Ország-Világ, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-04 / 1. szám
Nemrég olvasói levelet kézbesített a postás. Szerzője egy két évvel korábbi cikkemre reflektál. Abban a bizonyos cikkben Valerij Tyimoscsenko doktorról, a moszkvai Ruszakov Klinika tudományos főmunkatársáról írtam, aki műtéti beavatkozás nélkül, ördöngös ügyességgel távolítja el a gyerekek szervezetéből a különféle idegen testeket: tűket, csavarokat, játékalkatrészeket és minden egyebet, amit egy gyerek véletlenül lenyelhet. Szonday László, a levélíró arról számolt be, hogy személyes kapcsolatba került Tyimoscsenko doktorral, a híres mellkas-specialista ugyanis kislánya, Szandra betegségét gyógyítja. Csakhogy esetében nem idegen test eltávolításáról, hanem egy súlyos, veleszületett rendellenességről van szó. Szandra hat évvel ezelőtt deformált mellkassal jött a világra. Mellkasán jobboldalt mély horpadás éktelenkedik. Betegsége csak akkor tudatosult benne, amikor társai a strandon játék közben rájöttek, hogy más, mint a többiek. S tudjuk, milyen kíméletlenek tudnak lenni a gyerekek: vége-hossza nem volt a csúfolódásnak. Szandra szellemileg normálisan fejlődött, de fizikailag gyenge, érzékeny kislány vált belőle. A szülők sorra járták az orvosokat, akik ugyan nem szűkölködtek tanácsokban — a kislánynak sokat kell úsznia, sportolnia, mélyeket lélegeznie, fújjon luftballont stb. —, de végső soron tehetetlenek voltak. — Képzelje el a helyzetemet — mondja Szonday László. — A kislány egyre gyakrabban kérdezte: „Mondd, apu, miért lyukas a mellem?” És én nem tudtam neki mit mondani. Szandra nekünk mindennél drágább. Tizenkét évig vártunk rá, hogy megszülessen. Soha nem kényeztettük, de megadtunk neki mindent, amit csak lehetett. De a „lyukat” nem tudtuk eltüntetni. Idővel pedig az állapota is egyre súlyosbodott. Éjszaka hörgő hangok törtek fel melléből, kapkodva szedte a levegőt, deformált mellkasa alatt úgy pattogott a szíve, mint egy pingponglabda. Az orvosok azt mondták, hogy meg lehetne kísérelni az operációt, de hasonló esetekben a műtét nem szokott sikerülni. Szandra szüleit régi, tartós barátság fűzi egy idősebb moszkvai házaspárhoz, melynek nőtagja maga is nyugdíjas ortopéd orvos. Mira Zsaszlavszkaja, valahányszor találkozott a kislánnyal, mindig ugyanazt kérdezte szüleitől: miért nem operáltatják meg, hiszen tudomása szerint Moszkvában sikerrel végzik a hasonló műtéteket. Így történt, hogy idén februárban, amikor a Szonday család Moszkvában járt, a magyar konzulátus segítségével és a szovjet egészségügyi minisztérium engedélyével felkereste a Ruszakov Gyermekklinikán Tyimoscsenko doktort. A klinika orvosi kara úgy határozott, hogy a kislányt a lehető legrövidebb időn belül meg kell operálni, mivel a mell deformációja máris négy centivel nagyobb volt a megengedettnél, és ez belső elváltozásként szívbillentyű-szűkületet okozott. Az orvosi szakvélemény és az azonnali műtét váratlanul érte a szülőket, akik maguk is súlyos betegek, és nem készültek fel a hoszabb moszkvai tartózkodásra, de természetesen beleegyeztek az operációba. A műtétet február 29-re tűzték ki. Addigra azonban Szandra belázasodott és hányt. Ezért a tervezett beavatkozást márciusra kellett halasztani. — Mivel a kinntartózkodásunk elhúzódott — folytatja a történetet Szonday László —, feleségem hazautazott, hogy barátaink közvetítésével megfelelő ruházatot, gyógyszereket küldjön részünkre. Én Sandra mellett maradtam és vártam, hogy állapota javuljon. Március 21-én Tyimoscsenko doktor elvégezte a műtétet, melynek során a kislány mellkasába egy titánlemezt ültetett be, hogy azzal rögzítsék a bordákat. Időközben megérkezett a feleségem is, és a műtétet követő tizedik napon Szandrát együtt vittük ki a kórházból moszkvai szálláshelyünkre. Azt hittük, a nehezén már túl vagyunk. Ekkor azonban a történet újabb fordulatot vett. Szandra ismét belázasodott, valamilyen vírusfertőzést kapott. Indulás haza, Budapestre. Itthon Szandrát a Kardiológiai Intézetben kezelik. A diagnózis: súlyos szívburokgyulladás. Az orvosok egyöntetűen megállapítják, hogy az újabb betegség nem a műtét, hanem