Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1885-07-04 / 27. szám
438 B gén, ki erre jár, csodálkozva hallja a magyar szó zengését e tótajkú nép lakta vidéken. A lelkes főispán alapítványokat is tett a gymnáziumi alumneum javára, melyeket az ő neve alatt kezelnek. Alsó-Kubinban egy elemi és felsőbb polgári fiú- és leányiskola az ő kezdeményezésére létesült, s az ő kezdeményezésének, erélyes fellépésének köszönhető a díszes székháza is Alsó-Kubinban. Általában az ő főispánsága alatt rohamosan haladt Árvamegye kulturális tekintetben. S ha valaki a főispánok közül, úgy Árvamegye főispánja az, ki ily hosszú és híven betöltött pálya után sokszorosan megérdemlé ama kitüntetést is, hogy a főrendiház tagjává választassák. Szívünkből kívánjuk, hogy a tisztes ősz még sok éveken át fényeskedjék megyéje élén, díszére és javára megyéjének s az egész országnak b.e. A BÉKE ORSZÁGA* Irta CARMEN SYLVA. A Béke egy csendes, mély tengerszemben lakott, mely megmérhetetlen örök kékjében az eget tükrözte vissza. Köröskörül magas sziklák állottak, melyek nap lementekor rózsaszínben ragyogtak, s egy fenséges erdő, melybe ember lába még be nem hatolt, s melyben fejszevágás sohasem hangzott. Sem Szenvedés, sem Küzdelem nem jöttek oda, sőt maga a szél sem tudott bejutni, mert a sziklák annyira előre nyúltak, hogy még a tél is kénytelen volt megelégedni azzal, ha egy pár hópelyhet bele rázhatott, s mivel a tóban meleg források voltak, a fagy nem didalmaskodhatott fölötte. Köröskörül örökzöld és örök virágnyílás és madárdal, melyet a víz egyik partról a másikra hordott. S ha a Béke a tó felszínén lebegett, virágillat és madárdal hozzá özönlött, s ő boldogan mosolygott, csókolgatá a napsugarakat, melyek forró karokkal nyúltak utána, aztán átkarolva őket, maga után vonta a vízbe, vagy bujósdit játszott velük a fák mögött s a lombok alatt. Dicső egy ifjú is vala ám, hogy minden, mi körüle volt, szerette őt. Szerették tengermélykék szemeit, üde ajkát, csodás hangját és boldog mosolyát. Nem csoda, ha a napsugarak őt keresték, ha a méh, melyen könnyeden átlebegett, örömtől reszketett, ha a lomb, mely homlokát érinté, gyönyörtől ingott, ha az őz hosszan nézett a patakba, hol képét megpillantotta, s ha a tündérek és hableányok mind csak ő róla álmodoztak. Egy nap azonban sírás és sóhajtás törté el az erdőt, mintha a fák panaszkodnának s lombjaikról cseppek hulltak alá, melyek a szép alvót, kit a napsugarak ringattak el, felriasztották. Csodálkozva nézett körül és íme egy leányt lát jönni, kinek halvány arcza, bánatos szemei, s hosszés fekete haja volt, s fáradtan támolyogva elébe leborult. — Ki vagy te? — kérdé meglepetve. — Én a Szenvedés vagyok , anyám , a Türelem küld hozzád! — Ki a te anyád, a Türelem, és ki a Szenvedés? Sohasem hallottam felőlük! — Sok mindenről nem hallottál te, mert a világot még nem ismered. A Béke mosolygott. — Tehát te ismered ? A Szenvedés sóhajtott és fejével intett: — Tekints reám, — mondá, — szép vagyok-e ? A Béke hosszan nézett rá és sötét szeméből, a hallgatag és komoly szemekből az egész világ történetét olvasta ki. A Szenvedés üdvöt talált a Béke tekintetében s hevesben dobogott fel szíve, melyben a szerelem teljes hatalmával támadott fel. Az est leszálltakor a Béke már mindent elolvasott, s megborzadt bele. Nem, — mondá, — te nem vagy szép ! A Szenvedés szíve elszorult s aztán halkan szólt: — Tehát nem akarsz velem tartani ? A Béke összerázkódott. * Olvasóink figyelmébe ajánljuk e szép regét, melynek szerzője Romániának költői lelkű királynéja, a ki műveinek magyarba való átültetésével Harmath Lujza írónőnket bízta meg. Szerk-— Oh, nem, — mondá, — veled nem ! Hisz itt oly szép! — Igen itt csoda szép, de a legbölcsebb tündér üzeni