Ország-Világ, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-06 / 1. szám

den eddiginél átfogóbb terv az északi határ­vidék hasznosítására. Ennek keretében egy 150 kilométeres sávból kitelepítenék az indiá­nokat, s helyüket elfoglalnák a helyőrségek és a bányatársaságok. Az előbbiek azért, mert az indiánok — úgymond — nem megbízható állampolgárok, és nem tudnák megakadályoz­ni a gerillák beszivárgását a szomszédos or­szágokból. Az Indián Missziós Tanács ezt a tervet nagyarányú, szervezett népirtásnak minősí­tette. Érdemes ennek kapcsán néhány szót szentelni a katolikus missziók tevékenységé­nek. Történelmi jóvátétel — vezeklés mind­azért, amit a harcos egyház a hódítás idősza­kában követett el az indiánokkal szemben? Itt aligha az indítékok érdekesek, inkább az, hogy a mai Brazíliában a missziók tehetik és teszik a legtöbbet az indián őslakosság érde­kében A szövetségi kormány ugyanis messze van, jó szándékú intézkedései menet közben eltorzulnak, s a hatalom helyi birtokosai azt teszik, amit jónak látnak. A missziók azonban a helyszínen működnek, mint agilis vészjelző szolgálat, s ha megkondítják a harangot, az messzire hangzik. Visszatérve a Calha Norte-programhoz, an­nak ma még csak a körvonalai rajzolódnak ki. Az első, éppen most kibontakozó szakaszban az indián rezervátumok összezsugorítása van napirenden. A tudósok felmérései szerint egy őserdei indiánnak 765 hektárra van szüksége ahhoz, hogy háborítatlanul folytassa megszo­kott életmódját. A tervezett új rezervációk­­ban viszont alig 100 hektár jutna egy indián­ra! Száz hektár — a városi ember szemében ez is soknak tűnik, s ezt aligha tartják olyan igazságtalanságnak, amely ellen tiltakozni kel­lene. Az illetékesek éppen ezért tekintik köny­­nyű feladatnak az őserdei indiánoknak, ennek a zavaró elemnek a kiiktatását a természeti kincsek feltárásának útjából. És ugyan ki tö­rődik egy maroknyi indiánnal? Majd eltűnnek a városi nyomornegyedekben, vagy a nagy­birtokosok napszámosaiként vesztik el indián identitásukat. Kavernák a Föld tüdején A természeti kincsek eldorádójának bűvöleté­ben élő tervezők megfeledkeznek arról az ap­róságról, hogy az őslakó indiánok nem boly­gatták meg a Brazília területének 57 száza­lékára kiterjedő erdőséget, amely napjainkban a Föld legnagyobb tüdejének tekinthető. Együtt éltek azzal, amit az európaiak „zöld pokolnak” neveznek. Nekik persze nem pokol volt, hanem természetes életterük. Most vál­tozik át ez a „zöld pokol” egy másikká, a „vörös pokollá”­­ kipusztítják az erdőt, si­vataggá silányítják, egyre több kavernát ütve bolygónk tüdején. Ezt természetesen könnyű a haladással kapcsolatos szólamokba ágyaz­ni. Amikor az indiánok lakta vidéken uránt találtak, Roraima kormányzója így szónokolt: „Ez a terület nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy ne tárják fel természeti kincseit fél tucat indián törzs miatt!” Az indiánok helyzetét az is nehezíti, hogy Brazília — legalábbis papíron — nagyobb védelmet nyújt az őslakosoknak, mint az Egyesült Államok. Már 1910-ben megalakult az Indiánvédelmi Szolgálat, mint filantróp szervezet. Igaz, 1967-ben botrányos körülmé­nyek között feloszlatták, mert egy vizsgálat fényt derített arra, hogy a nagybirtokosok ál­tal lepénzelt szervezet fertőzött ruhákkal és arzénnel dúsított cukorral tizedelte meg vé­denceit ! Örökébe lépett a Funai, a Nemzeti Indián Alapítvány, amely napjainkban többnyire együttműködik a természeti kincsek feltárá­sában érdekelt vállalatokkal, bár az is igaz, hogy gyönyörű albumokat jelentet meg az indiánok idilli életéről... Amikor az idén májusban a brazil bánya- és iparügyi minisztérium megnyitotta a rezer­vátumokat a garimpeirók előtt, mert a rop­pant külföldi adósság miatt égetően szükség volt az ércexport növelésére, akkora volt a felzúdulás, hogy a minisztériumnak visszaközt kellett fújnia. És ekkor a Funai segített, mert júliusra sikerült összeverbuválnia egy indián küldöttséget, amely megjelent a televízió kép­ernyőjén, természetesen a Funai elnökének jelenlétében. Az indiánok szinte esdve kérték, hogy nyissák meg a rezervációs területeiket a társaságok előtt, hiszen ők sem akarnak ki­maradni a gazdasági fejlődés áldásaiból! Azt is kérték, hogy a társaságok ennek fejében fizessenek egy keveset a szegény indiánoknak, méghozzá a Funai csekkszámlájára, s ez a ne­mes szervezet majd megfelelően használja fel az összegeket... így hát maguk az indiánok kérik, hogy vé­gezzenek velük? A missziók tudják, hogy ez puszta szemfényvesztés, tehát vesszenek a missziók! A rendőrség a minap bezáratta a már említett Catrimani missziót a yanomani indiánok földjén. Az indok: összecsapásra ke­rült sor az indiánok és a területükre behatoló garimpeirók között. Ennek során az aranyásók megöltek és a szó szoros értelmében darabok­ra vagdaltak négy indiánt, így hát veszélyben forog a misszionáriusok élete, s a hatóságok jobbnak látták, ha beszüntetik amúgy is gya­nús tevékenységüket. A brazil püspöki konferencia erélyesen til­takozott e lépés ellen, és követeli, nyissák meg újra a Catrimani missziót, amely a maga sze­rény módján védelmet nyújt a yanomani in­diánoknak az elüldözésükre törő bányatársa­ságokkal szemben. Szerény védelmet, de meddig? Amikor meg­kezdődött Brazília gyarmatosítása, még 5 mil­lió indián élt az országban. Ma már alig két­százezer, s ezeknek csak egy töredéke élheti az őserdei indiánok életét. Ők ennek az élet­módnak, a természettel együtt lélegző indián életmódnak az utolsó mohikánjai. Úgy tűnik, 2000-re már Csingacsguk sem lesz életben ... M. GY. Beteg anya és gyermeke Catrimani kórházában. A betegség súlyos: nátha Ezt a majmot és papagájt negyven méter távolságból lőtték la nyíllal FOTÓ: ARCHÍVUM Az erdők és a vizek indiánjai nem ismerik az ínséget EEEESEiSaB

Next