Ország-Világ, 1884 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1884-07-05 / 27. szám
430_____________________________________ORSZÁG-VILÁG. 1884. ^fólyam. —_______------------------ faludy-társaságokban. A népies költői elbeszéléstől a népies rajzig csak egy lépés volt és költőnk e lépést meg is tette. Legelső rajzát Szász Károly olvasta fel a Kisfaludy-társaságban. E rajzot rövid időközökben több népies rajz követte, melyek összegyűjtve Székely Históriák cím alatt a múlt évben jelentek meg. A kritika általános elismeréssel fogadta ezen a téren is. Rajzai különösen tartalmi újságokkal, tősgyökeres eredeti népies zamatukkal lepték meg a közönséget, úgy hogy Jakab Ödönnek Mikszáth után is sikerült az olvasó közönséget meghódítani, anélkül, hogy Mikszáthnak utánzója lett volna. Érdemei méltánylásául a múlt évben a Petőfi társaság tagjai közé választotta s mint egyik irodalmi folyóiratunk megjegyezte, rég nem történt választás, mely ily egyhangú helyeslésre talált volna, mint ez. Ez rövid élete pályája ez ifjú költőnek, ki Erdély egyik kis városkájában, Déván, elvonultan, mint tanár és író munkás életet él szeretett Rózája karjai közt. Elégedett és boldog. (Boldogságából azonban még eddig hiányzik egy: a gyermek.) Boldoggá teszi őt neje szerelme, elégedetté a jól végzett munka öntudata, tisztelőinek és barátainak szeretete. Mély kedélyű ember, igaz szivü hazafi, tántoríthatatlan hű barát. Világosan gondolkozó fő, tudományosan képzett tanár, s kötelességét híven teljesítő iskolamester. Van azonban egy hibája is. Őszinte mint egy igazi székely. Mi a szívén, az a nyelvén, s azért nem is igen hiszem, hogy valaha belőle valami tanügyi főhivatalnok legyen. Valószínűen meg kell elégednie azzal a furcsa címmel: Erdély legtehetségesebb poétája. Na, de ez is megér egy királyi tanácsosságot. Dr. Jancsó Benedek. -----------------:-- Elmaradt öreg úr. — Életkép. — 5 DEGRÉ ALAJOS-tól. több mint harminc éve, hogy Csernay Gáspár terjedelmes birtokait el nem hagyta. Nem gyűlölte a világot, nem kerülte az embereket, de nem is ment sehová. Vendégeit szívesen látta, jól elmulatott velük, s a környékbeliek évenként nem egy kellemes napot töltöttek házánál; ő azonban sehova se ment. E viseletének egyszerű, de rá nézve végzetes története ennyiből áll: 1849-ben az osztrák haditörvényszék halálra ítélte. Leszámolt az élettel félsz és zúgolódás nélkül, hisz annyi nagy szív és nagy lélek előzte meg e végzetes után. Azonban csoda történt, a bresciai hyena, a kegyelemvesztés miatt felbőszülvén, nem akarta másnak engedni az élvezetet, hogy a halálra ítélteket ők végeztessék ki, hatalma utolsó pillanatában az elítélteknek kegyelmet adott. Ezen megkegyelmezés érte Csernay Gáspárt is. Este volt, midőn szabadságát visszanyerte, csak átöltözködött, s azonnal imádott arájához sietett. Csernay a forradalom előtt a pesti társaskörök egyik kiváló alakja volt, nagy vagyona, deli külseje, keresetlen modora s élénk szelleme mindenütt megkedveltető. Jelleme, bátorsága, s esze pedig a forradalom alatt jelentékeny szerepkört juttatott neki. Még boldogabb időkben megkérte egy ünnepelt szépség, báró Ridéky Leontine kezét, jegyben is jártak, de az egymást rohamosan követő események az esküvőt mindeddig gátolták. Ridékyék lakása előtt több fogatot talált, meglepte a fényes világítás, s csaknem zavarba hozta a nagy társaság és sok választékos öltözet, mely e termeket betölté. Csernay váratlan megjelenése a csodálkozás, öröm s meglepetés felkiáltásait idézte elő. Kézszorítás és szerencsekivánatokkal