neked, hogy a te országod igen kicsiny, mert te uralkodásra születtél s ő az «élet könyvé»ben olvasta, hogy te egykor uralkodni fogsz mindenek felett. A Béke elmélyedve tekintett a tóba. — S ha az én országom nekem elég? Nem vagyok becsvágyó, nekem nem kell dicsőség és hatalom, én mindennel birok, a mire szükségem van ! — De, — szólt a Szenvedés, — ha az egész világ olyan volna, mint e szent hely itt, mégis csak szebb volna s neked csak mutatni kellene magadat s mindenen győzedelmeskednél. — Gondolod? — kérdé a Béke s ismét reá nézett csodás szemeivel, melyekben tisztaság és nyugalom honolt. A Szenvedés lélekzetét visszafojtva állt ott, míg a Béke ismét a vízbe tekintve, elmerülve folytatá: — Mégis óhajtanám látni, vájjon tudna-e engem a világ szeretni a nélkül, hogy arczomat ismerné. Isten veled Szenvedés, próbára akarom tenni a világot, ha képes leszek-e országomat benne megalakítani. A Szenvedés még el volt merülve nézésében, midőn a Béke eltűnt már s csak egy madár lebegett szárnycsattogva az esteli légkörben tova... Szenvedés a tengerszem partján térdre állott. A viz feketén terült el előtte s az erdőt ezer sóhaj reszketteté meg. A szegény lány is reszketett, mint hulló levél a viharban. Itt a béke honában senki sem értette az ő szíve keservét. — Te nem vagy szép! — hangzott vissza az erdőből, a vízből és saját szíve dobogásából. Az éj halkan közelgett, kedvenezét keresve, kit álmában mindig meg szokott csókolni; de csak a Szenvedést találta és sötéten nézett rá. — Mit tettél az én Békémmel ? — kérdi fenyegetőleg. — Elvittem innen! — zokogott a Szenvedés, kezeit tördelve. Az éj még sötétebb lett. — Büntetésül örökké keresd őt a nélkül, hogy feltalálnád. Eredj! Szenvedés jajgató szellőként ment a fák között tova, hogy a világban a Békét feltalálja. Anyjához a Türelemhez soká-soha nem tért vissza, mert mindig csak egyre gondolt s a Türelemről megfelejtkezett. A Béke madárként lebegett a világ felett és látta, a mint azt a Küzdelem és gyermekei szétrombolták. Véres havczmezőket látott s az első holttestek megpillantásánál oly szédülés fogta el, hogy csaknem lezuhant. Fájó szívvel látta a gyilkost, mintha ő maga is sebeket kapott volna és tovább sietett. Egy nagy város felett repült tova s egy padlásszobában világot látva, betekintett oda. Halvány férfi ült abban s hosszú, sovány ujjaival írva köhécselt. — S még én minden bizonynyal nagygyá leszek! — suttogó. — Érzem keblemben a szikrát s agyamban a fényt, mely az egész világot megvilágítja! — Szegény bohó, — gondoló a Béke,— a becsvágy halálba hajt téged, a nélkül, hogy tudnád! Egy folyondárral környezett ablakból szép leányfej tekintett ki. A Béke gondoló: — Ez az én tündéreimhez hasonlít. — És berepült. De mennyire csalódott! Virágok és ruhák összehányva hevertek egymáson s a szép leány azt állította, hogy a tegnap esti bálon mindenkinél ragyogóbb volt. Nővére azonban valamennyi bált s az egész világot unalmasnak találta és szólt: — Szeretnék e madár lenni, mely ide berepült ! — Ah, ez mindent be fog piszkolni ! — kiáltott az első s kiűzte a madarat. Magányos házban idős nő ült s egy nagy bibliából olvasott. Egyetlen fia, az egyetlen, ki az óczeánon innen számára még megmaradt, halotthalványan rohant be és pénzt kért, mert különben főbe kell lőnie magát. Az öreg kiejti kezéből a bibliát. Nem segíthet már többé a tékozlón, mert a nélkül, hogy ez tudná, már minden vagyonát, sőt a házacskát magát is feláldozta érte. Egy szép kertben, előkelő férfi ápolja hervadó leányát, kinek légre és világosságra van szüksége, ki a türelemnek és szépségnek valódi angyala, míg érzéketlen anyja a társalgó szoba hiú örömeit a gyermekéről való gondoskodásnak elébe helyezi. A Béke a mezőn egy sereg