Ország-Világ, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-06 / 1. szám

Nem árt, ha az újságírónak szerencséje is van. Oswald Iten, a Neue Zürcher Zei­­tung munkatársa éppen akkor készített interjút Dom Aldo Mongianóval, a brazíliai Roraima püspökével, amikor lélekszakadva futott be a macuxi indiánok hírnöke, jelent­ve, hogy innen kétszáz kilométerre az indiá­nok elfogtak három pistoleirót, vagyis földes­úri zsoldban álló banditát, akik már régóta fenyegették őket! Dom Aldo azonnal ügyvédet fogadott és re­pülőgépet bérelt, de a gép a rossz idő miatt nem tudott felszállni és egynapos késéssel ér­kezett Santa Cruz malocába, vagyis indián fa­luba. Addigra már véget ért az ügy: a rend­őrök kiszabadították a banditákat, véresre vertek néhány indiánt, tizenkilencet pedig le­tartóztattak és börtönbe vetettek. Banditából — funkcionárius Santa Cruz falu és 200 macuxi indián lako­sa ugyanis szálka volt a helyi kiskirály, New­ton Tavares fazendeiro, vagyis nagybirtokos szemében. Mind több földet foglalt el az in­diánoktól, s végre beleütközött magába a fa­luba, amit nem tudott eltüntetni a föld szí­néről. Így hát drótsövénnyel fogta körbe San­ta Cruzt, s mivel az indiánoknak vízre és éle­lemre volt szükségük, nyílást vágtak a sövé­nyen. Ezzel viszont megrongálták Tavares úr magántulajdonát, s a nagybirtokos három pis­toleirót fogadott fel a sövény védelmére! A cél nyilvánvaló volt: kiéheztetni s elűzni az őslakosokat. A pistoleirók azonban unatkoz­tak, egyikőjük megerőszakolt egy indián nőt, mire a falu népe éjszaka rajtuk ütött és egy mangófához kötötte őket. Boa Vistában, Roraima szövetségi terület fővárosában a helyi lapok — kivétel nélkül a nagybirtokosok tulajdonában — természete­sen másként látták az eseményeket: „Indiá­nok törnek rá a Guanabara-birtokra!”, „In­dián támadás és emberrablás!” Az egyetlen tévéadó — szintén a nagybirtokosok kezén — rémtörténetet tálalt fel a birtokra behatoló és a „funkcionáriusokat” megkínzó indiánokról — így lettek a banditákból funkcionáriu­sok ... Heves sajtókampány indult Mongiano püs­pök és a misszionáriusok ellen, azzal a vád­dal, hogy az indiánokat bűncselekményekre uszítják, gerillamozgalmat szerveznek, s mi­vel olasz származásúak, természetesen „kül­földi felforgató elemek”. Ez a kampány kis ízelítő abból, hogyari készülnek a fazendeirók a központi kormány által tervezett földre­form fogadására. Jorginho atya bűne A nagy állattenyésztők Giorgio Dal Ben atyát tekintik az első számú közellenségnek. Az atya húsz évvel ezelőtt érkezett Olaszország­ból a távoli Roraimába, misézett, keresztelt és temetett annak rendje és módja szerint, s kedvelt vendég volt a fazendeirók asztalánál, mígnem az indiánokkal szemben elkövetett szörnyűségek az őslakosok oldalára állították. Dal Ben atyának, a nép szeretett „Jor­­ginho”-jának az a remek ötlete támadt, hogy megtanítja az indiánokat az állattartásra! Mivel a 15 000 macuxi indián vadászterületei­től megfosztva arra kényszerül, hogy a nagy­­birtokosok napszámosa legyen, az állattartás folytán fontos lesz számukra a föld, és ra­gaszkodnak annak birtoklásához. Giorgio, az­az Jorginho atya öt éve 50 tehénnel és 2 bi­kával kezdte, s az indiánoknak ma már 1500 tehenük van, noha a fazendeirók sok tehenet leöltek, és pistoleiróik lepuffantották az in­diánok számos lovát. Az Északnyugat-Brazíliában elterülő Ro­raima szövetségi terület több mint négyszer nagyobb hazánknál, de lakossága a kétszáz­ezret sem éri el. Roraima