Ország-Világ, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-06 / 1. szám

Ami a Domján­­könyvből kimaradt 2. 1 Ií­trik József, a Népszínház főrendezője — Egy új színház megnyitása, ön­álló társulat alakulása ritka, s ép­pen ezért mindig jelentős ese­mény. 1960-ban is nagy hullámo­kat kavart a Petőfi Színház létre­jötte. A színészeket izgatta, foglal­koztatta, hogy egy új műfaj, a mu­sical speciálisan magyar változa­tát akarta meghonosítani a Szi­­netár Miklós által vezetett szín­ház, s ezért még az olyan jelen­tős művészegyéniségek is készek voltak búcsút mondani társula­tuknak, s átszerződni a Petőfibe, mint Feleki Kamill, Sennyei Ve­ra, Mezey Mária. Tagja lett a színháznak Agárdi Gábor, Harká­nyi Endre, Lórán Lenke, Horváth Tivadar, Pásztor Erzsi, Holl Ist­ván és mások. Amikor Szinetár Miklós megkérdezett, volna-e kedvem átszerződni, én is öröm­mel mondtam igent. Az első be­mutatónk — s ezt művészi és esz­mei hitvallásnak szánták — Brecht—Weill Koldusoperája volt. Pollyt az akkor 18 éves — fő­iskolát még nem végzett — Al­­mási Éva és a Szegedről „kölcsön­kért” Demján Edit alakította. (Bicska Maxi Agárdi Gábor volt, Kocsma Jenny Sennyei Vera, Peacock Feleki Kamill, én egy kisebb szerepet, Tojásfejű Edét játszottam.) Demján Edit rendkívül vonzó teremtés volt, minden férfi — akár akarta, akár nem — a hatá­sa alá került. A színház nőfalói — „friss hús vidékről” jelszóval — rögtön rástartoltak, s valami rendkívüli finomsággal „paríroz­ta” a támadásukat. Senkit nem sértett meg, mégis érezhető volt az elutasítás. Rendkívül elegán­san csinálta. Egyébként ritka jó társulat ve­rődött össze, mindenki egyért, egy mindenkiért alapon, mert táma­dásban volt részünk bőven. Én lettem a színház párttitkára, s az első feladataim közé tartozott a május elsejei felvonulás megszer­vezése. Az ünnep előtt felhívott a hatodik kerületi pártbizottság akkori instruktora, s érdeklődött, hányan leszünk jelen, milyen pro­pagandát végeztem az ügy érde­kében. Mondom, semmilyet, kiír­tuk a faliújságra, mikor és hol ta­lálkozunk. És ez elég? — tamás­­kodott. Én bíztam a közösségben, s nem is csalódtam. Felekitől, Ló­rán Lenkéig, Sennyeitől Domjá­nig mindenki ott volt a Wesselé­nyi utcában, a találkozó színhe­lyén. Mind az igazgató, Szinetár Miklós, mind én nagyon szeret­tük volna, ha a vezető színészek is belépnének a párt tagjai közé. Az agitációm nem volt ugyan magasröptű. Gyerekek, mondtam, én nem szeretem a vörös gibice­­ket, ne kívülről bíráljatok, ne csak beszéljetek, tegyetek is va­lamit. 1961-ben vagy 62-ben, pon­tosan nem emlékszem a dátumra, csak arra, hogy szinte egyszerre lettek párttagok Holl István, Pász­tor Erzsi, Agárdi Gábor, Pagonyi János és Demján Edit. Az ő egyik ajánlója én voltam, a másik — ha emlékezetem nem csal — Szi­netár Miklós. Edit 1963-ban elszerződött a tár­sulattól: átment a Nemzetibe, én egy év múlva —, amikor meg­szűnt a rövid életű Petőfi Szín­ház — a Dérynébe kerültem. Edittel néha találkoztam a rádió­ban, ahol egy-egy rendezésemben játszott, de különben csak nagy ritkán futottunk össze. A hetve­nes évek legelején a hatos buszon utaztam, s ő is arra a buszra szállt fel. Rosszkedvű volt és fáradt, öregszem, panaszkodott, én pedig megpróbáltam viccel elütni a dol­got. Egyébként akkoriban már közel laktunk egymáshoz, neki a Sallai Imre, nekem a Fürst Sán­dor utcában volt az otthonom, de nagyon ritkán futottunk össze. Akkor már nem élt a kutyája, a Princ, nekem viszont volt egy vizslám, s amikor sétáltattam, ösz­­szebarátkoztam egy másik kutya­­tulajdonossal. Az illetőnek a Szent István körúton volt látszerészüz­­lete, s az egyik nap — ez már közvetlenül Edit halála után tör­tént — ismét összefutottunk. „Művész úr — mondta — mi tör­tént ezzel a Demján Edittel?” öngyilkos lett, válaszoltam. „Igen, ezt én is tudom — hajolt közel hozzám —, de állítólag két hord­­ágyat hoztak le a lakásból. Hát nem egyedül halt meg?” Ezt a kis epizódot — ami ak­kor engem nagyon megdöbbentett — most csak azért meséltem el, hogy éreztessem, mennyi pletyka terjedt el akkoriban Demján Edit halálával kapcsolatban. A benn­fentesek tudni vélték, hogy Szé­­csi Pált — aki az NSZK-ban ka­rambolozott, s ezután egy heg ma­radt az arcán — Edit rokonai ké­­selték meg. Szegény, alig mert az utcára kilépni, egy öregasszony ocsmány szavak kíséretében le­köpte, többen pedig életveszélye­sen megfenyegették. A sok mendemonda persze nem volt igaz. De mindenki kereste a választ arra a kérdésre, hogy az ismert és oly sokak által kedvelt színésznő miért vált meg önként az életétől? Hogy miért lehetett milliók kedvence magányos, mi­ért kellett egyedül töltenie a ka­rácsony estéjét? Ezekre a kérdésekre tulajdon­képpen még 15 évvel az esemé­nyek után, ma sem tudom a pon­tos választ... Balogh Erzsi, a Madách Színház művészeti titkára — Bennem villanásnyi emlékek élnek. Egy mosoly, egy nyári ru­ha, amelyben elém toppant, egy köszönés, egy „hogy vagy”. Nála ez nem rutinkérdés volt, őt való­ban érdekelte a válasz. Úgy látom magam előtt, hogy egyedül, mindig egyedül ül, több­nyire behúzódva egy sarokba, nincs körülötte senki. Ha szólnak hozzá, kedvesen mosolyogva vá­laszol, láthatóan örül az emberi szónak, a közeledésnek. Úgy tűnt, mintha igényelné a magányt, de ez csak látszat volt, szinte hálásan fogadta a közele­dést. Sokszor bementem az öltöző­jébe, beszélgettünk erről-arról, ilyenkor mindig érdeklődött a lá­nyom iránt, aki akkoriban bakfis­­korban volt. Elmeséltem neki Jul­csi éppen esedékes szerelmi ügyeit, csalódásait, s láttam, hogy őszintén érdeklik ezek a buta kis históriák. Néha hozott a lányom­nak egy-egy pulóvert, szoknyát. Nézd meg, hátha jó neki, mondta, s olyan kedvesen tette mindezt, hogy éreztem, örömet akar okozni vele. Sennyei Verával a Petőfi Színház előtt (egy 1961-es újság címlapképe) A Koldus­operában Agárdi Gáborral és Czigány Judittal 10 I ORSZÁG-VILÁG

Next