Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1883-03-31 / 14. szám
220 ORSZÁG-VILÁG. 1883. évfolyam. C zikóhoz nem értek, mely egészen be volt futtatva repkénynyel és vadszőlővel, és melynek hátulsó ablakai a tóra néztek. — Nézze csak ezt a házikót, Szamárfalván ez az egyetlen költői hely! — Miféle ház ez? — Valamikor olyan valami Frőbel-kert-féle volt, a falusi gyermekek játszottak és tanultak itt, addig míg szüleik a mezei munkába odavoltak. Apa különösen ezen célból építtette ezen házikót. — Hát most micsoda? — Pálinka-raktár. Ezt az eszmemenetet nem követték tovább, mert egy pocsolyához értek, melyben több disznó, „piszkos, mocskos mivoltuknál fogva így elnevezve“, kényelmesen hentergett. Hogy ezt a pocsolyát elkerüljék, kénytelenek voltak a Rzepa kunyhója előtt elmenni. A kapu előtt a gazdasszony ült egy csomó kenderen, két könyökét térdére, fejét pedig tenyerébe támasztva. Arca halvány volt és olyan mintha kőből faragták volna; szemei veresre sírtak, tekintete homályos, elfátyolozott a könytől. Öntudatlanul és magánkívül bámult a távolba, észre sem véve azt, mi körülötte történt. Azért is a közeledőket meg sem hallotta volna, de a kisasszony mindjárt ráismert és meg is szólította: — Jó estét Rzepova! A szegény asszony e barátságos megszólításra öszszerezzent, fölkelt és mélyen meghajolt Jadviga kisaszszony és Viktor úr előtt, miközben könnyei mindegyre folytak. — Mi baja rendnek? — kérdé a kisasszony. Erre az asszony elmondta a maga baját, egyre csókolván a kisasszony kezeit, azaz helyesebben mondva keztyűit, miket könnyeivel egészen bemocskolt. — Oh! aranyos kincsem! — mondá, — fényes ragyogó hajnalom! Talán a jó ég küldötte! Vigasztaljon meg pártfogásával, mentsen meg közbenjárásával! Jadviga kisasszony igen nagyon megzavarodott, szép arcáról le lehetett olvasni a kellemetlen zavart, azt sem tudta, mi tévő legyen, utoljára pedig akadozva így szólt: — Mit tanácsolhatnék én magának kedvesem!? Valóban nagyon, nagyon sajnálom a sorsát. Hanem ... igazán ... nem tudom mit tanácsoljak. Menjen különben papához ... talán a papa ... Isten áldja meg lelkem! Ezzel Jadviga kisasszony ismét felhúzta a mandolavirágszínű ruhát, úgy, hogy topánkái felett előragyogott ófehér, kékcsíkos harisnyája, mire aztán folytatta útját Viktor úrral. — Isten vezéreljen, gyönyörű virágszál! — kiáltott utána Rzepa neje. Jadviga kisasszony ezalatt nagyon elszomorodott, sőt Viktor úrnak úgy látszott, mintha könnyet is látna szemében. Azért tehát, hogy bánatát eltávolítsa, elkezdett beszélni Kraszewszkiről és az irodalom más efféle apróbb embereiről, úgy, hogy a mindinkáb élénkülő beszédtől lassan kint elfelejtették az egész „kellemetlen“ dolgot. Az urasági udvarba? — montá ezalatt magában Rzepa neje. Oda mindenesetre jobb kellett volna mennem. Oh! én ostoba asszony! Vili. Imogena. Az urasági erkélyben már gyökeret vert a szőlő, beborította azt zöld venyigével, kilátás nyílt az udvarra és a jegenyékkel szegélyezett útra. Ezen az erkélyen szoktak az uraságok ebéd után fekete kávét inni. Akkor is ott ültek és velök Ulanowszky kanonok, Czyzik vikárius és Stolbicki a téglavető revizorja. Pan Skorabiewszki, a földesúr, a ki meglehetősen kövér volt és vörös, nagy bajuszszal, támlásszéken ült és pipázott. A háziasszony épp a fekete kávét osztogatta, míg a revizor, aki skeptikus volt, csúfolódott a kanonokkal. — Ugyan kanonok