hogy Larin nagyon rosszul van, sőt talán haldoklik. „Elfeledte volna?” — tűnődött Miljutyin, és a vállát vonogatta. Poszkrebisev is eljött (Sztálin titkára. — A szerző, és apám megkérte anyámat, hogy adja oda neki azt a Sztálinnak szánt dossziét, amelyben egy újabb gazdasági tervezetét tartotta. Apám ezután hozzám fordult. Kérdése teljesen felkavart. „Még mindig szereted Nyikolaj Ivanovicsot?” — kérdezte, mivel tudta, hogy 1931 márciusa óta nem találkoztunk. Zavart, hogy Poszkrebisev jelenlétében kell válaszolnom erre a kérdésre. Attól is tartottam, hogy válaszom esetleg nem egyezik apám végakaratával, amelyet nem ismertem. De hazudni nem tudtam, és igennel válaszoltam. Arra készültem, hogy apám azt mondja: „Felejtsd MIHAIL GORBACSOVNAK, AZ SZKP KÖZPONTI BIZOTTSÁGA FŐTITKÁRÁNAK AZ OKTÓBERI FORRADALOM 70. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁVAL RENDEZETT ÜNNEPI ÜLÉSEN ELHANGZOTT ELŐADÁSÁBÓL