Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1885-11-07 / 45. szám
734 Gambetta, a III. köztársaság kimagasló alakja, benned látta a Republika támasztó oszlopát, mikor a «grand ministere» élén kormányra lépett — menynyit nevettek a párisiak ezen a nagy minisztériumon is, a mely Gambetta kivételével csupa kicsi jelentőségű emberből állott, — legelső dolga volt kedvencz eszméjét a képviselőház elé dobni. S a képviselőhöz szerencsésen fölfalta Gambetta beczéjét, s vele együtt a «grand ministére»-t. Gambetta nem is élte túl sokáig csúfos bukását a miniszterelnöki székről, hol csak néhány hétig ült. De a «Scrutin de liste» újra előkerült a képviselőház gyomrából. Gambetta politikai tanítványainak, az opportunistáknak jelszavává lön. Annyit emlegettek, annyiszor esküdöztek rá, oly sok szép beszédben és újságczikkben bizonyították, hogy a »Scrutin de liste» nélkül elvész a köztársaság, hogy utoljára is mithoszi fény kezdte körülvenni s mindenki bámulva kérdezte: miféle csodaszer ez, melytől Francziaország jövő boldogsága függ? A dolog pedig nemcsak hogy nem csoda, de hozzá még nagyon is egyszerű dolog. Magyarra fordítva : lajstromos szavazás. No hát mi ez? Eddig Francziaországban épen úgy, mint Magyarországon, minden választó csak egy jelöltre szavazott, arra t. i., akit az ő pártja az ő kerületében kandidált. A többi 584 képviselőhöz nem volt semmi köze, és így csak fikció maradt az, hogy a képviselő nem egy kerületet, hanem az egész országot képviseli. A köztársaságiak Francziaországban arra a fölfedezésre jutottak, hogy ez a rendszer az oka, hogy oly sok malom alatti politikus kerül be a franczia képviselőházba, akik nem tudnak hozzászólani semmihez, nem bírnak véleménynyel egyetlen nagyszabású kérdés felől sem, és nem valók semmi másra, mint hogy nevessenek rajtuk a párisi moqueurok. Hát ezeket megválasztják lokális összeköttetéseik segítségével; nagy kapacitás a saját kerületében, sok a rokona, a barátja, lekötelezettje abban a szűk perifériában, ameddig a neve elhatott. S ezek a lokális faktorok sokszor oly hatalmasak, hogy még a megye mindenható Jupiteré, a profet (megyefőnök) is képtelen velük szemben győzelemre segíteni a kormány jelöltjét. S a köztársaságiak ebben látták a fő hibát. Úgy okoskodtak, ha az egyes jelöltek megválasztását nem egy kerület sógorságától és komaságától teszik függővé, akkor a lokális hatalmasságok eltörpülnek s nem lesznek képesek a kormány hatalmával versenyezni. Ezért jött létre a rendszer, amelynek lényege abból áll, hogy például Pestmegyében minden választó annyi jelöltre szavaz, ahány képviselőt választanak ebben a megyében. A képviselők tehát többé nem egy kerületet, hanem egy egész megyét képviselnek, s így közelebb jönnek egy lépéssel ahhoz a föltevéshez, hogy az egész országot képviselik. Ilyen beosztás mellett természetesen nagyon leszáll az egyes kerületek befolyása a jelölt megválasztására, s keresztül lehet vinni olyan jelölteket, akik nem bírnak ugyan lokális összeköttetésekkel egy kerületben sem, de azért a képviselőházban igen jól megállják a helyüket. Meglehet, hogy a «scrutin de liste» emelte a franczia képviselőház nívóját, de az meg bizonyos, hogy a köztársaságra nézve épen az ellenkező eredményt szülte, mint amelyet vártak tőle: fenyegetőleg megszaporította a köztársaság ellenségeinek a számát. PÉNTEK JEREMIAS UJ RUHÁJA. Irta VI.IVARY BÉLA. Jeremiás napján született, azért kapta ezt a rosszul épen nem hangzó, de kissé szokatlan nevet. Mivel azonban nemcsak a ruha, de a név sem teszi az embert, Péntek Jeremiás tiszteletreméltó, pontos, derék telekkönyvi iktató volt, mégpedig Budapesten. A fővárosba pedig úgy került, mint a világ mindenféle nácziója annak idejében — mert ma már ott is baisse van — Kaliforniába: aranybányát keresni. Nemes Vitán látta volna meg először a napot, ha ugyan mikor a világra jött, nem takarják el épen sűrű fellegek. Az apja harangozó volt, ami ugyan kisebb tisztesség a szolgabiróságnál, de— úti figura docet — még mindig elegendő