vették körül. Leontine angyal arccal, igéző öltözetben lebegett Csernayhoz, s mindkét kezét kecsesen odanyújtva, felbájoló hangon monda:— Magamon kívül vagyok az elragadtatástól. Kedves anyám névnapjára szebb üdvözlet nem érkezhetett volna, mint az ön megjelenése. Isten, isten hozta. Csernay homlokára sötét felhő borult, de ajkai mosolyogtak. — Alig több félóránál, szólt — hogy viszszanyertem szabadságomat. — A csúnyák, — sóhajtott Leontine, — mily soká tartották ott. — Azonnal ide siettem, — folytatá Csernay, — láttam, s most ügyeim után nézhetek. — El akar már hagyni? — Se hangulatommal, se helyzetemmel össze nem fér ma mulatni. Isten önnel! — A választ be sem várva, elrohant. Midőn kocsijába ült, felkacagott: — Egy hajszálba múlt, hogy engem holnap reggel ki nem végeznek, s ma este itt fényes estélyt találok. Majdnem síromon táncol... egy gyógyithatlan sebbel több szivemen. Másnap jószágára utazott. Sokáig nem látott senkit, nem akart találkozni senkivel. Végre a fájdalmat is megszokta az ember, idővel elkezdett lovagolni, vadászni, aztán örömét lelte a gazdaságban. Ha esténkint mikor a mezei munkáról hazatértek, elment a gazdasági udvarba, s huszonötharminc béres egymásután körbe hajtott, Csernay közepén állva, kedvteléssel gyönyörködötta látványban. Cselédei imádták, gazdatisztjeivel mint barátaival érintkezett. A lábát birtokáról ki nem tette. A Bachhuszár-korszak, Smerling szabadság, alkotmány, provisorium, kiegyezés egymást váltogatják, de Csernay életében egyik sem szült változást. Ő jószágáról ki nem mozdult, agglegény maradt, s Gazsi bácsi lett belőle. Unokaöcscsét, Csernay Gézát neveltette s úgy tekinté, mint örökösét. De hát Pesten mi történt a bájos menyaszszonynyal? Csernay eljárása Leontinet megdöbbentette, sokkal értékesebb kincsnek képzelvén magát, semmint bárki emberfia róla lemondhatna. De meggondolván a dolgot, előnyösebbnek találta, ha úgy viseli magát, mintha a vőlegényen ő adott volna ki. Kétszeresen mulatott, szüleit rábírta, hogy estélyt-estélyre s mulatságot mulatságra halmozzanak. Mikor az egész ország gyászolt, Ridékyéknél mindig táncoltak. Az öreg Ridéky hirtelen meghalt, a leltározásnál kisült, hogy az adósságok kiegyenlítése után az özvegynek alig maradt háromezer forint jövedelme. Anya és leány tanácsot üilt. Az eddigi összeköttetéseket fenn kell tartani; a körrel, melyben éltek , nem szakíthatnak, ez Leontine szerencséjére halálos csapás volna. Szerencsére a mély gyász miatt egész évig házat nem vihetnek, sem pedig estélyekre, mulatságokba nem mehetnek. Ez legkevesebb tízezer forint évi megtakarítás. Azonban díszesen berendezett szállást csak kell tartani, ami ezerötszáz forint; hozzá illő cselédség is szükséges, de ezek drágák, követelők, meg esznek is. Mindenelőtt tehát a régi szolgasereget kell elbocsátani, a 8 írt havi fizetéses másod szobalány kivételével, ki egy viselt ruhát kapott ajándékba s komornává lön előléptetve. Hozott fel a báróné jószágáról egy kis libapásztor lányt, ki boldog volt, midőn hallotta, hogy havonkint kap két forintot és enni; ezt kiöltöztették szobalánynak. Aztán egy sült paraszt fiút, valóságos kamaszt, kinek a szemei kidüledtek a hírre, hogy mindennap ebédelni fog, ő eddig boldogságnak tartotta, ha száraz kenyérrel is jóllakhatott. Most lesz ebédje, szép ruhája és havonkint három forintja. No hát ebben az volt a mulatságos, mikor felöltöztették. Előbb lúgba kellett áztatni kezeit, aztán az egyiket a báróné, a másikat Leontine szappanozta, kölni vizezte, s helyenkint véresre