Ország-Világ, 1882 (3. évfolyam, 1-19. szám)

1882 / 9. szám

IX. Füzet. DR HUGONNAI VILMA: szabadelvű­ség századában élünk és azzal sze­retünk magunknak hízelegni, hogy par excel­lence szabadelvű nemzet vagyunk. És ha jól meggondoljuk a dolgot, bizony-bizony be kell vallanunk, ha nem is másoknak, legalább magunknak, — két szem közt, — hogy a mi szabadelvűségünk sok tekintetben gyönge lábon áll, és nem egyszer cserbenhagy bennünket. Hogy messze ne menjünk, vegyünk csak egy kér­dést, mely ezúttal önként tolakodik tollunk alá: a nő­emancipáció kérdését. Hogy állunk e tekintetben? Ha a szót eredeti értelmében vesszük, s azt értjük rajta, hogy a nőket kiszabadítjuk vele a rabszolgaságból, akkor büszkén fönn hordhatjuk fejünket, mert nálunk a nők nem rabszolgák, nem is voltak soha. Nem adják, nem veszik őket pénzen. Ez igaz, de ha az eman­cipációt nem etymologbce magyarázzuk, hanem a nőknek a férfiakkal való egyenjogúsítását értjük alatta, és kérdjük: há­nyadán vagyunk ezzel ? — Arra már kissé elszé­­gyenli magát szabados víi­­ségünk, elkezdünk hí­­mezni-hámozni, és végre is „nem-akarásnak nyö­gés a vége.“ Egyenjogú­ság! — kiált föl a leg­több férfi, — de hát nem egyenjogúak-e velünk a nők?! Nem tekintjük-e őket teljesen magunkhoz hasonlóknak, sőt több­nek ? nem dédelgetjük, kényeztetjük-e őket, nem hordjuk-e őket úgyszól­ván tenyerünkön, nem vetjük-e magunkat alá minden parancsuknak, kí­vánságuknak, szeszélyük­nek, nem állunk-e vala­mennyien többé-kevésbbé az ő kormányuk alatt? — Igen, és — nem! Dé­delgetjük, kényeztetjük őket — mint gyermeke­ket; hódolunk szeszélye­iknek — mint gyermeki szeszélyeknek; — de hát egyenjogúsítás-e ez? egyenjogúaknak tekint­jük-e magunkkal a gyer­mekeket? Nem. Milyen nálunk a nő helyzete ? Míg szüleinél van, gyer­mek , ha férjhez megy, megint csak gyermek. Taníttatják, neveltetik, de csak úgy, hogy azért mégis gyermek maradjon. Elismerjük, hogy épp oly szellemi tehetségei van­nak, mint a férfinak, de nem engedjük meg neki, hogy ezen szellemi tehet­ségeket úgy kifejlessze, mint a férfi. És mind­ennek oka puszta önzés. Nekünk tetszik a nőben a naiv gyermek, és attól félünk, hogy ha a szellemi tehetségek kifejtése megfosztaná őt a nai­vitás hum­porától, nem tetszenék annyira. De hagyjuk ezt, hisz most nem célunk a nőeman­cipáció mellett plaidirozni. Egy nőt, egy minden tekin­tetben tiszteletre méltó nőt akarunk ezúttal olvasóinknak bemutatni; egy ritka szellemi tehetségekkel és erélylyel megáldott asszonyt, ki vas­szorgalmával és vas­akaratá­val maga vívta ki magának az egyenjogúsítást, és út­törője volt hazánkban egy nagy eszmének. Hugonnai Vilma grófnő 1847. november 30-dikán született Tétényben. Atyja szentgyörgyi gróf Hugonnai Kálmán és anyja temesti Pánczély Teréz volt. Az ő gon­dos felügyeletük s egy nőtanító vezetése mellett nyerte az első oktatást, s azután két évet a pesti angol­ kisasszo­nyok zárdájában töltött. Innen a könnyű fölfogással és rendkívüli értelmi tehetséggel megáldott virgonc lányka 1859-ben Pröbstl Mária asszonynak jó hírnevű nevelő­intézetébe került, hol tovább képezte magát és mind­inkább megkedvelte a tudományokat. Itt négy évet töl­tött és 1863 végén mint szellemes, kitűnően művelt nő tért vissza a szülei házhoz. A bájos és kiváló szellemű grófnő csakhamar közbámulat és hódolatat tárgya jön az egész vidéken, és előre volt látható, hogy nem soká marad szabadon Hymen láncaitól. — 1865-ben csak­ugyan férjhez ment Szilassy Györgyhöz, kivel most is boldog családi életet él. A házi­asszony és anya gond­jai azonban nem feledtették vele a tudományokat, me­lyekkel nevelése bejette után is nagy előszeretettel és odaadással foglalkozott, s folyton élt benne a vágy, hogy magát a tudomány terén tovább képezhesse. Végre nem tudott ellenállni ezen vágynak, és­­'­72-ben atyja és férje beleegyezésével útnak indult Zürich felé, hogy az ottani egyetemen az orvostudománynak szentelhesse ma­gát. A fiatal és lebilincselő modorú grófnő itt is csak­hamar köztisztelet tárgya lett s ezt a tiszteletet még inkább fokozták nagy haladásai az orvostudományban. Kitűnő jártasságot szerezvén magának az orvos­­tudomány minden ágában, az 1877-dik év nyarán már alsegédorvossá neveztetett ki, s mint ilyen egy évig mű­ködött Rose egyetemi tanár oldala mellett. 