ifjút és leányt látott aratóban. Ezek énekeltek, nevettek s azután félredobva a sarlókat, egy almafa alá ültek enni s magukat kipihenni. A Béke a felettök levő ágakra lebbent s beszélgetésüket hallgatta, míg az ifjak elaludtak s a leányok még kissé tovább suttogtak. S íme egy férfi jött a mezőn át, fején széles kalappal, mely alól vad tekintet lövelt elő, s az ifjakat láb rúgással felköltötte, a leányokat pedig bottal fenyegetve, munkára hajtotta. Másvalahol ismét a legszebb leányt minden rímánkodása ellenére egy gazdag semmiházihoz adtak nőül. Az atya koporsója mellett testvérek czivódtak, sőt maguk a kis gyerekek, kiknél már az érettebb kor szenvedélyei csirájukban mutatkoztak, ellenségeskedtek egymással. A Béke délre repült, hol szép lányok hanyagul ringatóznak függő ágyaikban, rabszolganőiket kínozva. Éjszakra repült s egy nagy várost talált kényelmű asszonyok és hűtlen férfiakkal, kik egyik örömtől másikhoz rohannak, majd a jégen, majd a bálteremben, majd szánban, majd a színpad előtt vagy mögött. A távol nyugatra repült, ahol a haszon után való szüntelen hajrát talált. Keletre repült, ahol előkelő embereket látott a hidegtől és honvágytól sanyargatva rabszolgaként dolgozni. A pusztába repült, hol magányos utazókat talált végkimerülésben, átrepülte a földet s fájdalmat és küzdelmet talált mindenütt. És ekkor visszatért tavához, hogy kis országát soha többé el ne hagyja. Mennyire elbámult azonban, midőn ennek partján koczka kövekből épített hatalmas kolostort talált, mely úgy mutatott, mintha örök időktől fogva állana fenn. — Sokáig kellett, hogy távol legyek! — gondoló a Béke s a kolostorba belépett. Egy magas kőczellába jutott, melynek góthablakai a tóra nyíltak. Egy fiatal szerzetes ült az orgonánál s játszva azon, szívrázó hangon énekelt, mintha lelkének viharát a falaknak akarta volna elbeszélni. Egy éltesebb felállt az asztaltól, melyen nyílt foliánsok hevertek szanaszét s az ablakfülkébe lépve, arczát kezeivel takarta el. Ekkor megnyílt az ajtó s egy lángoló szemű sovány szerzetes lépett be. A más kettő reszketve állott fel előtte. A lángoló tekintet szigorúan, mint az utolsó ítélet, nyugodott mindkettőn. S erre a sovány férfi mély, dörgő hangon az ablaknál állóhoz fordult, s az ajtóra mutatva mondá: — E hangok, neked fiam, oly romboló méreg, hogy csak szigorú vezeklés gyógyíthat ki téged! A megszólított lecsüggesztett fővel távozott. És te, fiam, te naponkint vétkezel énekeddel, a te életed vezeklés helyett élvezel, s általa valamennyit elrontod. Mától kezdve éneket és orgonát eltiltok neked! S azzal bezárva az orgonát, kulcsát magához vette és távozott. Az ifjabb térdre hull az orgona előtt s azt mint egy halott menyasszonyt égő sóvárgással megcsókolva, a templomba távozott. A Béke egy bükkfához támaszkodva keservesen sírt: — Az egész világ küzdelemből áll és egyetlen házitűzhelyemet is elfoglalták! Te csöndes tó, isten veled! — S ismét a világba távozott. Egy szép temetőhöz érve, belépett és sírról sírra járva, a kápolnába jutott, hol egy asszony térdepelt zokogva. —Itt sem! — mondá a Béke s távozni akart. De egy elhagyott sírt látott meg, melyet egészen repkény borított be. Kereszt és sírkat már nagyon régen eltűnhettek. A domb be volt süppedve s a repkény szerető karokkal ölelte át az elhagyott helyet. — Itt van az én országom ! — mondá a Béke, eltűnve a levelek között. A Szenvedés azonban bejárta a világot, keresve a Békét, melyet feledni soha sem bírt. De bárhol kérdezősködött, bárhol kutatott utána, sehol sem tudta feltalálni. Látták őt elhaladni, de megtartani sehol sem tudták. S a Szenvedés is a temetőbe jutott, végig ment az új sírok között, de az elhagyottat sohasem látogatta meg. Ford. Slarmath Lujza, ORSZÁG-YHÁZ.