Ország-Világ, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-01 / 44. szám
Találkozás Balkay Gézával /'Szabálytalanirc, jellegzetes orgánum, fi- / gurájában némi titokzatosság. Számomra / — megvallom — az a „fazon”, akit nem / első látásra — egy bizonyos idő után fogadok el. Sőt, miért ne ismerjem be: vele I- \ " kapcsolatban száznyolcvan fokos fordula- ^ -1 tót vettem. Először rövid verssel tűnt föl néhány percre a képernyőmön. Akkor még nem tudtam fölismerni, kivel állok szemben. Nem nyert meg. Annál nagyobb volt a hatás, amikor egy teljes szerepet alakítva színpadon láttam viszont. Bizonyosság lett: igazi tehetség. Sokkalta értékesebb, szeretni valóbb, mint némely jól fésült, megnyerő fickó. Megfogott a szabálytalan arc, a jellegzetes orgánum, a titokzatosság. Ebben az évben aztán Balkay Géza tehetségét díjak sorával ismerte el a szakma is. Tavasszal az országos színházi találkozó, ősszel a színikritikusok zsűrije ítélte neki a legjobb színészi alakítás díját. Sőt, az Erzsébet-díj várományosai között is ott van. Legutóbbi alakításait — akárcsak a korábbiakat — szinte egyöntetű elismeréssel fogadták a színi bírálók. Bulgakov művében, a Kutyaszívben Galambosként, Molisere Mizantrópjának Oronte-jaként vagy a főiskoláról a Játékszínbe vándorolt Christopher Hampton-darab, a Teljes napfogyatkozás Verlaine-jeként. Minden oka meg lehetne a boldogságra. De ezt nem látom rajta. Inkább fáradtságot, hajszoltságot látok. Amint sorolja, hogy az esti színpadra lépések mellett miként ütköztek a napokban, ráadásul színészegyeztetési félreértésekkel tűzdelten, filmes és rádiós munkás. A forgatási terv változásának köszönhetően futotta idejébőltalálkozásunkra, kis szünetet hagyva a német szövegtanulásban, amely a Raoul Wallenberg életéről készülő nemzetközi produkcióbeli szerepéhez szükséges. — Ennyi feladat, ez a hajtás — egy kicsit sok, nem gondolja? — Ott folytatnám, ahol néhány hete egy másik riportban abbahagytam. Se lakásom, se pénzem, csak tartozásaim. Tartozásaim a szó minden értelmében. Ezt halálosan komolyan gondolom. Most valóban rengeteg a munka, ami hirtelen a nyakamba szakadt — a Wallenberg-film mellett Tolmár Tamással is forgatok —, de egyszerűen szanálnom kell magam anyagilag. Talán ezek után sikerül valamelyes módon nyugvópontra jutnom. Akkor el tudok kezdeni igazából úgy dolgozni, ahogyan én szeretnék. Újra elkezdeni az edzéseket.. — Milyen edzéseket? — Általános kondíció-karbantartó edzéseket. Akkor kevesebb munkát vállalok, nem taxiban, társalgóban vagy állva a színpadon fogom kialudni magam valamelyest, akkor normális módon tudok reggelente fölkelni s újra edzeni. Meggyőződésem, hogy addig vagyok jó színész és jól gondolkodó ember, amíg a teljes függetlenségemet meg tudom tartani. — Mi a teljes függetlenség a maga számára? — Az, hogy egyetlen dologtól függök, az pedig az adott szerep, amit játszom. S alkalmasint, ha úgy adódik, bárhol lehet lakni, szerepszöveget megtanulni — akár egy öltözőben is. Ezt lehet devianciának nevezni. De hasonlóképp vélekedett erről Huszárik,öze, Latinovits. Nekem is a munkám az első. Így mondom, a munkám, és nem a pályám. Mert az félreérthető. A munkám szeretem szenvedélyesen. És van még egy isten ajándéka e rohadó, összevissza kapkodó világban: életem legjobb alakítása, mert ennél jobb nem lesz: ez a fiam. Hároméves és három hónapos. Hála istennek, jó viszonyban vagyok vele. Az okoz nagy boldogságot, amikor akár zuhogó esőben kint vagyunk a Margitszigeten és beszélgetünk. — Korábbi nyilatkozatából azt vettem ki, hogy nagyon szigorú saját magával is. A körülményekkel is. Gyerekként otthon szigorú légkör siette körül vagy ez későbbi önnevelés eredménye? — Nem mondhatnám, hogy drillben töltöttem a gyerekkoromat. De elsőszülött lévén — három évvel fiatalabb az öcsém — mindig úgy éreztem, szintén túl kell teljesítenem. Divatos szóval: bizonyításkényszerben nőttem föl. Később is, a két év alatt a jogi egyetemen — amelyet édesapám kedvéért kezdtem el —, majd a főiskolán folytatódott e bizonyítás. Az első szerepekben, amelyekkel más már régen elkészült volna görcs nélkül, én hosszasan kerestem még és még valami újat. Mindig azok az igények, nemegyszer túlzott igények, amelyeket aztán önmagammal szemben támasztottan, holott már nem kellett volna... — Azt is mondta, ha a színházban nem követelik magától a maximumot, nem is képes azt nyújtani, s ezért mérges. — Hát persze, mert az ember kényelmes állat. Azt mondják, itt volt neked három nagy alakításod a múlt évadban, biztos fáradt lehetsz, most nem kívánunk tőled annyit. Ezt azért még játszd el a