Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1883-03-31 / 14. szám

220 ORSZÁG-VILÁG. 1883. évfolyam. C zikóhoz nem értek, mely egészen be volt futtatva rep­­kénynyel és vadszőlővel, és melynek h­átulsó ablakai a tóra néztek. — Nézze csak ezt a házikót, Szamárfalván ez az egyetlen költői hely! — Miféle ház ez? — Valamikor olyan valami Frőbel-kert-féle volt, a falusi gyermekek játszottak és tanultak itt, addig míg szüleik a mezei munkába odavoltak. Apa különösen ezen célból építtette ezen házikót. — Hát most micsoda? — Pálinka-raktár. Ezt az eszmemenetet nem követték tovább, mert egy pocsolyához értek, melyben több disznó, „piszkos, mocs­kos mivoltuknál fogva így elnevezve“, kényelmesen hen­­tergett. Hogy ezt a pocsolyát elkerüljék, kénytelenek vol­tak a Rzepa kunyhója elő­tt elmenni. A kapu előtt a gazd­­asszony ült egy csomó kenderen, két könyökét térdére, fe­jét pedig tenyerébe támasztva. Arca halvány volt és olyan mintha kőből faragták volna; szemei veresre sírtak, te­kintete homályos, elfátyolozott a könytől. Öntudatlanul és magánkívül bámult a távolba, észre sem véve azt,­­ mi körülötte történt. Azért is a közeledőket meg sem hal­lotta volna, de a kisasszony mindjárt ráismert és meg is szólította: — Jó estét Rzepova! A szegény asszony e barátságos megszólításra ösz­­szerezzent, fölkelt és mélyen meghajolt Jadviga kisasz­­szony és Viktor úr előtt, miközben könnyei mindegyre folytak. — Mi baja rendnek? — kérdé a kisasszony. Erre az asszony elmondta a maga baját, egyre csó­kolván a kisasszony kezeit, azaz helyesebben mondva keztyűit, miket könnyeivel egészen bemocskolt. —­ Oh! aranyos kincsem! — mondá, — fényes ra­gyogó hajnalom! Talán a jó ég küldötte! Vigasztaljon meg pártfogásával, mentsen meg közbenjárásával! Jadviga kisasszony igen nagyon megzavarodott, szép arcáról le lehetett olvasni a kellemetlen zavart, azt sem tudta, mi tévő legyen, utoljára pedig akadozva így szólt: — Mit tanácsolhatnék én magának kedvesem!? Va­lóban nagyon, nagyon sajnálom a sorsát. Hanem ... iga­zán ... nem tudom mit tanácsoljak. Menjen különben pa­pához ... talán a papa ... Isten áldja meg lelkem! Ezzel Jadviga kisasszony ismét felhúzta a mandola­­virágszínű ruhát, úgy, hogy topánkái felett előragyogott ófehér, kékcsíkos harisnyája, mire aztán folytatta útját Viktor úrral. — Isten vezéreljen, gyönyörű virágszál! — kiáltott utána Rzepa neje. Jadviga kisasszony ezalatt nagyon elszomorodott, sőt Viktor úrnak­ úgy látszott, mintha könnyet is látna szemében. Azért tehát, hogy bánatát eltávolítsa, elkezdett beszélni Kraszewszkiről és az irodalom más efféle apróbb embereiről, úgy, hogy a mindinkáb élénkülő beszédtől las­san kint elfelejtették az egész „kellemetlen“ dolgot.­­ Az urasági udvarba? — montá ezalatt magában Rzepa neje. Oda mindenesetre jobb kellett volna mennem. Oh! én ostoba asszony! Vili. Imogena. Az urasági erkélyben már gyökeret vert a szőlő, be­borította azt zöld venyigével, kilátás nyílt az udvarra és a jegenyékkel szegélyezett útra. Ezen az erkélyen szok­tak az uraságok ebéd után fekete kávét inni. Akkor is ott ültek és velök Ulanowszky kanonok, Czyzik vikárius és Stolbicki a téglavető revizorja. Pan Skorabiewszki, a földesúr, a ki meglehetősen kövér volt és vörös, nagy ba­­juszszal, támlásszéken ült és pipázott. A háziasszony épp a fekete kávét osztogatta, míg a revizor, a­ki skeptikus volt, csúfolódott a kanonokkal. — Ugyan