Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1886-03-13 / 11. szám
1886. Marczius Ifj. Vitéz leszen a gyáva, hős a bátor, Nagy dolgok napja márczius idusa! Ledől az első gőgös imperátor S kelvére magvam óriás tusa. Philippinél megnyit a harczi sátort egy árny előtt a harczok Brutusa, Mint rémmesével altatott gyerek, Az álma láttán, gyöngén megremeg. És veszve van, a ki reménye-törve. Csüggedt kebellel nagy merénybe kezd. Az egykor Caesar vére most a tőrre tért, ime, Brutus dúlt szive ereszt. S hogy lenne nagy, tanulság mindörökre, Clió könyvébe följegyezte ezt: A zsarnok vére embervér csupán 8 nem kelhet áldás gyilkolás után. Mi, más nap ez ! Lemúla annyi század És márczius idusa újra itt. Utczán, térén ezrek csoportja árad• És ezreket egy érzület hevít. Szolgának, sírnak egykép vére lázad És minden szívben egy kép él a hit : Hogy törni fog ma minden rút bilincs, Hogy itt a földön úr és szolga nincs. Mi szép nap ez! Ki sem szomjaz ma vérre, Kincsen halálra, gyilkolásra gond. Mit a fölébredt rabnak ajka kérne, Arról előre úr és pap lemond. 8 a por szülötte, a kit kebelére Az ihletett nemesnek karja vont, Megnemesűlve bőven ejti itt A hála és öröm dús könyeit. Uj láng kel az aggoknak szíve üszkén, A gyermek arczon szent önérzet ül, A férfiak pedig mosolygva büszkén ott emelik a trikolort elül. És száll az eszme szívről szívre tüzként, 5 miért előbb csak a költő hevül : Ma millióknak szívét hatja át 8 énekli mind a szabadság dalát. 8 megnyíl e daltól súlyos börtön-ajtó, 8 ki szenvedett, mert bátor szót mere, Szabad leszen a zsarnok-félte sajtó Csak egyszerű, de hű közembere. Proczessziót az örömköny-hullajtó Nép,im, ujongó kedvvel jár vele. E féfinál nagyobb van annyi más, De most eszmét jelent ,s így óriás. 8 égig emel a nép ma minden eszmét, Mi, szép e földön: nemes és szabad. 0 nem a zsarnok, zsarnoksága vesztét Ünnepli most a tépett lánczu rab. 0 szép e nap ! vér nem szennyezte ezt bé , mit alkotott, így örök jó marad. Később kezét bitorlás tette rá, De az hamar bénulva hullt, alá. Később . . . ah ! márczius ez idusának A vége szinte harcz jön: vér, halál. . . De nemzetem ! te a szilaj tusának Minden perczében nagyszerű valál. Rád egy világ tört s győzni nem indának, Míg lobogód száz győzelemre száll ; Még ested is a dicsed hirdeti: A diadalban fáradni te ki. 8 mit, márcziusnak idusán kivíva, Nem ontva vért, föllelkesült szived, A mit vérrel is megvédél harczra híva, Ó nemzetem! a kincs ma is tied. Magyar szabadság ! — szó csupán leírva, Am szíveinkben bűvös érzület, Mely milliókat készülten talál: Érette éltünk, nélküle halad! Hozma Andor. ORSZÁG- VILÁG. ARANY FÜST. — Elbeszélés. -r-írta GOZSDU ELEK. (Vége.) Ösztönszerüleg éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek Fölényemnek e tudatát nem bírnám megfejteni; rohamosan, villámlásként ébredt föl bennem s megvallom, jól esett. Valami diadalmas érzet volt ez, minden ok nélkül. Sejtelmes előérzete egy tényleg élő, létező hatalomnak egy nő fölött, melynek kutforrása titokszerű, meg nem fejthető. Hányszor éreztem én azóta ezt a hatalmat! Feléje közeledtem s kérdeztem : — Megengedi, hogy néhány nap múlva újra lássam ? Lenke majdnem csodálkozva nézett rám, s hideg, színtelen hangon mondta: — Minek ? E közönyösnek látszó felelet nem lepett meg, hanem fölizgatta hiúságomat. Közelebb mentem hozzá s szárazon, a meggyőződés hangján mondtam neki: — Szükségét érzem, hogy lássam önt! Lenke nyugtalanul, mint aki segítséget keres, körülnézett, megsimította kezével a homlokát, hirtelen fölállott velem egészen szembe és elfojtott ingerültséggel mondta : — Szükségét érzi! És én — — mintha nem is számítanék ! — Akarom ! Lenke nem bírta tekintetemet kiállani, lesütötte a szemét és elsápadt. Úgy látszott, azon gondolkozik, hogy mit