a vírusfertőzés miatt fellépő láz következménye. Szerencsére néhány hét múlva a kislány gyógyultan hagyhatja el az intézetet. Augusztusban Tyimoscsenko doktor Budapestre érkezik, hogy eltávolítsa a beültetett titánlemezt. Megvizsgálja Szandrát, és úgy dönt, hogy még korai a beavatkozás. Ismét várni kell. A szülők azonban bíznak az orvosban. Az újabb műtétet november 30-ára tűzik ki. Valerij Tyimoscsenko megint Budapestre érkezik, hogy elvégezze az operációt. December elsején, a műtétet követő napon a Gellért Szállóban beszéltem vele. — Az utóbbi tíz évben százhúsz hasonló műtétet végeztem. A veleszületett mellkasdeformációt a szakirodalom már régóta ismeri. Először Mark Rawich professzor kezdte gyógyítani az Egyesült Államokban. Napjainkban mintegy negyven eljárást ismernek a deformáció gyógyítására. Valamennyinek az a lényege, hogy a bordákat megfelelő helyzetbe hozzák, majd rögzítik. Mert ha nem rögzítenék, akkor a mellkas előbb vagy utóbb visszafejlődne az eredeti állapotába. Vannak, akik külső rögzítést végeznek hasonlóan ahhoz a módszerhez, amelyet Ilizarov professzor alkalmaz a csontnövesztéseknél. Ez azonban nagyon nehéz és körülményes műtéti beavatkozás, nem is szólva arról, hogy a rögzítő váz a gyerek mozgását akadályozza. Mások egy mágnesdarabot ültetnek be a szervezetbe, míg a mellkas külső felén egy újabb mágnes tartja kordában a bordákat. Én a belső rögzítés híve vagyok, csakhogy az Ilizarov-féle fémvázak és küllők helyett egy titánlemezt ültetek be, amit a bordák belső feléhez rögzítek. Ennek a műtétnek az az előnye, hogy rövid ideig tart, szinte kockázatmentes és kevés vérveszteséggel jár. A beavatkozást követő néhány nap múlva a beteg szabadon mozoghat, hiszen az aprócska titánlap ebben nem gátolja. — Szandránál hogyan sikerült a műtét? — Nála sajnos komplikációk léptek fel. Azért jöttem most Budapestre, hogy eltávolítsam a beültetett lemezt. Normális körülmények között ez mindössze ötperces beavatkozás. Csakhogy a kislánynak a deformáció mellett még úgynevezett Morfan-szindrómája is van. Ez azt jelenti, hogy a kötőszövet rendellenes fejlődése következtében nagyfokú hegesedés indul a vágási felületen, és a képződő forradás befelé húzza a bordákat. Betegeim között eddig tizenkét morfanos volt. Esetükben csak harminc százalékos sikerre számíthatunk. Amikor megvizsgáltam Szandrát, állapotát kielégítőnek találtam, de nem voltam elégedett az eredménnyel. Fennállt ugyanis annak a veszélye, hogy idővel a mellkasa visszaáll az eredeti állapotba. — Tehát újabb műtétet kellett elvégeznie? — Pontosan ez történt. Eltávolítottam a régi lemezt és egy újat ültettem be. Nagyon hálás vagyok a magyar kollégáknak, akik segítettek a beavatkozásnál. A nyelvi nehézségek ellenére jól megértettük egymást. Remélem, hogy ezúttal teljes lesz a siker. Májusban ismét eljövök Szandrához, és akkor már végleg eltávolítjuk szervezetéből a titánlemezt. Ha kell, plasztikai műtétet is végzünk a forradás helyének eltüntetésére. — Nem nagy megpróbáltatás ez a műtétsorozat egy fiatal szervezet számára? — Sajnos ez olyan betegség, amelynek nem tesz jót az idő. öt-hat éves korban a legjobb elvégezni a műtétet, mert később a deformáció következtében különféle funkcionális betegségek kezdődnek, szívműködési és vérellátási zavarok, légzési panaszok fejlődhetnek ki. Fontos szempont az is, hogy mire a gyerek iskolába megy, testi hibák nélküli, teljes személyiségnek érezze magát. Ne érezze, hogy más, mint a többiek, ne váljék zárkózott természetűvé. — Szandránál mire lehet számítani? Mit tart az ő esetében jó eredménynek? — Munkatársaim azt mondják rólam, hogy csontszobrász vagyok. Én pedig azt tartom, hogy egy szobrásznak jó munkát kell végeznie: ami a természetben domború, az a szobron is legyen domború, és a külső szemlélő lehetőleg ne vegye észre az összeillesztési pontokat. Biztos vagyok benne, hogy Szandra mellkasa domború lesz, és a vágás helye nem lesz feltűnő. PETER JÓZSEF Szandra beesett mellel Snodni si csrtsnÉPia A műtét után apjával és Tyimoscsenko doktorral a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán FOTÓ: ZAY PÉTER