Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1883-05-05 / 19. szám

Előfizetési ár bérmentes postai szétküldéssel. Negyedévre......................... 2 frt 50 kr. Félévre . 5 „ — „ Egész évre..................................................................10 „ — „ Felelős szerkesztő | Kiadó-tulajdonos Ifj. Ábrányi Kornél J Wilckens és Waidl BUDAPEST, Koronaherceg-utca 3. szám, I. emelet. Egy szám ára 20 kr., megrendeléseket s előfizetéseket elfogad minden hazai és külföldi könyvkereskedés. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Koronaherceg-utca) címzendők. Kéziratok nem adatnak vissza. 1883. Május 5. Megjelenik minden szombaton, két ívnyi terjedelemben. IV. Évfolyam. Pénzházasság. — REGÉNY. ----­Irta: ACSÁDY IGNÁC. VI. tvn át külföldön utazott ifjú nejével Lado­ Elek. Olaszország festői vidékei, Róma, 1, Páris, a tengeri fürdők annyi változatos­ságot, annyi derült szórakozást nyújtottak, hogy ideje sem maradt új viszonyairól gondolkodni. Élvezte a mézes heteket gondtalanul, nem törődve múlttal, jövővel. A tár­saság, melyben megfordult, a vegyes úti ismeretségek, melyeket egy óra köt, egy nap bizalmassá tesz, és egy másik nap megszakít örökre, az előkelő szalonok, melyek a Ladoméry bárói párt szívesen fogadták, nem kutatták a báróné őseit, családfáját, származását. A bárónéban csak a bájos ifjú hölgyet nézték, kinek arcán a boldogság verőfénye ragyogott. A­hol az ifjú pár megfordult, a társaság seh­ol sem zárkózott el előle. A nagy internacionális élet tengerén hullámzott sajkások vidáman, szélvésztől, vihartól meg­kímélve. Elek bárónak jól esett a több havi távollét a hazai emberektől, előítéletektől, kicsinyes viszonyok nyűgétől. Áldotta nagynénjét, a szép főispánnét, hogy okos számí­tással szabta meg új életmódját, egész nyári programm­­ját. () tanácsolta Eleknek a hosszabb külföldi utat. Tudta, hogy hamarabb belefut a házasélet szabályos kerékvágásába, ha a régi ismerősök, régi emlékek mind­untalan tolakodólag eléje nem lépnek. Idegenek közt, job­ban egymásra utalva férj és feleség könnyebben össze­szokik, megszereti egymást s ellentétes világnézeteik gyöngéden egybeolvadnak. Elek egyre észrevehetőbben érezte e hatást. Neje nem fakasztott benne vak, mámorító, tomboló szenvedé­lyeket, azt a hangulatot, mely csodaszerű hőstettekre, vagy szörnyű bűnökre sarkalja a férfit. Lelkét nem kor­bácsolta fel ez asszony. De bizonyos meleget, napról-napra fokozottabb rokonszenvet lehellt belé; életét barátságos, derült, napos légkörrel vette körül s a kiengesztelődés, a nyugalom szellemét borította reá. Elek már elérte a férfikor világát, átjutott a har­minckettőn. Élt sokat, viharosat, kellemeset s ha végig pillantott a pályán, melyet megfutott, ha a nőkre gondolt, kikben csalatkozott, be kellett vallania, hogy eddigi élete szabad és szilaj, de zaklatott és fáradalmas volt. Most végre a nyugalomvágy, a kényelem érzése kez­dett benne felül­kerekedni. Végre is csak meg kell pihenni. S választhatott-e édesebb pihenő­helyet, mint Bella karjait, szerelmét? Lelke egész hevével ragaszkodott hozzá ez a nő, kit szűzies bájaival szeplőtelenül kapott az alkotó természet kezéből. Üde friss virág volt, ki csak érte élt, ki szépsé­gét, bájait csak neki kínálta, kiben nem volt más kacér­­ság, más hiúság, mint neki tetszeni, hozzá simulni, sze­rető neje lenni. Elek érezte, hogy nejének szerelme mégis más haj­tása a léleknek, mint az a sok többé-kevésbbé tiltott vagy pénzen vásárolt élvezet, mely legényéveit szórakoztatta. A tudat, hogy van egy asszony, a ki isten és világ előtt övé és egyedül övé, a kinek teste-lelke, szíve minden dob­banása, legtitkosabb gondolata övé, Elekben a nemesebb érzések húrjait érintette s egyre jobban megbarátkoz­­tatta sorsával. Néha csaknem terhére volt a bálványozás, melyben neje részesítette. De ekkor eszébe jutott, hogy ebben is az odaadó, önzetlen szerelem nyilatkozik, olyan, minőt még nem élvezett soha. E viszony rendkívülisége éppen az utazás változa­tosságai mellett nem veszthette el vonzó és mindig új jellemét. Ideje, kedve sem volt Eleknek másra gondolni, mint a kellemes jelenre. Néha egy-egy magányos percében átvillant agyán Ida emléke. Bosszúsan, haragosan verte ki fejéből. Neheztelés, keserűség fogta el ilyenkor. Nevetett rajta, hogy e leány­tól remélt önfeláldozást, magáról megfeledkezést, szerel­met és megváltást? E leánytól, ki éppen oly számító, mint akár az uzsorás. Ah! Nem törődik többé vele. Hisz úgy sem adósa már semmivel; az ő atyja is megkapta a maga dézsmáját a prédából. Csakhamar nem maradt más nő, kire bosszúság vagy megalázás nélkül gondolhatott, mint az, ki ott ült mel­lette, s egész imádattal függeszte reá szemét, a