arra, hogy az ember családot alapítson és derék utódot adjon a hazának. A nemes-vitai harangozó családnak Jeremiás valóban szeme fénye vala. A rektrum folyton dicsérte őt s a tisztelendő úr is elismerte, hogy az iskolások közül Jeremiás tudja legjobban a katekizmust. Isten csodája, hogy ily körülmények közt mégsem lett belőle pap. De nem is a harangozón múlt ám! Múlt egyedül és kizárólag magán Jeremiáson. A nemesvitai plébánosnak ugyanis rezes orra és nagy, nagy hasa volt s mivel Jeremiás a falujabelin kívül más papot nem látott, ostoba gyermek-eszével azt hitte, ha pap lesz, hát neki is olyan rezes orra és nagy, nagy hasa lesz. Hát inkább lemondott magáról a tisztességről. Mert Jeremiás hiú gyerek volt és méltán. Szombathelyi diák-korában a kosztadó gazdaszszonyának a leánya (akibe ő természetesen szerelmes volt) nyíltan megvallotta neki, hogy szebb ő maga, mint a neve. Hanem hát a szombathelyi diákélet nem tartott sokáig. A jó öreg plébános meghalt, a harangozóságból meg nem telt ki a nagy költség. Péntek uram aggódva kérdezte Jeremiástól, hogy most már mi lesz belőle? Arra, hogy paraszt legyen, sokat tanult, hogy úr, keveset. (Mármint hogy az ő harangozói esze szerint keveset!) Jeremiás azonban bizalommal nézett jövője elé. Azon kezdte, hogy a körjegyzőnél írogatott. Évek múlva azonban föl vitte isten a dolgát: bejutott a szolgabiró irodájába s most már kezdett honorador-számba menni. Megfordult a legjobb társaságokban s ha a férfiak némelykor szemére vetették is származását ilyetén szellemes megjegyzésekkel, hogy: «Úgy ért ahhoz öcsém maga, mint a hajdú a harangozáshoz», vagy: «Hallott harangozni, de nem tudja hol» — a leányok azonban szívesen látták. Mert, mint a szombathelyi meg nem nevezett kisasszony hites vallomásával már fönnebb beigazoltam, Jeremiás szépült volt, amit különben még azzal a körülménynyel is támogathatok, hogy nemes vitai Kiss Borbála halálosan belészeretett. A Kiss-család régi nemes család volt Vitán. A csillaga ugyan már halványulófélben volt, a családi vagyon nagyon is megfogyatkozván, de hát az már a világ sorsa, hogy idő folytán a legderekabb prémes bunda is megkopik. Csak a vagyon ne kopnék el? Mennél régibb a család, annál inkább! Hanem azért Kiss uramnak még mindig volt vagy hatvan holdja és csak egyetlen leánya. Nem csoda hát, ha a harangozó iródeákfiát nem tartotta az ő nemes leányához méltó partiénak. Csakhogy a szerelem mégis győzedelmeskedett: nemes vitai Kiss Borbála Péntek Jeremiásné lett. Az eskövő után Kiss István uram öt darab új százast adott át vejének, mondván: «Ez a leányom hozománya. Most, mivel van miből, menjetek Pestre; keress magadnak ott nemes leány férjéhez illő állást, mert azt elhiheted, hogy én nem falusi íródeák számára neveltem a lányomat», így került Péntek Jeremiás a fővárosba, ipái felsőbb rendeletre. Hát hiszen ami a keresést illeti, keresett ő «nemes leány férjéhez illő állást» két álló hónapig, csakhogy nem talált. Mert bizony a fővárosban sem kötik ám kolbászból a sövényt, mint azt a falusi ember a maga jóhiszeműségében véli! Már-már ráment a hozománynak a fele és a türelmének a három negyed része. Egy szép reggel, mint a novellaírók mondják, a Lipótváros egyik utczájában ezt az aranybetűs fölírást olvasta : «Szombatin Kajetán, ház- és váltóügyvéd). Hátha szerencsét próbálna ? ... Nem sikerül ? . . . Hát akkor oda teszi a többihez s azzal vége. Fölment. Az ügyvéd, füstölve, a pamlagon hevert, de mikor Jeremiást megpillantá, fölugrott, kiáltván: «Végre!», a minek könnyen kitalálható folytatása az lett volna, hogy «egy kliens!» Jeremiás meglehetős zavartan bemutatá magát az ügyvédnek, ki miután megtudta, hogy Jeremiás írnoki «állást» keres, jóízűen fölkaczagott, mi Jeremiást még inkább zavarba hozta. Ide stova egy éve, hogy az irodát megnyitotta s még egy koncz papírt sem használt el. Minek volna neki az Írnok ? Jeremiás már fordulni akart a sarkán, de az ügyvéd megszólítá: — Mi is az ön neve, barátom? — Péntek Jeremiás. — Péntek Jeremiás! — ismételte