az állattenyésztők és az aranyásók eldorádója, s terjeszkedésük elsősorban a yanomani indiánokat fenyegeti, akik az egész kontinens legjelentősebb, még hagyományos módon élő indián népe. Míg az Amazonas mentén a legnagyobb in­dián népeket már kétszáz évvel ezelőtt kiir­tották, a brazil—venezuelai határvidéken a te­rep nehézségei gátolták a gumigyűjtők és a gyarmatosítók előretörését. Az első fehérek csak 1929-ben találkoztak a yanomani indiánokkal! Venezuelában mint­egy 15 000 yanomani él, néhány száz közülük még nem is találkozott fehér emberrel. Bra­zíliában mintegy 8000-re becsülik a számukat. A yanomanik 30-150 tagú nagycsaládokban élnek, s együtt is laknak a malocában, a hosz­­szú házban. A malocától mintegy 30 kilomé-A kőkorszak és a huszadik század: yanomani indián, háttérben a misszió repülőgépe Amióta beoltják az indiánokat, • a kanyaró már nem halálos kór' lefolyású betegségek az indiánok számára ha­lálos kimenetelűek voltak, akadt olyan nagy­család, amelyben tíz ember közül csak egyet­len maradt életben! Szerény becslés szerint ezek a betegségek kipusztították a yanomani nép egyharmadát... Szerencsésebbek voltak azok az indiánok, akik a Catrimani misszió vonzáskörébe ke­rültek. Ez a misszió, amelyet szintén olasz pa­pok alapítottak, nem a térítést tűzte ki célul, hanem a szerény hozzájárulást az indiánok fizikai fennmaradásához. Mivel a misszió már 1965-ben megalakult, védőoltásokkal tudta felkészíteni a yanomanikat a fehérekkel való találkozásra. A kanyaró és a szamárköhögés már nem fenyegeti őket, de gondot okoz a tá-Az utolsó mohikánok teres körzetben vadásznak, bogyót, gyümöl­csöt gyűjtenek, a ház körül maniókát, banánt, kukoricát termesztenek. Amikor öt-hat év után kimerül a föld, és elfogy a vad, átköl­töznek egy másik helyre. Az országútra ráment az indiánok egyharmada A yanomanik viszonylag nyugalomban éltek egészen 1973-ig, amikor megkezdték a Peri­­metral Norte, a 210. számú szövetségi országút építését. Az országút azzal a céllal épült, hogy bekapcsolja ezt az elmaradott területet az or­szág gazdasági vérkeringésébe. Az országútra az a jellemző, ami az ország számos, olykor a gigantománia révületében fogant létesítmé­nyére — még el sem készült, de már nem mű­ködik. A Perimetral Norte ennek ellenére tragédia volt az indiánok számára, mert elkerülhetet­lenül kapcsolatba kerültek a fehér útépítők­kel, s az ő révükön az eddig ismeretlen beteg­ségekkel — a náthával, a szamárköhögéssel s a kanyaróval! Ezek a mi szemünkben enyhe volság — noha a misszió csak 11 nagy család­dal, azaz 360 indiánnal tud törődni, a legszélső kunyhók többnapi járóföldre vannak egymás­tól. Az újabb csapás a malária, amelyet az aranyásók, a garimpeirók hoztak magukkal. Maguk a garimpeirók még a betegségnél is veszélyesebbek, mert valahányszor híre ér­kezik egy nagyobb lelőhelynek, sáskahadként árasztják el a vidéket. Amikor a venezuelai határ mentén, a yanomanik lakta földön 1975- ben uránt és kassziteritet találtak, ötszáz ga­­rimpeiro illegálisan behatolt az indián rezer­vátumba, ahonnan a szövetségi rendőrség űz­te el őket, hogy előkészítse a terepet az állami bányavállalat számára ... Szervezett népirtás? A bánya még nem működik, de épül már a helyőrség, amely a Calha Norte-terv része. Ezt a tfcivet a szakértők többsége a maradék ős­lakosságot fenyegető legnagyobb veszélynek tekinti. Mi is tulajdonképpen a Calha Norte? Min-BRAZÍLIA:

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék