Ország-Világ, 1880 (1. évfolyam, 1-20. szám)

1880 / 12. szám

XII. Füzet. N . ú*. Jmm 11 Hasonló lelkesedéssel szólalnak fel mellette gr. Vay Ábrahám, és hg. Odescalchi, de Perényi és Orczy a támad­ható visszahatás miatt ellene vannak.­ Széchenyi közbeszól, s azon aggályára, hogy négy millió magyart, ha nem vigyázunk, nemzetisége elvesztése fenyegeti, megjegyzi, hogy ha ez ellen csak a deák nyelv tudásában keres garanciát, akkor halálát bizonyosnak tekintheti, s jobb elevenen a sírba feküdnie. Gr. Cziráky mint elnök, védelmére kel az aradi fő­ispánnak, s annak szavait magyarázza, mit Széchenyi, nemes hevében ismét félbeszakít, s e frázisát, a magyar nyelv előmozdítását mindnyájan akarjuk, csak abban van a különbség — így egészíti ki: „hogy az akaratot bottal senkinek fejébe verni nem lehet. Igaz ugyan, hogy a bottal kergetett agár nem fogja el a nyulat, de lesz a le­bilincselt agár még kevesbbé.“ Miután Bedekovics még legálisan köszönetet mond a mármarosi főispánnak azért, hogy a horvátokat test­véreknek nevezé, a többség ez egyszer a rendek fölterjesz­tését elfogadja. E vitát megelőzőleg mondotta volt nov. 24-én Nagy Pál amaz ismeretes szárnyas szavát: „Nem tamilunk, nem akarunk tudni deákul, nem akarunk, s vége! Tán kényszeríteni fog reá a kormány, s katonai fegyvert szegezve (s itt a puskával célzás mozdulatát utánozta tollával) egyenként kérdenek bennünket: Scisne latiné ?“ A tudósító szerint több percig tartó hangos kacajt, tombo­­lást s leírhatatlan lelkesedést idézett elő ezen merőben eredeti szónoki fogás.* A történetírónak, kinek mi csak töredékekkel szol­gálunk, bajt szerezhet, hogy Széchenyi naplóiban sem a november 30-ai, sem a december 29-diki ülésekről valami följegyzésre méltóbb adatot nem fog találni. Az előbbi dátum alatt ennyi áll: „Csak magam beszélek energiával a magyar nyelv mellett. Ebédelek a Napnál, Károlyi Lajost hozzám kérettem. Hid quasi megvan. — Festetichnél estély. — Híre van, hogy a helytartótanács parancsot kapott a kaszinóknak Magyarországon elnyomására.“ Féltek Bécsben attól, a­mit ott magyar propa­gandának neveztek. Itthon pedig, a személyes szabadság és a szólás­­szabadság égető megsértéseivel ingerelték fel a haza­fiakat, s még szigorúbb rendszabályoknak is kilátásba helyezésével szították a rossz hangulatot az ország­­gyűlésen. Nehezítették Széchenyi állását. A december 29-diki ülésről a Naplóban csak ennyi van: „Ülés. Cziráky elnök. Én egynéhányat jól meg­­cibáltam. Nálam ebéd. Délután Vásárhelyi.“ Másnap Széchenyi a Híd ügyében Pestre utazott. Az akkori nehéz körülmények közt, anyagi haladá­sunkra, szellemi téren pedig nemzetiségünkre fektette a fősúlyt, s e vívmányoknak az alkotmányos jogok iránti féltékenységet, nem mondjuk szívesen, hanem kénytelen­­ségből, de minden esetre helyes számítással, alája rendelte. Ebben tért el Deáktól, s még inkább Wesselényitől. Ő fájlalta, hogy ezek elhagyják; ezek meghidegül­­tek iránta, hogy őket elhagyta. Megy az úgynevezett Csárdába, ott hideg képekkel fogadják, elfordulnak tőle. Deáktól kér időt, hogy vele egyszer beszélhessen: ez hátat fordít neki s azt feleli, hogy bizony nem ér reá. Wesselényi az ő „siralomházi tétele“ felett elbúslakodva, végrendeletet készít, melynek egyik pontját, egy magasb leánynevelő intézetre szánt 60.000 frtos hagyatékát, volt barátjának, Széchenyinek pártfogásába ajánlja. „Meg fog halni“, úgy sejti tőle már mit sem várva Széchenyi is, „vagy párbajban, vagy börtön­ben, vagy őrültek házában! (April 10—12.) Ily kínos hányattatások között az őt részint hallga­tagul, részint nyilván ért szemrehányások ellenében Sz. „lelkiismerete tisztaságában“ keres vigaszt, „mely nélkül“ úgymond „helyzete borzasztó volna !“ Hátha a nádort hódítaná egészen magához, s hasz­nálná fel hazafias céljai elérésére? .... Az ápril 13-diki gyűlésein mondott nevezetes beszéde ez eszme kifo­lyás­­­­aló napon írta be naplójába mintegy szív­­irág ez ismeretes versét­ , hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen. »említi azt Csengery is a Szónokok könyvében, ki AKADÉMIA ALAPITÁSA. SZÁSZ KÁROLY-tól.I­ly szándékkal ment az 1825-ki országgyűlésre gróf Széchenyi István, a nemzeti múzeum-ala­pító gróf Széchenyi Ferenc fia — írja Döbrentei 1831-ben — hogy közjóra áldozni fog­. Mindjárt az ülések kezdetekor a nyelvre fordult főfigyelme, s várt időt és alkalmat, melylyel a legszebb vágy kimondása más rokon lelkeket is melegen megragadó tettet szüljön, a sok lassú készületekből már tovább és vala­­hára feljebb is emelőt. Nem is első beszéde vol a gróf Széchenyi Istvánnak a november 3-iki kerületi ülésen tartott. Először október 12-kén szólalt fel a főrendek tábláján, s e felszólalása, bár tartalmilag nem oly fontos, külseje által nyer különös fontosságot. A főrendeknél addig kivétel nélkül latinul folyt a tanácskozás. Az elnöklő nádor kedveért-e, ki nem igen tudott magyarul, ellenben klasszikus diák volt, vagy kü­lönben is, mert a főrendeknek, kik németül társalogtak, könnyebben ment a tanácskozás latinul, mint magyarúl? — tény, hogy midőn gróf Széchenyi István, a Homburg­­huszár kapitány, 1825. október 12-kén, a sérelmek tár­gyában írt alsó táblai kemény nuncium védelmére ma­­gyaría szólalt fel: ezt, addig példátlan, valódi korszakos fellépésnek tekinteték. Oly átalános feltűnést okozott, hogy Szoboszlai még az­nap sietett megírni debreceni barátainak: „Epokát csinált ezen a táblán gróf Széchenyi a kapitány, a ki Debrecenben volt, mert ő magyarul szólalt meg. — Én, úgymond, katona vagyok, s keveset tudha­tok az ilyen dolgokhoz; de azért, jussom lévén szólam, kérem, hagyassék meg a nuncium a maga valóságában. Ha én hűséges jobbágy nem volnék, nem viselném ezt a ruhát s fegyvert; azért szólok, mert hűséges vagyok. Ő felsége, mint jó atyánk, parancsolta hogy öntsük ki kebelébe érzéseinket.“ A példa hatott s még ugyanezen főrendi ülyében, gróf Haller, gróf Esterházy Károly és József s b. Peré­­nyi magyar beszédekkel szekundálták a hazafias grófot. A figyelmet tehát Széchenyi, már november 3-iki föllépése előtt nagy mértékben magára vonta. A kerületi ülésekben természetesen nem szólhatott — de a haza­fias követekkel s a mágnások közül azon kevés fiatalab­­bakkal, kik a szabadabb eszmék iránt fogékonyak vol­tak, sűrűn érintkezett. Ama napon is néhány ily barátjával együtt jelent meg a kerületi ülésre, hol a magyar nyelv ügye volt ki­tűzve. Közölt-e velük szándékából valamit? sőt magának is föltett szándéka volt-e, épen ily alakban, felszólalással s rögtöni ajánlattétellel lépni föl, az iránt semmi bizo­nyost nem tudhatunk. Naplóiban egy szó sincs erről. Általában följegyzései ez időből oly lakonikusak, kizáró­lag egyes jelszavakra szorítkozók, hogy csak is maga számára, emlékeztetőül tett följegyzések jellegét viselik magukon. Eszmék, tervek, megfontolások — merőben hiányoznak e följegyzésekből. Nagy Pál beszéde s az azt követett tetszés zaj után, Balogh János rövid nyilatkozatára alig figyelt valaki.** * Az akadémia ünnepi iratából. ** A nov. 2-ki és 3-ki üléseken a nevelés és nyelv ügyét tárgyalták. — Az előbbi napon megpendítette már egy ma­— 275 — Annál nagyobb jön a csend, a mint a hallgatóság közt álló Széchenyi, néhány lépéssel, a követek asztalához közelite. Beszéde hiteles szövegét nem bírjuk; bármily rö­vid volt is az, s bármily fontos nyilatkozatot tartalma­zott vagy épen fontosságánál fogva, mely mindenkit meg­lepett s minden figyelmet tartalmára fordított, szavaira azok sem tudtak pontosan s egyformán emlékezni vissza, a kik közvetlen közelében állottak. Ponori Thewrewk így adja elő: „Most a figyelmező sokaságot mélyebb csendesség lebegé körül; és a lánglelkű gróf, ki a neki tulajdon szpártai rövidséggel és magyar nemes szívüséggel egy esztendős minden jövedelmét (60,000 ezüst forintot) az honi nyelv előmenetelére szentelő.