Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1883-05-05 / 19. szám
Előfizetési ár bérmentes postai szétküldéssel. Negyedévre......................... 2 frt 50 kr. Félévre . 5 „ — „ Egész évre..................................................................10 „ — „ Felelős szerkesztő | Kiadó-tulajdonos Ifj. Ábrányi Kornél J Wilckens és Waidl BUDAPEST, Koronaherceg-utca 3. szám, I. emelet. Egy szám ára 20 kr., megrendeléseket s előfizetéseket elfogad minden hazai és külföldi könyvkereskedés. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Koronaherceg-utca) címzendők. Kéziratok nem adatnak vissza. 1883. Május 5. Megjelenik minden szombaton, két ívnyi terjedelemben. IV. Évfolyam. Pénzházasság. — REGÉNY. ----Irta: ACSÁDY IGNÁC. VI. tvn át külföldön utazott ifjú nejével Lado Elek. Olaszország festői vidékei, Róma, 1, Páris, a tengeri fürdők annyi változatosságot, annyi derült szórakozást nyújtottak, hogy ideje sem maradt új viszonyairól gondolkodni. Élvezte a mézes heteket gondtalanul, nem törődve múlttal, jövővel. A társaság, melyben megfordult, a vegyes úti ismeretségek, melyeket egy óra köt, egy nap bizalmassá tesz, és egy másik nap megszakít örökre, az előkelő szalonok, melyek a Ladoméry bárói párt szívesen fogadták, nem kutatták a báróné őseit, családfáját, származását. A bárónéban csak a bájos ifjú hölgyet nézték, kinek arcán a boldogság verőfénye ragyogott. Ahol az ifjú pár megfordult, a társaság sehol sem zárkózott el előle. A nagy internacionális élet tengerén hullámzott sajkások vidáman, szélvésztől, vihartól megkímélve. Elek bárónak jól esett a több havi távollét a hazai emberektől, előítéletektől, kicsinyes viszonyok nyűgétől. Áldotta nagynénjét, a szép főispánnét, hogy okos számítással szabta meg új életmódját, egész nyári programmját. () tanácsolta Eleknek a hosszabb külföldi utat. Tudta, hogy hamarabb belefut a házasélet szabályos kerékvágásába, ha a régi ismerősök, régi emlékek minduntalan tolakodólag eléje nem lépnek. Idegenek közt, jobban egymásra utalva férj és feleség könnyebben összeszokik, megszereti egymást s ellentétes világnézeteik gyöngéden egybeolvadnak. Elek egyre észrevehetőbben érezte e hatást. Neje nem fakasztott benne vak, mámorító, tomboló szenvedélyeket, azt a hangulatot, mely csodaszerű hőstettekre, vagy szörnyű bűnökre sarkalja a férfit. Lelkét nem korbácsolta fel ez asszony. De bizonyos meleget, napról-napra fokozottabb rokonszenvet lehellt belé; életét barátságos, derült, napos légkörrel vette körül s a kiengesztelődés, a nyugalom szellemét borította reá. Elek már elérte a férfikor világát, átjutott a harminckettőn. Élt sokat, viharosat, kellemeset s ha végig pillantott a pályán, melyet megfutott, ha a nőkre gondolt, kikben csalatkozott, be kellett vallania, hogy eddigi élete szabad és szilaj, de zaklatott és fáradalmas volt. Most végre a nyugalomvágy, a kényelem érzése kezdett benne felülkerekedni. Végre is csak meg kell pihenni. S választhatott-e édesebb pihenőhelyet, mint Bella karjait, szerelmét? Lelke egész hevével ragaszkodott hozzá ez a nő, kit szűzies bájaival szeplőtelenül kapott az alkotó természet kezéből. Üde friss virág volt, ki csak érte élt, ki szépségét, bájait csak neki kínálta, kiben nem volt más kacérság, más hiúság, mint neki tetszeni, hozzá simulni, szerető neje lenni. Elek érezte, hogy nejének szerelme mégis más hajtása a léleknek, mint az a sok többé-kevésbbé tiltott vagy pénzen vásárolt élvezet, mely legényéveit szórakoztatta. A tudat, hogy van egy asszony, a ki isten és világ előtt övé és egyedül övé, a kinek teste-lelke, szíve minden dobbanása, legtitkosabb gondolata övé, Elekben a nemesebb érzések húrjait érintette s egyre jobban megbarátkoztatta sorsával. Néha csaknem terhére volt a bálványozás, melyben neje részesítette. De ekkor eszébe jutott, hogy ebben is az odaadó, önzetlen szerelem nyilatkozik, olyan, minőt még nem élvezett soha. E viszony rendkívülisége éppen az utazás változatosságai mellett nem veszthette el vonzó és mindig új jellemét. Ideje, kedve sem volt Eleknek másra gondolni, mint a kellemes jelenre. Néha egy-egy magányos percében átvillant agyán Ida emléke. Bosszúsan, haragosan verte ki fejéből. Neheztelés, keserűség fogta el ilyenkor. Nevetett rajta, hogy e leánytól remélt önfeláldozást, magáról megfeledkezést, szerelmet és megváltást? E leánytól, ki éppen oly számító, mint akár az uzsorás. Ah! Nem törődik többé vele. Hisz úgy sem adósa már semmivel; az ő atyja is megkapta a maga dézsmáját a prédából. Csakhamar nem maradt más nő, kire bosszúság vagy megalázás nélkül gondolhatott, mint az, ki ott ült mellette, s egész imádattal függeszte reá