Ország-Világ, 1884 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1884-07-05 / 27. szám

'• .......... ▼­­ .....•' 1884. Évfolyam, ORSZÁG-VILÁG. — Most egészen más világ van, a táblabirói elvek örökre elnyugodtak.­­ El? na hát választasd meg magad, s bol­dogítsátok a hazát a mai elvek szerint. Géza fel is lépett, el is költötte a tizenöt­ezer forintot, meg is bukott, mert báró Rettegi meg harminc­ezret szórt ki. Aztán mondja valaki, hogy ez nem a legbol­dogabb ország, hol a hazafiak nem csak képessé­geiket, idejöket s tapasztalataikat áldozzák a haza oltárára, de még vagyonukat sem kímélik, csak a hazának használjanak. Az igaz, hogy tanodákra, árvaházakra, közvitézekre soha egy fillért sem jegyeznek alá, de hát nem is lehet mindenfelé, elég töl­ik a választásokra annyit áldozni. És a hálátlan nemzet még­sem borul le ily nagyságok előtt, az elismerő korcsmárosokat s borkereskedő­ket kivéve. E kudarc után Géza sokáig nem mutatta ma­gát nagybátyjánál, ki őszintén örvendett, hogy a szerénytelen elbizakodottság így bűnhődik. — De ez csak egy! — kiáltott fel — és hánynak meg sikerül! Jobb nem gondolni rá, én úgy sem változtathatok rajta. Ismét évek múltak, s amit az öreg úr óhaj­tott, egyszerre csak megtörtént. Géza azzal lepte meg, hogy nősül. Gazsi bácsi össze-vissza ölelte. — Most már csak eljön Pestre menyasszo­nyomhoz. — Most el, megszegem szavamat először, de becsületemre mondom, utoljára is életemben.­­ Hogy fog örvendeni arám, és anyja, ki oly sokszor emlegeti bácsikát. — Úgy — úgy! Hát kit is veszesz nőül? — Báró Blankenstein Hedviget. — Bra . . . Bran . . . He . .. Hedvig . . . ? he­begte az öreg úr hosszúra nyúlt képpel. Az anyját... — Nem az anyját, — nevetett bele Géza,­­ hanem a leányát. Az anyját Ridéky Leontinenak hívják.­­ Született Ridéky Leontine. — Nem megyek Pestre, — pattant fel az öreg úr. — És adott szava, tett fogadása ? Jól van, megtartom,— mond az öreg úr, — het fiú! oly áldozatot hozok neked, amelyet magamért meg nem tettem volna. — Határtalan boldoggá tesz, kedves, egyetlen bácsik­ám. Majd meglátja, nem ismer rá a régi Pestre. , — Én? ott töltöttem egész fiatalságomat. — De azóta újjá­épült, egész városrészek emelkedtek. Nem fogja magát kiismerni. — Én? azt szeretném látni, hisz minden utcában megmondhattam volna, hogy a járda me­lyik köve fekszik görbén. — De azok az utcák már nem léteznek. — Mindegy, a maga helyén áll Pest, ott, ahol volt ? — No igen! — Akkor nincs rá eset, hogy magamat ki ne ismerjem. — Aztán milyen magyarrá lett! - kiáltott fel Géza. .— Erre valóban kiváncsi vagyok. Géza sürgette az elutazást, nehogy bácsija még­is másképp gondolja meg magát. Szerencsésen útra keltek. Csernay Gáspár na­gyon mélázó volt, s ha Gézát szive el nem fog­lalta volna, csakis unalomról beszélhetne. Pestre érkezvén, a nagyszerű indóház annyira meglepte Csernayt, hogy nem tudott szóhoz jutni, s midőn Géza kérdezte: «hogy tetszik?» csakhogy feleljen valamit, felkiáltott: - Boldog isten! hol vették ezt a sok üveget? Bérkocsiba ültek, Géza odasugta a kocsisnak : «Sugárút». Aztán a Sugárút kellő közepén kiszáll­tak. Géza így szólt nagybátyjához: Azt mondta, kiismeri magát Pesten. Tessék most innen az «Angol királynéhoz» menni. Az öreg úr forgolódott, nézett, álmélkodott s szemeivel majd elnyelte azokat az óriás palotákat. Szíve-lelke nevetett örömében, s néhányszor dör­­mögte: «ezt nem képzeltem». Aztán meg tekintete a hullámzó sokaságra esett. Egyszerre felkiáltott: — Öcsém, rászedtél! Bécsben vagyunk, úgy-e? — Hogy is ne — Nem hallok én itt magyar szót. — Mert szombat van. — Hát így magyarosodnak az új földesurak? így teljesítik hazafiúi kötelességeiket, így hálálják meg, hogy az alkotmány kapuit előttük megnyi­totta a nemzet, hogy minden állásra, minden hiva­talra képesítette. — Ugyan bácsikám, ne legyen szőrszálhaso­gató. Tud ez mind magyarul, csakhogy megszokta a németet. — No hát szokja el, s ha tud magyarul, hát beszélje is. Ez a legkevesebb, amit viszonzásul követelhet a nemzet azon nagy áldozatokért, ami­ket neki hozott. Mondhatom, öcsém, hogy a fel­virágzó Pest első édes benyomását ez a második lerontotta. Megindultak, s Gazsi bácsi ismét elmerült a nézésbe. Egy német nagy falragasz előtt hirtelen meg­állt. Nézett, szemeit megtörté s újra nézett. — Csakugyan! — kezdte — ez a német lap minő magyar nevekkel hivalkodik, hogy munka­társai. — Van már közös ügy, közös hazafiság, közös hadsereg,közös vámterület, közös adósság, hát miért ne teremtenék meg a közös irodalmat is ? — Úgy? miért nem ír hát Rosekker, Franzos stb. magyarul is? — Egyszerűen, mert nem tud. — Az én koromban más fogalmaink voltak. Szeretném látni, mit mondott volna Petőfi Sándor, ha egy német lap felszólítja, hogy legyen munka­társa, s írjon németül. — Azok más idők voltak. Ma ilyesmi csak dicsőségünkre szolgál. — Hogy magunk németesítünk ? — Hogy megtanítjuk a németet ismerni és becsülni a magyart. A «munkatárs» csak trójai ló, melylyel az erődbe vonatják magukat a harcosok, s egy szép reggel majd arra ébredünk, hogy a lapot és olvasó közönségét tős­gyökeres magyarokká tették. — Dejszen öcsém, nem oly hamar megy az; két nemzedék küzdelme kellett ahhoz, hogy eny­­nyire is hozhatták. — Jaj, bátyám! azok más idők voltak, akkor nehéz ütegekkel harcoltak, azóta már a Mitrailleuse és Uhatius ágyuk szerepeltek, s most feltalálták a dynamit-ágyut, villanyvilágítást és a krachot. Önök az erő és ellentállás fegyvereivel harcoltak. — Meg ész és hazafias meggyőződéssel — pattogott bele az öreg úr. — Lehet, — világosítá fel Géza — de ma nemzetközi eszmék, gőz és dynamit kormányoznak. — Jó, jó! — dörmögött Gazsi bácsi - csak aztán ezekkel az új találmányokkal föl ne robbant­sátok azt az épületet, amelyet annyi századokon át, oly nagy feláldozással, s példátlan kitartással a hős nemzet megoltalmazott. — Szilárdabbá alkotjuk, s a kor igényeinek megfelelő alakot adunk neki­. — Félek, eredetiségéből egészen kiforgatjátok. — Hja! haladnunk kell, s hogy más államok­kal lépést tarthassunk, sok kedvenc hagyományról szükség lemondani. — Még nemzetiségünk önállóságáról is? — Nagyobb cél eléréséért — néha — arról is. Hisz ha bátyám nézetei s elvei uralkodnának ma is, nem látná most itt ezt a fejedelmi utcát, nem emelkednének sorban ezek a megdöbbentően díszes paloták, nem látogatnák Budapestet világ­hírű művészek, s nevesebb íróinkat nem ismerné a külföld. — Ez a mai felfogás, a régi elüt ettől. Az öreg úr nem nézte többé a palotákat, ha­nem lesütötte szemeit s elgondolkozott. Midőn az új dalszínház előtt mentek, Géza figyelmeztette bátyját, de ez fel sem pillantott. Némán haladtak. Báró Bubinyiné szép leányával jött szemközt. Géza el volt ragadtatva, bemutatá nagybátyját, s aztán a kisasszonyhoz fordult e kérdéssel: — Látta ma Hedviget? — Nem mondom meg. —­ Na, ha maga nem mondja még, hát én sem beszélek Béláról. — Igen, láttam.­­ Milyen hamar meg lehet magát fogni, elég e szó: Béla, s maga mindjárt más hangból beszél. — Tud róla? — Sokat. — Mit? — Kedvenc paripája megsántult. — Maga csúnya! — Olaga még ezt is igézőn tudja kimondani. Elváltak. Csernay szigorún nézett Géza szemei közé s kérdezte: — Miféle társalgás volt ez? — Csak hallhatta, hogy magyar. — Azt hallottam, de még­sem értettem. Mi­csoda hang ez nőkkel szemben? — Most ilyen a divat, fesztelenség. — Na, az én időmben az efféle magázó modor­nak egészen más neve volt. A szállodába érkezvén, látták, hogy «Hunyadi László» dalművet adják. Megörvendett ,az öreg úr, mert­ jelen volt a legelső előadásán. És elkezdett áradozni Schodelné kitűnőségeiről. — Hah! — kiáltott fel Géza, — mi lehetett Schodelné ahhoz képest, amit ma fog hallani. Wiltné rendkívüli tünemény. — Kiváncsi vagyok. Géza a kérszolgát elküldte, hogy minden áron, s bár honnan páholyt szerezzen. Amint a páholyba léptek, az öreg úr szétné­zett, s félhangon mormogta: — Ez is megváltozott; az én időmben vörös és arany volt. Most meg kék és ezüst, — tévé utána Géza, — dicső királynénk színei. A karnagy elfoglalta helyét. — Az Erkel Ferenc, ugy-e ? — kérdé Csernay. — Igen, a szerző, — felelt Géza. Mikor utoljára láttam, göndör fekete hajú férfi volt, most hófehér aggastyán. • A nyitány megkezdődött, s az öreg úrnak minden ütemnél hevesebben dobogott a szíve. Sok szép emlék fűződött e hangokhoz. A függöny felgördült, az előadás kezdetét vette. Végre kilépett Willné, s énekelt, hogy hatal­mas hangjától minden rengett. Csernay hallgat, szemeit nagyra mereszti, ke­zei füléhez illeszti, hogy az erőteljes hangot job­ban felfogja. — Hisz ez olaszul énekel, — csodálkozott. — No igen. — Szilágyi Erzsébetet a nemzeti színházban ? — Ha nem tud magyarul. — Szilágyi Erzsébet megfordul sírjában, mert a magyar főváros nemzeti színpadán öt, a legma­gyarabb nőt, így kigúnyolják. — De Wilmné idegen. — Lagrange is az volt, művésznőnek is ért annyit, mint ez, s nem vendégszerepelt itt éveken át, még­is érdemesnek tartotta egy kicsit magya­rul betanulni Szilágyi Erzsébetet. Menjünk, öcsém, annyival tartozom a Hunyady-ház nagy emlékének, hogy ezt tovább ne hallgassam. Géza mosolyogva megvonogatta vállait, s kö­vette nagybátyját, e gondolattal: Ber elmaradt. Csernay a szó szoros értelmében virrasztott ; húsz év óta nem volt ily nyugtalan ése, felizgatta amit látott, hallott és tapasztalt; aztán meg hol­nap nagy viszontagságon kell átesnie. Ha a holnapi hivatalos látogatás nem kötne le, rögtön hazafelé fordulnék, — mondá ma­gában, — torkig vagyok Pesttel. Igaz, hogy bán­i latosan épült, de azok után, amit hallottam és olvas­tam, nem kőhalmazt vártam csak, hanem magyar­ságot, szellemet s mindenben nemzeti irányt. Következő nap délelőtt (Jéza kíséretében elment báró Blankensteinnéhoz. Érezte, hogy elfogult, mikor a lépcsőkön felment, az ajtóban szíve heve­sen dobogott. Ha nem szégyenli, megfordul s mesz­­sze elfut. Több mint harminc év után szemben fog állni azzal, kit oly igen szeretett, kit soha feledni nem tudott, kiért annyit szenvedett, s ki szivét összezúzta. Az ajtó megnyílt, s angyalalak lebegett elébök. Csernay megpillantván a kecses teremtést, mi­előtt merengésiből fölserkent volna, fölkiáltott: — Egész Leontine! — Az én vagyok, — világosítá fel egy höm­pölygő alak, mely hasonlított a léggolyóhoz.­­ - Arca duzzadt, véres és szegletes volt; alsó álla úgy fityegett ide-oda, mint valami szinehagyott zászló; lélegzete rövid és hörgő; járása olyan, mint a kacsatipegés. 431

Next