Ország-Világ, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-06 / 1. szám

12 ORSZÁG-VILÁG ill . „A trockizmus ideológiai szétzúzásában fontos szerepet játszottak Ny. I. Buharin F. E. Dzerzsinszkij, Sz. M. Kirov..." 1930 őszén és telén, majd 1931 elején igyekeztünk együtt tölteni minden szabad időnket. Színház­ba jártunk, elmentünk kiállítá­sokra. Néha órák hosszat beszél­gettünk dolgozószobájában, a Kremlben. Szerettem ezeket az órákat. A falakon festmények. A dívány fölött egy akvarell, ame­lyet különösen szerettem: „Az Elbrusz alkonyaikor”. Kitömött madarak — Nyikolaj Ivanovics vadászzsákmányai: kiterjesztett szárnyú, hatalmas sasok, kékcsó­ka, fekete-vörös rozsdafarkú, vö­röslábú vércse, gazdag lepkegyűj­temény. Nyikolaj Ivanovics szeretett fennhangon olvasni. Emlékszem, így olvastuk Flaubert „Salam­­bó”-ját. Nyikolaj Ivanovics ra­jongott a szenvedélyes és bátor hősökért, Romain Rolland „Colas Breugnon”-ja valósággal elbűvöl­te. Breugnonban amolyan rokon­­lélekre talált, hiszen benne is megvolt a hajlam a féktelen orosz vidámságra, „egészen a vakmerő­ségig”. Milyen harsányan tudott ne­vetni, amikor a vidám tréfacsi­­nálóról, Breugnonról olvastunk, meg a barátjáról, Paillard nótá­riusról, aki „akkor a legboldo­gabb, ha szigorú képet vágva, nyakadba ölthet egy hosszú, er­kölcsi prédikációt”, s akivel együtt Breugnon vért izzadva megtanított egy kalitkába zárt, jókora rigót egy hugenotta indu­lóra. Egyik este sokáig sétáltunk Szo­­kolnyikiben — Szokolnyiki akkor még Moszkva szélén volt. Villa­mossal mentünk ki. Nyikolaj Iva­novics meglehetősen gyakran járt villamoson. Az utasok sokszor megismerték, és felhívták rá egy­más figyelmét: „Nézze, nézze, Bu­harin!” Vagy ráköszöntek: „Jó napot, Nyikolaj Ivanovics!” Volt, aki odament hozzá, és szeretet­tel megszorongatta a kezét. Nyi­kolaj Ivanovics alig győzött kö­­szöngetni, és zavarba jött az irán­ta megnyilvánuló figyelemtől. Ma már nem emlékszem rá, hogy Szokolnyikiből visszaútban hogyan kerültünk a Tverszkoj bulvárra, ahol leültünk egy pad­ra a Puskin-szobor mögött — a szobor akkor a tér másik oldalán állt —, és itt Nyikolaj Ivanovics komoly beszélgetésre szánta el magát. Azt mondta, hogy kapcso­latunk zsákutcába jutott, és neki csak egy választása van két lehe­tőség között: vagy összeköti ve­lem az életét, vagy félreáll, so­káig nem találkozik velem, s megadja nekem a lehetőséget, hogy tőle függetlenül rendezzem be az életem. „Van még egy le­hetőség — jegyezte meg félig tré­fásan —, az, hogy megőrülök”, de ezt a harmadik lehetőséget ő ma­ga elveti. Választ nem kapott tőlem. Sír­va fakadtam. Ma már nehéz megmagyaráz­nom akkori állapotomat: nyilván örömömben sírtam, de mélyen meg is voltam rendülve, meg na­gyon fiatal is voltam, nem tud­tam még határozni, ráadásul nem velem egykorú siheder ült mel­lettem a padon, hanem Buharin, de tény, hogy patakokban ömlött a könnyem. Nyikolaj Ivanovics hüledezve nézett rám. Meg volt győződve róla, hogy én már vá­lasztottam, máskülönben nem nyilatkozott volna. Meglehetősen sokáig szótlanul ültünk egymás mellett. Fázósan megremegtem, s forró tenyerével melengette hi­deg kezemet. Ideje volt hazamen­nünk. Másnap este meghívott a Nagy Színházba a Hovanscsinára. Örömmel elfogadtam a meghí­vást. Késő éjjel, már éjfél is el­múlt, együtt mentünk a Metro­­polba. Anyám már aludt. Apám az­­-hóasztalánál ült, és arcomon észrevette a tanácstalanságot. Fel­ajánlotta Nyikolaj Ivanovicsnak, hogy töltse nála az éjszakát, s ő így is tett, a díványon aludt a dolgozószobában. Én rosszul