az ügyvéd. — Furcsa név ! De hátha szerencsét fog hozni rám ? Én Szombath vagyok... Péntek barátom, itt a kezem, én fölfogadom önt írnokomnak havi húszért fizetésre; remélem, hogy szövetségünk nem fog csütörtököt mondani. És Szombath úr ismét jóízűen nevetett s most már vele nevetett a boldog Péntek úr is. Jeremiás azonban az ügyvédre nem hozott szerencsét: Péntek és Szombath szövetségére épen nem következett be IV. Henriknek az a híres vasárnapja, mely minden parasztnak tyúkot terem a fazékjában. De ép ez volt a Jeremiás szerencséje. Szombath úr egy napon szögre akasztotta az ügyvédséget: kinevezték törvényszéki bírónak , hogy ilyetén állásában ő protegálta be Jeremiást a telekkönyvhöz, azt bizonyára a kevésbé éles szemű olvasók is kitalálták már. S mivel Jeremiás szorgalmas hivatalnoknak bizonyult, gyors carriere-t csinált, így lett Péntek Jeremiás fővárosi telekkönyvi iktatóvá s mint ilyen, elégedett, békés életet élt. Úgy van: békés életet, mert Péntek Jeremiásné, sz. nemes vitai Kiss Borbála jó természetű asszony volt, s ha Jeremiás éjfélen innen jött haza, nem is panaszkodhatott Kukliné prédikácziói felől. Jeremiás pedig, egy-két rendkívüli körülményt kivéve, mindig éjfélen innen jött haza. A fizetéséből bizony nem is igen jutott volna éjfélen túlra. Pedig még nekik czalagjuk is volt: az öreg Kiss elhalálozván, a nemesi birtok rájuk maradt, mit is Jeremiás, a levonandók levonása után, évi 300 írtért bérbe adott. Ebből a 300 írtból födözték le éntelték azt a két luxust, amit megengedtek maguknak, hogy t. i. szebb ruhát viseltek, mint az egész «brancs» s hogy a városligetbe omnibuszon mentek ki. Ami az előbbit, a szép ruhákat illeti, az Jeremiásnak is, Borbála asszonynak is gyönge oldala volt. Ők voltak a legelegánsabb telekkönyvi iktatópár egész Budapesten. Egyébiránt Borbála asszonynak volt még más gyöngéje is, amiben azonban fölvilágosodott férje nem osztozott vele : a babonaság. Különösen a pénzek iránt volt nagy respektusa. (Ő tudja mért, hisz a felesége vala!) Szegény Jeremiásnak felesége babonás volta sok fejtörést okozott. Ha meggyógyultná a bajából ! De hogyan ? Egyszer azután kínálkozott pompás alkalom. Csak meg kellett ragadni. De hát lesz-e hozzá elég bátorsága Jeremiásnak?... Volt. Egy csütörtökön este t. i. a szabó hazahozta Jeremiás új ruháját. Szép szürke tavaszi új ruha volt: Jeremiás elégülten nézegette magát a tükörben, mikor fölpróbálta. Feleségének is nagyon tetszett. Megirigyli még a hivatal főnöke is . Borbála asszony büszkén tette el a férje új ruháját az örökbe kapott nagy diófa-almáriumba. Jeremiás azonban akkor éjjel a szemét sem hunyta be : nagy tervet főzött az agyában; nagy fába akarta vágni a fejszéjét. Másnap, pénteken, szó nélkül kelt ki ágyából; szó nélkül ment az almáriumhoz; szó nélkül vette ki abból az új ruhát s szó nélkül akarta fölhúzni azt, mikor felesége, ki az imént a konyhán volt, a szobába lépett. Borbála asszony azonban meg nem állhatta szó nélkül. — Mit akarsz azzal az új ruhával? — förmedt rá. Jeremiás, válasz helyett, fütyörészni kezdett. — Mit akarsz azzal az új ruhával? Felelj! — kiáltá az asszony, ingerülten. — Hát mit akarhatnék ruhával egyebet, mint hogy ... _ — Mint hogy . . . fejezd be, szerencsétlen! — Mint hogy . . . fölveszem. — Jézus, Mária, szent József! — kiáltá Borbála aszony s ájultan rogyott a pamlagra. Jeremiás vállat vont s kezdte a kabátot felölteni. De már eme Borbála asszony eszméletre tért. — Megállj ! Te azt a ruhát ma nem öltöd föl! — S miért nem épen ma? — kérdé Jeremiás. — Mert ma péntek van! — És aztán? — És aztán ? !! — Hát a péntek nem olyan nap, mint a többi ?- Nem hát, mert a péntek szerencsétlen nap s amibe az ember pénteken fog, az mind rosszul üt ki. — Bolond beszéd! Babona! — Bolond beszéd ? Babona ? Hát én bolond vagyok és babonás? — Az hát! S Borbála asszony sírásra fogta a dolgot, Jeremiás meg fütyörészve öltözött tovább. Mikor már a mellény is a testén volt, Borbála asszony megfogta a karját s szólt: ORSZÁG-VILÁG, 1885.