felesége. Kezdett elszokni attól, hogy más nőre gondoljon, s a házas élet vidám békéje egyre­­jobban érvényesítette ha­talmát lelkén, melyben a viharok mind ritkábbak és gyön­gébbek lettek. Elégülten, nyugodtan tértek vissza a nyár végén a beszkidi kastélyba. Ez volt Elek nagy uradalmának középpontja, ez volt a legszebb ama sok palota és kastély közt, m­elylyel fény­űző elöl a vármegyét, jószágaikat tele építették. A kastélyt nagyatyja építette; utóbb Vince bárója a családfőre szállt s az új jószágrendezés után a hozzá tartozó nagy uradalommal Elek tulajdona lett. A főispánná, Szeréna bárónő ezt a kastélyt szemelte ki az ifjú pár állandó lakhelyévé. Közel volt Felvég­hez, ahol maga lakott s honnan éber ellenőrzést gyako­­rolhatott Elek házas életén. —­ Alkotmányos lesz ez az ellenőrzés, — mondá Eleknek. — Nem bitorlok jogokat, melyek nem illetnek. De szomszédotok maradok, hogy kezed ügyében legyek, ha szükséged van reám. Nem is avatkozott az ifjú pár házi életébe. Jól látta, hogy nincs rá szükség. Elek helyes úton haladt, s Berg lovag, ki a vagyoni rendezés folytán maga is bányabirto­kos lett Ladomérmegyében s többször megfordult vejénél nevetve mondá. — Vem a báró — e szókat minduntalan használta, ámbár csak egy veje volt. — Vöm a báró nagyobb filisz­­ter lesz, mint én vagyok. No, ezt még sem engedjük — — Három évig — viszontá Szeréna báróné — Elek az enyém marad. El nem bocsátom innen. Hadd legyen filiszter. — Három év talán sok lesz — mondá kezét dör­zsölve a lovag. — Majd lealkuszunk belőle valamit. — Egy napot sem engedek — mondá Szeréna bá­róné. — Ne rontsa meg munkámat. Ön adja meg az árát. El ne csábítsa innen Eleket, ha leánya boldogságát koc­káztatni nem akarja. Ugy­e kedves Bellám, te sem vá­­gyódol el innen? — Én Elek mellett maradok mindig — felelt a fia­tal hölgy szemét lesütve. A lovag hamiskásan mosolygott, de Szeréna báróné­nak nem tetszett a válasz. Szerette Bellát, de nélkülözött benne egyet, az önállóságot; ebből egy morzsányi sem volt benne. Látta, hogy imádja férjét, de aggódva észlelte azt is, hogy szerelme inkább a bárónak, mint az ember­nek szól. Valami felsőbb lénynek tekintette férjét, a­ki valódi báró s úgy hódolt meg neki, mint az alattvaló. Szeréna bárónénak nem tetszett ez a szolgai imá­­dás. A házasságban az egyenrangúság érzetének végkép kivesznie nem szabad, különben megbillen a boldogság mérlege. Saját egyéniségének önérzetét s ezzel egy kis önál­lóságot, akaraterőt igyekezett Bellában kelteni. Mindezzel szintén úgy vagyunk — mondá — mint a sóval. Sok nem jó, de egy kevés megfűszerezi a házas életet. Gyöngéden, tapintatosan kezdte gyomlálgatni ifjú rokona lelkében a nyárspolgári nevelés, a plebejusi világ maradékait; eszébe juttatta, hogy a férje báró ugyan, de ő meg báróné, a­kinek joga is, kötelessége is, néha akarni tudni. De Bellán, bármily tanulékony volt sok egyébben, az ily gyöngéd jó tanácsok nem fognak semmit. Határta­lan odaadással volt Elek iránt. Nem a nő végtelen szerelme volt ez a férj iránt, ha­nem a polgárleány vak hódolata a főúr iránt. Szeréna bárónét ez csak jobban megszilárdította azon föltevésében, hogy az ifjú párt még sokáig nem sza­bad világgá bocsátania. Ismerte Eleket, tudta, mennyire hajlandó magát női befolyásnak alávetni; a­míg neje nem tud rajta uralkodni, a saját védő szárnyai alatt óhajta tartani, nehogy más asszony ragadja őt magához. Elek maga szintén nem vágyott el a beszkidi kas­télyból. Nyugodtan, békésen folytak napjai, a derült hangu­lat, melyet külföldről magával hozott, itthon sem szenve­dett zavart, sőt még inkább fokozódott. A Ladoméry név újra jó hangzású lett a megyében. Vince báró a fővárosba költözött ugyan, de Pál báró itt­hon annál nagyobb tekintélyre tett szert, Eleket pedig mint a jövendőbeli főispánt, mint az ősi nemzetség sarját, a ki a családot ismét viruló anyagi viszonyokba helyezte, tisztelettel halmozták el. Birtokos, törzsökös nemesség előítéleteivel, büszke zárkózottságával nem igen volt a vármegyében. A Lado­­méryak eladott jószágai nagyobbára a felvégi gazdag né­met polgárok kezére mentek át, kik most, hogy Elek báró ismét dús vagyon ura volt, újra készséggel hajoltak meg nevének és gazdagságának túlsúlya előtt. Elek bárónak jól esett ez a tisztelet. Egykor eleget sajgott a szive azért, mert nem tisztelték benne őseit, sok száz év nagy és dicsőséges emlékeit. Sokat boszankodott néha napján, midőn haza jött, a kegyeletlenségen, melyet nem ő iránta, de neve, fényes múltja iránt tanúsít a fel­szabadult hálátlan csőcselék. Most ez is jobbra fordult s ha Elek elégült arccal akárhol megjelent, ismét úgy fogadták, mint egykor őseit, kik még mindenható földesurak voltak. 37

Next