aludtam, későn ébredtem, a ven­dég már munkába ment. Apám, aki — mint már emlí­tettem — sohasem avatkozott be­le kapcsolatunkba, reggel várat­lanul leültetett, hogy beszéljen velem. — Alaposan meg kell gondol­nod — mondta —, mennyire ko­molyak az érzelmeid. Nyikolaj Ivanovics nagyon szeret téged, mindent a szívére vesz, és ha nem komolyak az érzelmeid, félre kell állnod, máskülönben ennek rossz vége lehet ránézve. E beszélgetés után óvatosabb lettem, valósággal félni kezdtem. Ezután is gyakran találkoztunk, jártunk színházba, felolvastunk egymásnak. Aztán egyszer Knut Hamsun „Victoria” című regényét hozta szóba. — Kevesen írtak ilyen szép művet a szerelemről — mondta. A „Victoria” a szerelem himnu­sza! Azt hiszem, Nyikolaj Ivanovics nem véletlenül hozta magával ezt a könyvet. Részleteket olvasott fel belőle, csak azokat a passzu­sokat, amelyeket előre megjelölt! „Mi a szerelem? A szél suso­­gása a rózsabokrok között, nem, ez láng, amely a vérben piros­­lik. A szerelem pokoli zene, és hangjaira még az öregek szíve is táncra perdül. Mint a margaré­ta, kinyílik az éj beálltával, és mint a szellőrózsa egy könnyű fu­vallatra bevonja szirmait, és meg­hal, ha megérinted. Ez a szerelem ...” Abbahagyta az olvasást, elgon­dolkozva nézett valahová a mesz­­szeségbe. Aztán rám emelte te­kintetét. Mire gondolhatott akkor? „A szerelem a teremtő első szava, első gondolata, amely be­ragyogta létét. Amikor azt mond­ta: »Legyen világosság!« — meg­született a szerelem. Minden, amit teremtett, szép volt. Egyetlen te­remtményét sem akarta vissza­parancsolni a nemlétbe. És a sze­relem lett a forrása minden föl­dinek, és ura lett minden földi­nek, de egész útját virágok és vér, virágok és vér borítják!” — Miért vér? — kérdeztem. — Azt szeretnéd, hogy csak vi­rágok legyenek? Ilyesmi nincs az életben, nincs élet megpróbál­tatások nélkül, a szerelemnek kell leküzdenie, legyőznie őket. Ha pedig a szerelem nem küzdi le, nem győzi le az élet megpró­báltatásait, akkor az nem is volt szerelem, nem volt az az igazi szerelem, amelyről Knut Ham­sun ír. Nyikolaj Ivanovics ezután fel­olvasta, hogyan beszélt az öreg szerzetes az örök szerelemről, a sírig tartó szerelemről, arról, hogy a betegség ágyhoz kötötte és elcsú­fította a férjet, de szerető hitve­se vállalta a nagy megpróbálta­tást, és hogy hasonlítson férjére, akinek minden haja kihullott a betegség következtében, levágta hajfonatait. Az asszonyt ezután paralízis támadta meg, nem tu­dott járni, itolószéket kapott, és így vitte el mindenüvé a férje, aki egyre jobban szerette felesé­gét. S hogy egyenlővé váljanak, kénsavat locsolt az arcára, és a hegektől rúttá vált. — Neked mi a véleményed az ilyen szerelemről? — kérdezte Nyikolaj Ivanovics. — Meséket talált ki a te Knut Hamsunod! Minek külön elcsúfí­tani magát az embernek, minek nyomorékká tenni magát, minek kell kénsavat locsolni az arcára? Enélkül talán nem lehet szeret­ni? Válaszom hallatán Nyikolaj Ivanovics nagyot nevetett, és el­magyarázta, hogy az „ő” Knut Hamsunja ilyen eszközökkel fe­jezte ki a szerelem erejét, a ve­le járó áldozatvállalást. És akkor rám nézett szomorú, tűzben égő szemével, és megkérdezte: — Tudnál te szeretni egy lep­­rást? Nem tudtam, mit feleljek ... — Miért hallgatsz, miért nem válaszolsz? Izgatottan, gyermeki naivitás­sal kérdeztem: — Kit szeressek — téged? — Engem, persze, hogy engem — mondta magabiztosan, boldo­­gan, mosolyogva, meg talán meg is hatódott attól, hogy még ilyen gyermeki közvetlenséggel árul­tam el érzelmeimet. És már válaszolni