mondjon. Rám emelte szemeit, s mereven, sokáig a szemembe nézett. Valami szomorú szemrehányás volt a nézésében és semmi abból a hideg daczból, melyet azelőtt néhányszor észrevettem. Lemondó, szomorú áldozatszerű nézés volt ez, mely engem, ahelyett, hogy győzelemittassá tett volna, lehangolt, fájt. Sokáig néztünk így egymás szemébe. Csak utána kellett volna nyúlnom s enyém lehetett volna. Nem mertem. Féltem tőle. Súgta valami, hogy ő erősebb, mint én, mert én csodálatnál, hódolatnál egyebet nem éreztem iránta. Ez az érzés pedig nem adta meg nekem az erőt, a bátorságot, hogy megöleljem őt. Ott álltam előtte, mint egy tolvaj, akit egy csodás kincs előtt épen abban a perezben lopnak meg, midőn utána akar nyúlni. Megbánást, szégyent éreztem, s nem bírtam egy hangot sem szólni. Milyen beszédessé tett volna egy szikra szerelem ! így csak meglepetést, ijedtséget éreztem. Okos, szomorú szemei elvették erélyemet, szavamat. E perezben éreztem először és utoljára életemben, milyen erős, hatalmas követelő a szerelem ! Nem mertem játékot kezdeni vele. Féltem őt megcsalni. Nagynak, csodásnak, emberfölötti tisztaságban ragyogónak láttam őt, amint előttem állott némán, szomorún, mintha mondta volna: Szolgálód vagyok ! Nekem ezentúl akaratom nincs, légy uram, — én követlek ! Lenke egyszerre reszketni kezdett, mintha a hideg lette volna. Arcza elfehéredett, harapta szája széleit, s tördelni kezdte ujjait; majd lesütötte, majd rám emelte szemeit s indulni akart a mellékszobába.— Lenke ! Az istenért... — Most... ne ! Alig lehetett hallani a hangját; a fogai összevaczogtak. Sietve ment a szomszéd szobába. Betette az ajtót és hallottam, amint a zár csattant. Kopogtam, kértem, hogy engedjen csak egy szót szólanom, könyörögtem, hogy csak egy pillanatra hallgasson meg. Hasztalan volt minden. Hallgatództam s úgy tetszett, mintha sírt, nyögött volna. Kértem újra, nyissa ki az ajtót. Nem felelt. Végre hosszú kérés után csak annyit mondott: — Majd — majd — most ne! Izgatottan, majd kétségbeesve mentem a kastélyba. Úgy tetszett, inog alattam a föld, s minden perezben elsülyedhetem. Az első perczekben nem is Lenkére, de magamra gondoltam. Szemrehányásokat tettem magamnak, hogy olyan gyáva, ostoba szerepet játsztam. Az egész esemény valami borzasztónak, majdnem szerencsétlenségnek tűnt föl előttem ; mintha valami soha be nem tölthető űrt, valami kétségbeejtő ürességet fedöztem volna föl a szívemben. Mintha valami katasztrófa alatt megvakultam volna, s most újra látnék , egészen újnak, ismeretlennek tűnt föl előttem minden tárgy, melyet megpillantottam. Néhány másodperczre fölébresztette bennem a hiúság az örömöt, de aztán ismét félni kezdtem, anélkül, hogy meg tudtam volna fejteni, hogy tulajdonképen miért félek hát? Rohantam inkább, mint mentem a kastély felé. Zsófi néném kis kerti karosszékében ülve, a gesztenyefa alatt várt, s egy franczia újságot olvasott. — Mon enfant, te váratsz magadra! Hol jártunk? Nem akartam hazudni és tettetett szórakozottsággal feleltem. — Tarabáéknál voltam. Lenke igen okos leány, szeretek vele szórakozni! Zsófi néném az ölébe tette az újságot és hoszszan reám nézett. Én nem akartam elárulni, hogy észrevettem kutató, figyelmes nézését és pálozikámmal mindenféle alakokat, nagy betűket rajzoltam a homokba. Kis idő múlva Zsófi néném fojtott hangon, melyben volt valami a csodálkozásból, így szólt: — Qu’as tu donc? Te szeretsz Lenkével szórakozni, s engem itt váratsz ? Négy órakor el kellett volna indulnunk Kara Pohutékhoz. Lenke! Nem feleltem semmit s fölültünk a kocsira. Pohuték szerencsére nem voltak odahaza, s igy egy órai kocsizás után magamra maradhattam. Zsófi néni a vacsora alatt alig szólt s korán visszavonult. 9-) Az orgonabokrok mögül kilépett Zsófi néném. Mannheimer Á. rajza 173