porzsolta. Az arüpök két kezét kiterjesztette, s hol Leontinere, hol a bárónére tekintve, torka szakadtából röhögött. — Idegessé tesz ez az otromba hang, — jaj dilit fel Leontine. — Ha még egy hangot ejtesz ki, — fenyegető a báróné, — kidobatlak. — De mikor úgy csiklandoz, — Védelmeze magát az inasjelölt. — Hallod-e Jakab, — szólt a báróné, — ezután Jaque lesz a neved. — Könyörgöm alázattal, ne tegye velem azt a csúfot, majd azt gondolják, lisztet loptam. Vagy tán olyan idomtalan vagyok, mint a zsák? — Jaque vagy, akarom s vége. — Vége bizony a becsületemnek, mert senki sem fogja elhinni, hogy ok nélkül csúfolnak zsáknak. Aztán vagy három nap folytonosan állni és járni tanították. Mikor ez is megvolt, kiadták neki a készletben maradt címergombos bérruhát. Jakab a bő bugyogót össze-vissza forgatván, felkiáltott : — Állá! ez itt a zsák, s mert ebbe kell bújnom, lesz belőlem zsák. — Felöltözködés után, amely munkára a nyolc forintos komorna tanította be, az első feladat volt a terembe ezüst tálcán látogatójegyet bevinni. A földig nyúló tükörben magát tetőtől-talpig meglátván, ijedtében a tálcát földre ejtette, minden betanult állást, elfeledett, s kezeit szétterjeszté. Lassankint magára ismert, s azzal a buta kifejezésével elkezdett nevetni. A bárónő szidta, Leontine kétségbeesett. Megint elölről kellett kezdeni a tanítást.. Míg ő méltóságaik ezt a kamaszt faragták, a komornává előléptetett második szobalány a kis libapásztort oktatta. Az utcán keresztül nem messze volt egy alsó rendű étkező helyiség anagygombóchoz», a bérruhás inas innen féltizenkettőre hozta az ebédet, de ezt villásreggelinek kellett nevezni, s hat órakor az estelit, ennek meg ebéd volt neve. Ezért fizettek havonkint negyven forintot, így az új háztartás rendbe jött, minden összhangzott a többi előkelő világ életmódjával: díszes lakás, elegendő cselédség, hat órai ebéd Fenntarthattak minden összeköttetést, élhettek tovább is előkelő körökben, s számot tettek a társaságban. — Milyen szerencse ez a gyász!— szokta mondani leányának a báróné, — a világ nem követelhet tőlünk semmit, s mégis egy színvonalon állunk azokkal, kik legfényesebb házat visznek. — De egy év múlva! — sóhajtott Leontine. — Az még messze van, — vigasztalta a báróné, — ne búsuljunk előre. Midőn a gyászév letelt, Leontine férjhez ment. Bizony jól járt Csernay Gáspár, hogy nem ő vette el. Gazsi bácsi gondját most örökösének nevelése képezte. El is követett mindent, hogy embert csináljon belőle. Az évek múltak, Csernay öregedett, s unokaöcscse már jogász lön. Valahányszor hazajött a szünidőkre, telebeszélte nagybátyja fejét, hogy minőt haladt Pest, épül, magyarosodik, maholnap világváros lesz. — Örülök, nagyon örülök rajta. — Ránduljunk fel, tekintse meg, — biztatá Géza. Gazsi bácsi elkomorult s rámormogta: soha! Megint csak lefolyt egy szép csomó idő, Géza itthon volt, s azzal lépett nagybátyja elé: — Holnap huszonnégy éves leszek. — Ha nem emlékeztettél volna is, fiam, elkészítettem a születésnapi ajándékot. Itt van tizenötezer forint, rendezd be magadat. — Ezer hála! de nem azért mondtam, hanem hogy ideje már valamit kezdenem. — Nagyon szép szándék, becsülöm benned, hogy kerülöd a tétlenséget. És mit akarsz kezdeni ? — Most egyelőre csak képviselővé választatom magamat. Csernay visszahökkent: — Csak? hallod-e öcsém, az én időmben nem azon kezdtük, hanem aki már igen magas igényű és szerencsés is volt, kezdte tiszteletbeli aljegyzőségen. Követ, képviselő érett kort, tapasztalatot, tudományt s egy kis érdemet igényelt.