akartam, hogy őt tudnám szeretni (bár itt már fölösleges volt a feltételes mód, hiszen minden a jelenben volt), amikor megelőzött: — Nem kell, nem kell, ne vála­szolj ! Félek a választól! A gyötrelmek hosszú évei alatt nemegyszer jutott eszembe a vég­zetes kérdés: „Tudnál te szeretni egy leprást?” * Elmondom, hogyan halt meg apám, mert ennek közvetlen kö­ze van a köztem és Nyikolaj Iva­novics között kialakult kapcso­lathoz. Apám beteges állapotá­hoz hozzászoktunk, de semmi je­lét nem láttuk annak, hogy ilyen hirtelen következik be a vég. 1931. december 31-én apám erős­­ködött, hogy a fiatalokkal köszönt­sem az új évet. Az óév búcsúzta­tásakor rendszerint szüleimmel együtt voltam. Ezúttal elmentem Stacha Ganieckihez, egy velem egykorú fiúhoz. Alighogy átlép­tem Ganieckiék lakásának kü­szöbét (Ganiecki részt vett az oroszországi és a nemzetközi for­radalmi mozgalomban, 1917-től a pénzügyi, a külkereskedelmi, majd a külügyi népbiztosságon dolgozott. — A szerző­, amikor a telefonhoz hívtak, apám telefo­nált: „Azonnal gyere, haza, meg­halok!” Otthon alig elképzelhető kép fogadott: apám, aki máskor mozogni is alig tudott, szédítő ütemben egyik szobából a másik­ba rohangált. Máig rejtély, hogy mitől került ilyen állapotba. Az a gyanúnk támadt, hogy idegro­hama van. Kihívtuk Kramer pro­fesszort, a neves ideggyógyászt (Vaszilij V­asziljevics Kramer a szovjet idegsebészet egyik meg­alapítója, Lenin kezelőorvosa volt betegségének utolsó éveiben. — A szerző­, aki hamarosan meg is érkezett, de semmi idegi rendel­lenességet nem talált. A belgyó­gyászok kétoldali tüdőgyulladást állapítottak meg. Apám kínok kö­zepette halt meg, a karosszékben ülve­­ fekve egyáltalán nem tu­dott lélegezni. Két hétig szenve­dett így. Január 14-én halt meg. Amikor már nagyon rosszul volt, anyám értesítette a legközelebbi barátainkat. Akkor eljött hoz­zánk Rikov a feleségével, Milju­­tyin, Kricman. Nyikolaj Ivano­vics szabadságon volt Nalcsikban. (Túlságosan későn küldtem neki a táviratot. A temetésről elké­sett) A búcsúzásnak ebben a válsá­gos pillanatában telefonált Sztá­lin, és apámat kérte a készülék­hez. De apám nem tudta átven­ni a kagylót. „Kár — mondta Sztálin —, magas tisztséget akar­tam felajánlani neki.” Apám az utolsó pillanatig esz­méletén volt, és anyám meg­mondta neki, mit üzent Sztálin. A jelenlevők fölöttébb csodálkoz­tak ezen. Apám sem jellemét, sem egészségi állapotát tekintve nem lehetett vezető. S nem is volt közte meg Sztálin között közeli kapcsolat. A jelenlevők közül Miljutyin volt a legjobban meg­lepve, mert néhány napja éppen ő közölte Sztálinnal, hogy Larin nagyon rosszul van, sőt talán hal­doklik. „Elfeledte volna?” — tű­nődött Miljutyin, és a vállát vo­­nogatta. Poszkrebisev is eljött (Sztálin titkára. — A szerző­, és apám megkérte anyámat, hogy adja oda neki azt a Sztálinnak szánt dossziét, amelyben egy újabb gazdasági tervezetét tartotta. Apám ezután hozzám fordult. Kérdése teljesen felkavart. „Még mindig szereted Nyikolaj Ivano­­vicsot?” — kérdezte, mivel tud­ta, hogy 1931 márciusa óta nem találkoztunk. Zavart, hogy Poszk­rebisev jelenlétében kell válaszol­nom erre a kérdésre. Attól is tar­tottam, hogy válaszom esetleg nem egyezik apám végakaratával, amelyet nem ismertem. De ha­zudni nem tudtam, és igennel vá­laszoltam. Arra készültem, hogy apám azt mondja: „Felejtsd MIHAIL GORBACSOVNAK, AZ SZKP KÖZPONTI BIZOTTSÁGA FŐTITKÁRÁNAK AZ OKTÓBERI FORRADALOM 70. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁVAL RENDEZETT ÜNNEPI ÜLÉSEN ELHANGZOTT ELŐADÁSÁBÓL

Next