1878-ban megírta orvostudori dissertatióját, melynek címe volt: „lieber die ersten hundert Croup-Operazionen in Zürich“, és kiállván az orvosi szigorlatokat, 1879. február 11-én az orvostudomány doktorává avattatott föl. Fölavatása után azonnal visszatért családjához és két hó múlva a budapesti egyetemen szülésznői oklevelet nyert. Ezután mint rendkívüli hallgató eljárt Korányi, Kovács József, Kézmárszky és Rupp jeles orvos-taná­rok előadásaira,­­ és miután a budapesti egyetemi gymnáziumban kitűnő sikerrel kiállta az érettségi vizs­gálatot, orvosi oklevelének nostrifikálásáért folyamodott­­az egyetemhez, késznek nyilatkozván az összes orvosi szigorlatoknak újra alávetni magát. Az orvosi kar és az egyetemi tanács, meg lévén győződve dr. Hugonnai Vilma grófnő kitűnő képzettségéről, egyhangúlag pártolóan ter­jesztette föl kérvényét a közoktatásügyi miniszterhez, ki azonban — fájdalom — mindeddig nem volt hajlandó a nostrifikációba beleegyezni. Reméljük azonban, hogy a vallás- és közoktatás­ügyi miniszter úr nem lesz továbbra hajthatatlan és csak­hamar bele fog egyezni, hogy ezen kitűnő tudományos képzettségű nő-orvos a maga­ választotta pályán ember­társai javára áldásosan és akadálytalanul működhessék. Az orvostudomány bajnokai bizonyára a legnagyobb öröm­mel fogják üdvözölni ezen új pályatársukat, kinek eddigi sikerei is a legnagyobb tiszteletet és elismerést vívták ki számára, s ki a ma­gyar orvosi karnak min­dig becsületére fog válni. Dr. Philaleth. Néha-néha, egy-egy pil­lanatra, széttátong föl­dünk s méhéből gőz, tűz­áradat tör ki. Aztán be­­zárul. Kétkedve­s szem­lélve áll a tudomány fö­lötte; a nép babonája reá mondja: a pokol! Mosolygunk. Letűnt az ily káprázatok kora. Gyer­mek mese... Pedig dehogy tűnt le! Csakhogy a jelen kor pok­lát se a föld keblében, se a víz alatt ne keresd; a föld felett foglalt az he­lyet. Szibériát hívjuk mi így; az orosz kormány kultur­­­gyarmatnak hí­­reszteli. E föld feletti pokolból évenkint egy-egy árny visszatér a nap fényes vi­lágára. Ilyenkor hat el hozzánk hír,­­ egy-egy hang az ősvadonból. Egész Európa figyelemmel lesi a szót, csodálja a szöke­vényt. Beszél mesésnél mesésebb dolgokat, szól mindenről, csak egyet nem magyaráz meg: mely úton talált ki a veszélyek út­vesztőjéből ? Csodásnak mondja ez utat, de el nem árulja. A világért sem. Ugyan miért? Egyet-mást ismerünk már a szibériai száműzöt­tek életéből. Innen is, on­nan is kéretlenül nyújta­nak fölvilágosítást. Az orosz kormány statiszti­kusai, nemzetgazdái által világra szóló tabellákat készíttet Szibéria állapotáról. Nagy hangon híreszteli, hogy ő kulturális feladatot teljesít, ő a civilizáció úttö­rője. Útja Ázsia, Szibéria az első állomás! Századunkban két nagy eszme jutott győzedelemre, hogy ezt kivívtuk, méltán büszkén tekinthetünk korunkra. A rabszolgaság eltörültetett, a börtön megszűnt csak bün­tető hely lenni. Az első esetben az volt a vezéreszme, hogy mivel minden ember nyelvvel bír, legyen az bár­mily kezdetleges, meg van adva a lehetőség értelmét fej­leszteni, tehetségét művelni. A rabszolgaság az áldozat­ban csakis a nyers természeti erőt engedé érvényre jutni, árucikké téve, mint az állat nyers erejét. Ez ellen fölhá­borodott a civilizáció lelkiismerete. A második esetben ugyanazon nagy eszméből indult ki a mozgalom. Azt mondá: a társadalomnak s az államnak joga van meg­fosztani az ellene vétkezőt polgári szabadságától, de nincs joga emberi rendeltetésének útját állani, elvonni tőle a munkát, mely életét emberiebbé, könnyebbé tegye; kö­telessége az elitélteknek testi és lelki tehetségeik tovább 27 A bradj­aga útja. (A szibériai számüzöttek életéből.) DR. HUGONNAI VILMA. jpg,«WF- ORSZÁG-VILÁG. • ?S — 209 1882. év.

Next