kanonok úr, beszéljen nekem valamit ar­ról a híres csatáról! — mondá. — Tessék ? — mondá a süket kanonok, kezét füle mögé téve. — Arról a csatáról! — ismétlé hangosabban a re­vizor. — Aha! a csatáról? kérdé a kanonok és mintha va­lamin gondolkoznék, elkezdett suttogni, és fölfelé pislogni, mintha fáradságába kerülne neki valamire emlékezni. A revizor már nevetni akart, és mindnyájan várták az elbe­szélést, melyet mindnyájan már százszor hallottak, mert az öreg úr síjra és újra visszatért hozzá. — Hogy is volt csak? — kezdé a kanonok — én akkor még vikárius voltam, Gladysz pedig plébános . .. Úgy van ... Ő volt az, a­ki a sekrestyét is átalakította. Örök dísze minden templomnak ... Mindjárt a mise után azt mondom: Plébános úr! Ő azt kérdi: Mi tetszik? Azt mondom rá: Mondok, lesz valami belőle. Odanézünk: Hát a szélmalom mögött lovaskatonák vágtatnak elő paripá­kon, utóbb gyalogság, majd ismét dzsidások és ágyúk. Ak­kor mindjárt azt gondoltam: Hát amott a másik oldalon vájjon mi jöhet? Talán birkák? Ők nem birkák. Hanem lovasság. Mihelyt egymást kölcsönösen meglátják, azt kiáltják: „megállj!“, a másik párt is azt mondja, hogy: „megállj!“ Akkor lovasság jön ki az erdőből, ki jobbra vonul, ki balra, a másik oldalon szintúgy. Hej, csak ek­kor látják: „No most rosszul áll a dolog!“ nyakára nő a baj. Elkezdenek lövöldözni, és a hegy mögött is megvillan az ágyúszó. Látja plébános úr? kérdem én. Hát persze hogy látom, mondja rá, hisz már lőnek karabélyokból, ágyúkból: az egyik rész a folyónak vette útját, a másik gáncsot akar nekik vetni, ni, most hajbakaptak! Majd ezek kerekednek felül, majd amazok. Zajongás, láng és füst! Azután szuronyra kapnak! Akkor úgy látszott ne­kem, hogy az egyikek beadják a kulcsot! Plébános úr, mondom, a másikak vérszemet kaptak. Igen, úgymond, vérszemet kaptak. Alig mondta ki ezt a szót, midőn az egyikek kereket oldtak, a másik párt utánuk indul, kez­dődik a folyóba fojtás, gyilkolás, elfogás, rabbá tevés, és én azt gondoltam: vége van mindennek ! ... pedig ... szó sincs róla, azt mondom, no igen, hm! Ezzel az aggastyán gépiesen kinyújtotta karjait és székében hátradülve, csakhamar álmodásba merült, csu­pán feje mozgott kétfelé élénkebben, mint máskor, meg a szeme meredt ki még jobban, mint rendesen. A revizor hangos nevetése közben csaknem könnyekre fakadt. — Ugyan főtisztelendőséged, mondá, nem mondaná meg nekem, hogy kicsoda harcolt és mikor és hol történt az a szörnyű ütközet? — Mi kell? Hé? — Majd megpukkadok nevettemben! - erősíté a revizor. — Tetszik egy szivar? — Szolgálhatok egy csésze kávéval ? — Köszönöm. Úgyis megizzadtam a kacagásba! Az uraságok a revizor iránt való udvariasságból szintén nevettek, dacára annak, hogy ezt a csatát minden vasárnapon újra és újra hallották leírni. Azért általános kedv uralkodott, a­melyet hirtelen halk félénk hang sza­kított meg az erkély alján. — Dicsértessék az úr neve! — hangzik. Pan Skorabiewski tüstént fölkelt, kilépett az erkélyre és kérdé: — Ki van itt? — Én vagyok, a Rzepowa. — Miért? Az asszony olyan mélyen hajtotta meg magát, a mi­lyen mélyen lehetséges volt a gyermektől, a kit karján tartott. JellinekM. Karácsonyi L. Tóth L. Szitányi I. Zsivora Gy. Török I.­­ Eötvös J. Gottesmann M. Som Harkányi Fr. gr. Károlyi Gy. gr. Desseweey E. Deák F. Mannó Istv. gr. Apponyi Gy. Szögyényi L. PergerIgn. Fröhlic Az Első magyar általános biztosító társaság ; Benczúr Gy.

Next