kedvünkért. Ez engem megőrjít. — Most úgy érzi, ez van? — Nem. Nem ez van, de a lehetőség bármikor fennáll, mert ebben az országban, ha az ember valamit elért, az rögtön pozíciót jelent. Én viszont borzalmasan szeretem a nagy „letörőket” , a nagy deviánsokat. Hogy érthető legyen: az amerikai színészek közül nem annyira Robert Redfordot vagy Paul Newmantt, sokkal inkább Jack Nicholsont és Gene Hackmant. Akik nem szabályosak. Nyilvánvaló, hogy ebben rengeteg tiltakozás van.. Úgynevezett nagyon jó budai polgárcsaládban nevelkedtem, ahol minden készen volt: német óvoda, legjobb iskola, tálcán elém hozva. Mindezt nem tagadom meg, de innen indulva én a saját utamat szeretném járni. — A Madách Színház vendégjátékra hívta, a Don Juan főszerepére. Ez elég súlyos és nagyszabású feladat, örül neki? — Nagyon várom. Ezért is szeretnék mielőbb túl lenni egyéb kötelezettségeimen, mert november 2-án kezdem próbálni a Don Juant. Nem tudom, ki hogyan éli meg az életét... én most jutottam el abba a korba, hogy hihetetlenül kezdem gyűlölni azokat a pozícióban lévő embereket, akik önmagukról kialakítottak egyfajta képet, s azt hiszik, helyükről többé nem kibikinthetők. Én ezzel a nagy deviáns alakítással is bizonyítani akarok. Lehet, hogy nagyon romantikusan vagy misztikusan hangzik, de tartozom a halottaim emlékének. — Kikre gondol? — Akikkel állandóan kommunikálok. Aki elolvassa a cikket, pontosan tudja. Nem mondom ki a nevüket. De hallom a szavukat: „Most már ideje volna elkezdeni összekapni magadat, Géza!” Bármikor lehívhatom őket, beszélgethetek velük. Bármikor számon kérhetik tőlem, mi ez a sok olcsóság meg ócskaság, amit csinálok. — Sokan mondják lépten-nyomon, hogy ez az ország nem tud profi módon élni. Hogy a legtöbb ember alkalmatlan a feladatra a maga területén. Valamit azonban megőrzött ez a nép. A romantikára való hajlamát és a humorérzékét. Ha e kettőt továbbra is megtartjuk, egészen biztos működni fognak a dolgok. Ez szükséges a színészi munkához is. — Mire gondol, amikor egyfajta munkazajtól félti saját színházát is, a sokak által irigyelt Katona József Színházat? — Nagyon elfáradtunk. A fáradt ember közösségben, sokat csapkod összevissza. — Egymást csapkodják? — Részben egymást, részben magát az előadást. Egyre több baki csúszik be, műszaki hibák, veszélyes helyzetek alakulnak ki. Picit meg kéne pihenni. A Katona társulata az obugát görcsökön már túl van. Már nem kell bizonyítani. Dolgozni kell. Nem tudom, merre vezet ez a pálya. Most számomra még a visszaigazolás is megvan. A kollégák is szeretnek, úgyhogy semmiféle bajom nem lehet, mégis nagyon nagy bajom van. A baj gyökere abban a kérdésben fogalmazódik meg, hogy egyáltalán értelmes-e, érdemes-e csinálni... — A pályát? «. — Nem a pályát úgy általában. Hanem az a kérdés, kikkel. Mert ha egy emberi kézfogásnak nincs értéke az életünkben, mitől lenne értéke annak, amit a színpadon csinálunk. Ha mindkettőt ugyanaz a hazug ember követi el. .. Tele vagyunk hazugsággal. Újra kéne fogalmazni önmagunkat. Ahogy Váci Mihály írja: minden szót újra kezdeni, minden szót újra kimondani. — Csiszár Imre hívott a Nemzeti Színházba. Gondolkodási időt kértem, de tudtam, hogy maradok, hiszen a jelenlegi legjobb színház tagja vagyok. Én innen két esetben megyek el: ha szabadúszó akarok lenni, vagy ha önálló társulatot tudok a barátaimmal alakítani. — Annak idején, amikor elvégeztem a főiskolát, megkeresett egy újságíró. Mondtam neki, hogy tíz év az alapok lerakása. Most elmondhatom: tíz év alatt sikerült az alapokat leraknom. Dolgozom tovább. Öthat év múlva kezdek el foglalkozni a rendezés gondolatával. Addigra lesz hozzá elegendő tapasztalatom a pályán. — S akkor kell majd egy csapat? — Társulat nélkül nem megy. Bár én elég híres „elmenős” vagyok — bármilyen közösségből, gondolok egyet és elmegyek. — Miért mondja ezt, hiszen jó pár éve egy helyen van, a Katona József Színházban? — Igaz, szinte gyanúsan sokadik éve. Még mindig itt a legjobb. Amíg itt vagyok, mindent megteszek azért, hogy ez a társulat együtt maradjon. A magyar színházkultúra érdekében is. Nagy szónak tűnik, de komolyan gondolom. Bár olykor elcsüggedek, valójában érdemes-e ... De nem állhatok le, mert a halottaim szólnak ... — Lehet, hogy mindjárt jelentkezik itt egyikük? — Ahhoz még korán van. Jálics Kinga „ Nem állhatok le” Ül velem szemben egy színész. Sikere teljében. Ám ez korántsem látszik rajta. Sikere nem váratlan, látványos szenzáció. Évtizede a pályán. Színházban, filmen, televízióban, rádióban sorra-rendre kapja a feladatokat - s mind jobban fölfigyel rá a szakma s a közönség. A na