úr, beszéljen nekem valamit arról a híres csatáról! — mondá. — Tessék ? — mondá a süket kanonok, kezét füle mögé téve. — Arról a csatáról! — ismétlé hangosabban a revizor. — Aha! a csatáról? kérdé a kanonok és mintha valamin gondolkoznék, elkezdett suttogni, és fölfelé pislogni, mintha fáradságába kerülne neki valamire emlékezni. A revizor már nevetni akart, és mindnyájan várták az elbeszélést, melyet mindnyájan már százszor hallottak, mert az öreg úr síjra és újra visszatért hozzá. — Hogy is volt csak? — kezdé a kanonok — én akkor még vikárius voltam, Gladysz pedig plébános . .. Úgy van ... Ő volt az, aki a sekrestyét is átalakította. Örök dísze minden templomnak ... Mindjárt a mise után azt mondom: Plébános úr! Ő azt kérdi: Mi tetszik? Azt mondom rá: Mondok, lesz valami belőle. Odanézünk: Hát a szélmalom mögött lovaskatonák vágtatnak elő paripákon, utóbb gyalogság, majd ismét dzsidások és ágyúk. Akkor mindjárt azt gondoltam: Hát amott a másik oldalon vájjon mi jöhet? Talán birkák? Ők nem birkák. Hanem lovasság. Mihelyt egymást kölcsönösen meglátják, azt kiáltják: „megállj!“, a másik párt is azt mondja, hogy: „megállj!“ Akkor lovasság jön ki az erdőből, ki jobbra vonul, ki balra, a másik oldalon szintúgy. Hej, csak ekkor látják: „No most rosszul áll a dolog!“ nyakára nő a baj. Elkezdenek lövöldözni, és a hegy mögött is megvillan az ágyúszó. Látja plébános úr? kérdem én. Hát persze hogy látom, mondja rá, hisz már lőnek karabélyokból, ágyúkból: az egyik rész a folyónak vette útját, a másik gáncsot akar nekik vetni, ni, most hajbakaptak! Majd ezek kerekednek felül, majd amazok. Zajongás, láng és füst! Azután szuronyra kapnak! Akkor úgy látszott nekem, hogy az egyikek beadják a kulcsot! Plébános úr, mondom, a másikak vérszemet kaptak. Igen, úgymond, vérszemet kaptak. Alig mondta ki ezt a szót, midőn az egyikek kereket oldtak, a másik párt utánuk indul, kezdődik a folyóba fojtás, gyilkolás, elfogás, rabbá tevés, és én azt gondoltam: vége van mindennek ! ... pedig ... szó sincs róla, azt mondom, no igen, hm! Ezzel az aggastyán gépiesen kinyújtotta karjait és székében hátradülve, csakhamar álmodásba merült, csupán feje mozgott kétfelé élénkebben, mint máskor, meg a szeme meredt ki még jobban, mint rendesen. A revizor hangos nevetése közben csaknem könnyekre fakadt. — Ugyan főtisztelendőséged, mondá, nem mondaná meg nekem, hogy kicsoda harcolt és mikor és hol történt az a szörnyű ütközet? — Mi kell? Hé? — Majd megpukkadok nevettemben! - erősíté a revizor. — Tetszik egy szivar? — Szolgálhatok egy csésze kávéval ? — Köszönöm. Úgyis megizzadtam a kacagásba! Az uraságok a revizor iránt való udvariasságból szintén nevettek, dacára annak, hogy ezt a csatát minden vasárnapon újra és újra hallották leírni. Azért általános kedv uralkodott, amelyet hirtelen halk félénk hang szakított meg az erkély alján. — Dicsértessék az úr neve! — hangzik. Pan Skorabiewski tüstént fölkelt, kilépett az erkélyre és kérdé: — Ki van itt? — Én vagyok, a Rzepowa. — Miért? Az asszony olyan mélyen hajtotta meg magát, a milyen mélyen lehetséges volt a gyermektől, a kit karján tartott. JellinekM. Karácsonyi L. Tóth L. Szitányi I. Zsivora Gy. Török I. Eötvös J. Gottesmann M. Som Harkányi Fr. gr. Károlyi Gy. gr. Desseweey E. Deák F. Mannó Istv. gr. Apponyi Gy. Szögyényi L. PergerIgn. Fröhlic Az Első magyar általános biztosító társaság ; Benczúr Gy.