szemét, a felesége. Kezdett elszokni attól, hogy más nőre gondoljon, s a házas élet vidám békéje egyrejobban érvényesítette hatalmát lelkén, melyben a viharok mind ritkábbak és gyöngébbek lettek. Elégülten, nyugodtan tértek vissza a nyár végén a beszkidi kastélyba. Ez volt Elek nagy uradalmának középpontja, ez volt a legszebb ama sok palota és kastély közt, melylyel fényűző elöl a vármegyét, jószágaikat tele építették. A kastélyt nagyatyja építette; utóbb Vince bárója a családfőre szállt s az új jószágrendezés után a hozzá tartozó nagy uradalommal Elek tulajdona lett. A főispánná, Szeréna bárónő ezt a kastélyt szemelte ki az ifjú pár állandó lakhelyévé. Közel volt Felvéghez, ahol maga lakott s honnan éber ellenőrzést gyakorolhatott Elek házas életén. — Alkotmányos lesz ez az ellenőrzés, — mondá Eleknek. — Nem bitorlok jogokat, melyek nem illetnek. De szomszédotok maradok, hogy kezed ügyében legyek, ha szükséged van reám. Nem is avatkozott az ifjú pár házi életébe. Jól látta, hogy nincs rá szükség. Elek helyes úton haladt, s Berg lovag, ki a vagyoni rendezés folytán maga is bányabirtokos lett Ladomérmegyében s többször megfordult vejénél nevetve mondá. — Vem a báró — e szókat minduntalan használta, ámbár csak egy veje volt. — Vöm a báró nagyobb filiszter lesz, mint én vagyok. No, ezt még sem engedjük — — Három évig — viszontá Szeréna báróné — Elek az enyém marad. El nem bocsátom innen. Hadd legyen filiszter. — Három év talán sok lesz — mondá kezét dörzsölve a lovag. — Majd lealkuszunk belőle valamit. — Egy napot sem engedek — mondá Szeréna báróné. — Ne rontsa meg munkámat. Ön adja meg az árát. El ne csábítsa innen Eleket, ha leánya boldogságát kockáztatni nem akarja. Ugye kedves Bellám, te sem vágyódol el innen? — Én Elek mellett maradok mindig — felelt a fiatal hölgy szemét lesütve. A lovag hamiskásan mosolygott, de Szeréna bárónénak nem tetszett a válasz. Szerette Bellát, de nélkülözött benne egyet, az önállóságot; ebből egy morzsányi sem volt benne. Látta, hogy imádja férjét, de aggódva észlelte azt is, hogy szerelme inkább a bárónak, mint az embernek szól. Valami felsőbb lénynek tekintette férjét, aki valódi báró s úgy hódolt meg neki, mint az alattvaló. Szeréna bárónénak nem tetszett ez a szolgai imádás. A házasságban az egyenrangúság érzetének végkép kivesznie nem szabad, különben megbillen a boldogság mérlege. Saját egyéniségének önérzetét s ezzel egy kis önállóságot, akaraterőt igyekezett Bellában kelteni. Mindezzel szintén úgy vagyunk — mondá — mint a sóval. Sok nem jó, de egy kevés megfűszerezi a házas életet. Gyöngéden, tapintatosan kezdte gyomlálgatni ifjú rokona lelkében a nyárspolgári nevelés, a plebejusi világ maradékait; eszébe juttatta, hogy a férje báró ugyan, de ő meg báróné, akinek joga is, kötelessége is, néha akarni tudni. De Bellán, bármily tanulékony volt sok egyébben, az ily gyöngéd jó tanácsok nem fognak semmit. Határtalan odaadással volt Elek iránt. Nem a nő végtelen szerelme volt ez a férj iránt, hanem a polgárleány vak hódolata a főúr iránt. Szeréna bárónét ez csak jobban megszilárdította azon föltevésében, hogy az ifjú párt még sokáig nem szabad világgá bocsátania. Ismerte Eleket, tudta, mennyire hajlandó magát női befolyásnak alávetni; amíg neje nem tud rajta uralkodni, a saját védő szárnyai alatt óhajta tartani, nehogy más asszony ragadja őt magához. Elek maga szintén nem vágyott el a beszkidi kastélyból. Nyugodtan, békésen folytak napjai, a derült hangulat, melyet külföldről magával hozott, itthon sem szenvedett zavart, sőt még inkább fokozódott. A Ladoméry név újra jó hangzású lett a megyében. Vince báró a fővárosba költözött ugyan, de Pál báró itthon annál nagyobb tekintélyre tett szert, Eleket pedig mint a jövendőbeli főispánt, mint az ősi nemzetség sarját, a ki a családot ismét viruló anyagi viszonyokba helyezte, tisztelettel halmozták el. Birtokos, törzsökös nemesség előítéleteivel, büszke zárkózottságával nem igen volt a vármegyében. A Ladoméryak eladott jószágai nagyobbára a felvégi gazdag német polgárok kezére mentek át, kik most, hogy Elek báró ismét dús vagyon ura volt, újra készséggel hajoltak meg nevének és gazdagságának túlsúlya előtt. Elek bárónak jól esett ez a tisztelet. Egykor eleget sajgott a szive azért, mert nem tisztelték benne őseit, sok száz év nagy és dicsőséges emlékeit. Sokat boszankodott néha napján, midőn haza jött, a kegyeletlenségen, melyet nem ő iránta, de neve, fényes múltja iránt tanúsít a felszabadult hálátlan csőcselék. Most ez is jobbra fordult s ha Elek elégült arccal akárhol megjelent, ismét úgy fogadták, mint egykor őseit, kik még mindenható földesurak voltak. 37