“ Döbrentei pedig ekkép : „Felszólalt gróf Széchenyi István: — Nekem itt szavam — mondá — nincs; az országnak nagyja nem vagyok; de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti hono­­sinknak magyarokká neveltetését, jószágaim egy eszten­dei jövedelmét feláldozom. Érett meggondolással teszem ezt, — mondotta még — azért célra vezettető felvigyá­­zást kívánok, hogy a nemzetnek ajánlott summa haszon­talanul el ne pazaroltassék“. Szoboszlai Pap István, a nagy tett erős benyomása alatt, rögtön még az­nap — bár rendes levélíró napja nem volt, — megírta barátinak a két napi vita eredmé­nyét. „Most a beszédeket“, úgymond, „meg nem írom, halasztván ezt hétfőre. Hanem most csak azt jelentem, hogy ma, a sok diskurzust nagy ajánlások rekesztették be. Ugyanis gróf Széchenyi István, a kapitány, a magyar nyelv pallérozására s az erre a végre felállítandó társa­ság számára (Academie de la langue) egy egész eszten­dei jövedelmét ajánlotta, mely tehet mintegy 130.000 forintot váltóban. — „Nem azért teszem ezt, mondá, hogy vivátokat kapjak érte, nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek. Ezt nem minden teheti úgy, mint én. Én nőtelen ember és katona vagyok. Jó barátim van­nak, a­kiknél én el tudok élni egy esztendeig úgy, hogy a magaméhoz nem nyúlok“. A Tar Gáspár verziója is ez: „Gróf Széchenyi István, lovas kapitány. Legsze­rencsésebb időpontja, úgymond, mindig az, melyben ha­zája iránt való határtalan szeretetét hazájának megbizo­­nyíthatja. Ehhez képest megfontolván mind a (Nagy Pál által) javaltatott, messze kiterjedő intézet hasznos célját, mind azt, hogy mint katonai szolgálatban levő s már 33 esztendőt elért magános személy kevéssel beérheti, s ha lehetnének is némely apróbb szükségei, azokat számos jó barátainak szívességek kipótolhatja, s minden jószá­gának egy esztendei jövedelmét az említett intézet fun­­dusául felajánlja“. Egyéb forrásaink a beszédről újabb verziókat nem adnak. Színezést, a Döbrentei előadása után, az újabb fel­dolgozók többet is az elégnél, de semmi hitelest. A források összevetésével majdnem kétségtelen bizo­nyossággal megállapíthatjuk mit mondhatott Széchenyi. Hogy neki ugyan szava itt nincs, mindazáltal meg­nyervén a szólásra az engedelmet, mint birtokos tesz ajánlatot egy magyar nyelv­mivelő intézetre, ha ilyen létesül. Nem ajánl számokban kifejezett összeget, hanem egy esztendei egész jövedelmét. (A példa így kétségkívül nagyobbszerű, mint lett volna amúgy. Később az összeg csakugyan 60.000­­forintban állapíttatott meg). Nem akar érdemet csinálni belőle magának; ő — mint katona és nőtlen ember — könnyebben teheti ezt, mint más. Az adomaszerű fordulat, melyet a későbbi íróknál találunk: „Miből él a gróf egy évig?“ — „Barátim majd eltartanak“, — magában a beszédben foglaltatott s — szerényen és igénytelenül, a mint mondva volt — jól is illett a nagy tetthez. Az egyszerű, kendőzetlen beszéd hatását, — mely Petőfi ama versét juttatja eszünkbe: „Minden Demosthe­­nesnél szebben beszél a tett“ — egyezően írják forrása­ink. De ha nem írnák is, képzelhetnék-e máskép, mint hogy örömriadás, lelkesedett éljenkiáltások válták föl a meglepetés egy pillanati elámúlását. gyár tudós társaság felállításának szükségét Kolosváry Miklós, Győrvármegye követe, kinek szavai másnap erős viszhangot ébresztettek Takács Gáspár, pozsonyvármegyei követ beszédében. Ez után szólalt föl Nagy Pál, hevesen ostorozva a németes­­kedő mágnásokat, a bécsi kormányt, a tótos nemességet és az idegen polgárságot. Még ezen a napon másodszor is beszélt s ez alkalommal egyenesen az akadémia felállítását sürgette. „Ez csak önerőnkön, adakozásokból állhat fel; itt járjanak elül főrangú gazdag uraink nemes áldozatokkal; mert mint az egy­kori hadvezér szerint a háborúra, erre is csak három dolog kell, u. m. először is pénz, másodszor is pénz, és harmadszor is pénz. 35* ORSZÁG-VILÁG. 1880. év.

Next